A klímakommunizmus kísértete

Kísértet járja be napjainkban nemcsak Európát, hanem az egész világot, a klímakommunizmus kísértete. Ma már nyílt titok, hogy a globalista politika megpróbálja uralma alá hajtani a tudományt is. Egyes finanszírozásra szomjas tudósok, valamint szakmai és civil szervezetek politikai igények kiszolgálóivá váltak. Sőt, ezeket a szervezeteket nem egy esetben a globális politikai háttérhatalmi elit hozta létre a saját politikájának alátámasztására.

Alantas gazdasági és világuralmi érdekek a környezettudományt is szétzilálták. A hazug klímapolitikai lepel alatt világhatalmi törekvések rejtőzködnek.

A klímahisztéria csak „csont” az avatatlan tömegek számára, a lényeg az energiaforrások és a hatalom megszerzése. Arcátlan módon éppen azok tetszelegnek most világmegmentői szerepben, akik ezt az elembertelenedett fogyasztói társadalmat ráerőltették a tömegekre.

A klíma-maffiamodellnek is megvan a maga radikális–liberális Saul Alinskyje, aki a balliberális közösségi felforgató szervezkedés sémájának ördögi kiagyalójaként vált hírhedtté. A klímakommunizmus atyja nem más, mint Maurice Strong (1929–2015) olajmágnás és világszélhámos, akinek a nevét az átlagállampolgár talán nem is ismeri, pedig a világ egyik legbefolyásosabb embere volt. Ő volt az egyik irányítója a háttérhatalmi világelit azon stratégiájának, hogy a környezetvédelemre hivatkozva megpróbálják rákényszeríteni a világ népeire a világállam elképzelését.

A stratégia ideológiája szerint a környezetvédelmet azért kell végső soron a világállamnak alárendelni, mert csak így lehet megvédeni bolygónkat a nyerészkedő, felelőtlen és hanyag emberektől. A szépen csengő szavak mögött a világkormánynak elsőbbséget adó politika húzódik meg, amely szerint a végső szó kimondása a világkormányt illeti meg, és az egyes embereknek engedelmeskedniük kell ennek a világkormánynak. A környezetvédelem hangzatos jelszavai mögé bújva el lehet venni a természetes személyt illető és általa működtetett vagyont, lehet korlátozni az önrendelkezését, és arra is rá lehet kényszeríteni, hogy adja át a világ irányítását egy önjelölt csoportnak. Ez a világkormány arra is jogot formálhat, hogy általa az emberiség közös érdekeinek kikiáltott vélt értékek megvédéséhez akár erőszakot is alkalmazzon.

Maurice Strong kanadai milliárdos annyit értett a környezetvédelemhez, mint szamár a szaxofonhoz, ugyanis tizennégy éves korában otthagyta a középiskolát, később sem érettségizett le, így felsőfokú tanulmányokat soha nem folytatott. A formális oktatás hiánya azonban nem torkollott önbizalomhiányba, nem akadályozta meg abban, hogy a „kívülről zöld, belülről vörös” mozgalom kiépítésének központi figurája legyen.

Ott volt minden egyes mérföldkőnél, 1972-ben ő elnökölte a stockholmi környezetvédelmi világkonferenciát, majd vezetője lett az ENSZ környezeti programjának. Kofi Annan egykori ENSZ-főtitkár helyetteseként hatalmas befolyásra tett szert. Az ő főszervezésében zajlott a riói csúcs is (1992), és ő dolgozta ki a kiotói egyezményt (1996). Ugyanakkor ő szervezte meg a környezeti civil mozgalmak (az ENGO-k) állami támogatásának rendszerét. Nem azért választották meg ezekre a pozíciókra, mert olajfeldolgozó cégek elnökeként annyira kitűnt volna mint környezetvédelmi aktivista, a kapcsolatai voltak lényegesek a nemzetközi klímahisztéria vajákosai számára. Több nemzetközi méretű gazdasági és üzleti botrány is beárnyékolta pályafutását. Soros Györggyel is árult egy gyékényen, szintén botrányos végkifejlettel. 2015-ben halt meg, de az általa elindított rendszer önjáróvá vált, működik, méghozzá egyre fenyegetőbben.

Maurice Strong tudományos szélhámosságához egy 19. századi téveszméhez nyúlt vissza. Klímahisztériás ámokfutását a tudomány más területén egyébként kiváló svéd tudós, Svante Arrhenius 1896-ban publikált téves feltételezésére alapozta. Arrhenius fölállított egy, a maga idejében ellenőrizhetetlen elméletet, de az üvegházeffektusnak nevezett teóriát egyébként már kortársai is elvetették, egy beavatott szűk körön kívül senki nem méltatta figyelemre.

Arrhenius többek között azt állította, hogy hatezer méter magasságban van egy vastag szén-dioxid-réteg, amely visszaveri a Földről kisugárzott infravörös sugarakat. Ma tudjuk, hogy ilyen szén-dioxid-ernyő nem létezik. Téves feltevésének lényegi eleme, hogy szerinte a szén-dioxid-koncentráció duplázódása a légkörben öt–hat Celsius-fokos felszín közeli melegedést okoz. Az idő erre az állítására is rácáfolt. Azonban a tudomány azért tudomány, mert képes a korábbi tévedéseit korrigálni. A tudományban a modell és a valóság tartós eltérése esetén a hibás modellt eredményező hipotézist elvetik.

Nem így a klímapolitikában, ahol a valóságot igyekeznek a klímamodellhez igazítani. A kőkemény gazdasági és világuralmi érdek a teljes környezettudományt a befolyása alá vonta. Ezért megbocsáthatatlan bűnt követett el ezen a téren Maurice Strong, aki ezt a hamis tézist felkarolta, és a globalista politika szolgálatába állította, becsapva a tömegeket azzal, hogy ezen elmélet egyedüli és kizárólagos helyességét szajkózta. Így aztán mára a józan emberek szerte a világon, sőt a másként gondolkodni merő nemzeti kormányok is a világelit, valamint Maurice Strong által létrehozott zöldgépezet harapófogójába kerültek.

Mindezt meggyőzően igazolja a Trump-kormányzat első évében a Föld napján „Felvonulás a tudományért” jelszóval amerikai kutatók által megszervezett demonstráció. Ugyanis a tudósok egy része ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy tiltakozzon a Trump-kormányzat klímaváltozást érintő tervezett intézkedései ellen. A bukott amerikai kormányzatot támogató hálózatnak köszönhetően más országokban is legalább száz helyszínen szerveztek szimpátiatüntetést. A világmédia pedig szándékosan egyoldalúan közvetítette a klímaváltozás és a levegő szén-dioxid-tartalma közötti összefüggéssel kapcsolatos tudományos nézeteket.

A Trump-kormányzattal szemben az e témában indított médiatámadás során még csak meg sem említették azt a nem kis hírértékkel bíró eseményt, amely szerint Richard Lindzen légkörkutató professor emeritus (Massachusetts Institute of Technology) petíciót juttatott el Trump elnökhöz azzal a kéréssel, hogy lépjen ki az ENSZ klímavédelmi megállapodásából, amint ezt a kampánya során is ígérte.

Érdemes szemléltetésül ebből a petícióból egy rövid részletet idézni: „Az Egyesült Államok és más kormányok 2009 óta a globális klímavédelemmel kapcsolatban olyan intézkedéseket hajtottak végre, amelyek tudományosan nem igazolhatók, de már most is komoly szociális és gazdasági károkat okoznak és fognak okozni – anélkül, hogy a környezet számára bármilyen előnnyel járnának.”

Ezt a petíciót néhány hét alatt a világ minden tájáról több mint háromszáz jelentős tudós és magasan képzett szakember írta alá, több kapcsolódó szakterület jeles képviselőjeként, köztük magyarok is. A petíció lényege szerint a klímaváltozást a levegő szén-dioxid-tartalma gyakorlatilag nem befolyásolja, hiba a klímaváltozást egyetlen kiváltó oknak, a szén-dioxid-emissziónak tulajdonítani.

Miskolczi Ferenc magyar származású professzor, a NASA volt klímakutatója szintén azt a nézetet vallja, hogy a szén-dioxid-kibocsátás és a klímaváltozás között nincs összefüggés. Főnökei azonban megtiltották kutatási eredményeinek közzétételét, ezért inkább kilépett.

E téren a legújabb fejlemény, hogy napjainkban nyilvánosságra került az Európai éghajlat-nyilatkozat, amelyet az ENSZ-nek elküldtek, és amelyet 702 tudós és szakember írt alá. Az európai klímanyilatkozatot Magyarországról ketten írták alá: Király József vegyészmérnök és Szarka László geofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A fentebb említett petícióhoz hasonlóan a mostani is azt hangsúlyozza, hogy a jelenlegi klímapolitika értelmetlen, és súlyosan aláássa a gazdasági rendszert.

Jól látható tehát, hogy a valóság nem akar a globalista tudományos dogmák véleményhatalmi terrorjának ketrecében illedelmesen megmaradni. Az ilyen jellegű véleménydiktatúra elleni lázadások egyre szélesebb körben tapasztalhatók. Nem a tudomány szabadsága ellen, hanem éppen a tudomány szabadságának visszaszerzéséért folyik a globális küzdelem.