Plasztikbomba

Tikk-takk, tikk-takk. Ketyeg az időzített bomba, huszonhatodik órában vagyunk, jön a kataklizma, ha nem teszünk gyorsan valamit. Mindannyian, most, azonnal, kötelező jelleggel. A jeleket mindenki láthatja: például bálnák ágaskodnak egy száz éve tengerét vesztett ország Parlamentje előtt, mutatván felelősségünket az óceánok szennyezettségében. Az apokalipszisriogató lelkiismeretfurdalás-ipar kinézte magának legújabb áldozatát, ez pedig most a műanyagot használó, tehát nem megfelelőképpen fogyasztó ember (s nyilván a nyugati ember, noha a legtöbb szennyet már réges-rég Ázsiában termelik az ilyen skrupulusoktól nem szenvedő tömeghatalmak).

Az élharcosok is adottak a mozgalomhoz, s mint az lenni szokott, a naiv, jóakaratú emberektől az igazi zaklatógépekig terjed a skála. Legutóbb például értelmiségi, zömmel női ismerőseim részéről lepte el az üzenőfalamat a műanyagmentes július egyébként tiszteletreméltó vállalásával kapcsolatos különféle tartalmak özöne. Voltak köztük jóhiszeműek és a saját felelősségre koncentrálóak: ebben sikerült, abban nem sikerült tartani a fogadalmat, csináljátok ti is, fontos dolog ez. Voltak riogatóak is szép számmal, a legszebb korakeresztény apokalipszisvíziókat is megszégyenítő mindmeghalunk pánikkeltéssel. S végül voltak azok a posztok, amelyek úgy épültek fel, hogy egyrészt ők ugyan akarták volna teljesíteni a vállalást, de Valaki Más miatt nem tudták, másrészt ezért rohadék a Valaki Más, aki miatt egy kicsit megint elpusztult a bolygó.

Persze, aktivista tradíció a legkisebb ellenállás felé haladni (régi vicc, de milyen igaz, hogy az állatvédők is inkább a szőrmés nénikékkel kötözködnek, s nem a Pokol Angyalaival), és hagyomány inkvizítori szigorral számon kérni a tegnap kialakult mániájuk pontos követését. A legjobb célpont esetünkben például a kávébarista, aki napi tizenkét órában áll vacak fizetésért a kedves hőbörgő rendelkezésére, hogy elkészítse neki a túlárazott szójás platómentes lattéját, méghozzá minden lélegzetvételre kiterjedő vállalati protokoll szerint. Beleszállni egy szerencsétlen bérrabszolgába, mert automatikusan szívószállal adja a jeges kávét – száz lájk. Ha beleír a vendégkönyvbe is, felmehet az kétszázig is.

Alig várom, hogy a sarki közért eladó nénijét is megtalálják azzal, hogy miért ad műanyag zacskót a kiflihez, a zöldségest, hogy a műanyag helyett miért nem használ organikus hónaljszőr kesztyűt, vagy éppen a soltvadkerti egykori gazdákat, akik a rendszerváltozás gazdasági összeomlását úszták meg azzal, hogy gyorsan váltottak az akkor divatos csomagolóanyagok gyártására (ők egy hányós szmájlit is kaptak a haladár virtuál elvtársnőtől).

Természetesen az emberek individuumként betöltött masszaszerepe, a sokféle egyféleség önmagában is tud félelmetes hatást kiváltani, ugyanakkor van egy másik ijesztő aspektusa is a dolognak. Mégpedig, hogy ezeknek az emberek egy része bizonyos értelemben keretként működik közre ideológiák terjesztésében. Van egy típus, aki amilyen szélsőséges zöld, éppolyan szélsőséges vörös vagy barna is lehetne, pontosan ugyanilyen lelkesedéssel: egy párhuzamos valóságban simán kiposztolná, hogy melyik ostoba parasztot volt nehéz meggyőzni arról, hogy a téeszbe belépni jó ötlet, vagy hogy véletlenül megint zsidónál vásárolt, de legközelebb jobban odafigyel. A forradalmi vízió, a térítésvágy, sajátosan keveredve az ókeresztény apokalipszisvárással és bűntudattal – szép koktélt kevert ebből az ideológiák mixere.

Mindeközben a legtöbb szélsőséges ideológia is valamilyen valós problémára adott extrém válaszként jött létre, s bár a válaszaik rosszak vagy erőszakosak, a felvetett probléma attól még fennáll: valóban jó lenne kevesebb műanyagot elhasználni, hogyne lenne jó valamelyest szabályozni a nagytőke-monopóliumokat, pláne a negyedik ipari forradalom nyomán létrejövő túlhatalmukat, és az őshonos emberi kultúrák megtartása is fontos azok hazájában.

Viszont az erőszakos térítők és a szélsőséges inkvizítorok még a környezetvédelemhez hasonló jó ügyeket is sikeresen szennyezik be felesleges feszültségkeltéssel és morális körömtépkedéssel, aminek egyetlen eredménye, hogy ahelyett, hogy egyre többen gyűjtenék szelektíven a szemetet és figyelnének oda a műanyag-felhasználásukra, sokan inkább megkeresik az ettől lehető legtávolabbi pontot, és tagadva magát a problémát is, kiöntik a fürdővízzel a gyereket. Az önjelölt Jean d’Arcok pánikkeltő szövegei és az érinthetetlen gyermekek keresztes hadjárata, amelyekre rátelepednek a különféle permanens forradalmak – feminista, szocialista, open border, gender- és egyéb aktivizmusok – mindig azok ellen a csúnya fehér férfiak ellen, valahogy mindez ismerős már más ügyekben. A jobboldal bűne, hogy sokszor átcsúszott a teljes oppozícióba, a balliberálisé pedig, hogy a klímavédelemhez csomagkapcsolja a konfliktusos ügyekben vitt saját, radikális álláspontját.

A mindennapi arcunkba tolt katasztrófavíziók csak érzéketlenné tesznek a valós problémára és az életszerű megoldásokra, ezért érdemes lenne még időben leállítani a zöldmozgalom egyes aktivistáinak ez irányú fasizálódását. Ők ugyanis most éppen nem a megoldás részei. Hanem a problémáé.