„Hétköznapi” diplomácia

Észak-Korea nukleáris leszerelése lehetetlen – dohogta gőzölgő teájába tejet csorgatva az angol miniszterelnök, miközben a francia kormányfő egy macaront emelt porcelántányérjára a sütemények közül. A német kancellár épp arról akart beszélni, hogy Oroszországgal nem lehet jóban lenni, kivéve persze neki, mert ő tudja, milyen veszélyes, ezért építheti országa energiaellátását is a Moszkvából érkező olajra. Ám ekkor az ajtón belépő, valakit éppen bejelenteni készülő inast egy férfi finoman arrébb tessékelt, és beviharzott a terembe, ledobva magát a kanapéra. Valahogy így érkezett meg Donald Trump a diplomácia és a világpolitika porondjára.

Az amerikai elnök nem eltartott kisujjal, pukedlizve kezdte meg a tárgyalásokat. A legutóbbi találkozót Kim Dzsongunnal például úgy szervezte meg, mint mások egy munka utáni sörözést: kiírta Twitterre, hogy mindjárt végez Oszakában, és szívesen összefutna régi cimborájával, Észak-Korea vezetőjével. Úgy írta le azt, hogy kezet fogna vele a két Korea közti határon, mintha csak a sarokra ugrana le egy cigiért, pedig korábban az ilyen látogatásokat mindig hatalmas szervezés előzte meg.

Az pedig, hogy utána átsétált Kimmel Észak-Korea területére, ismét rengeteg berögzült íratlan szabályt áthágott, hiszen regnáló amerikai elnök még nem lépett az ország földjére.

Ha egy klasszikus diplomatát kérdeznénk, valószínűleg finoman úgy fogalmazna, hogy az amerikai elnök módszerei szokatlanok, de ha pontos hasonlatot akarnánk keresni, talán az elefánt és a porcelánbolt esetét kellene felidéznünk. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a világpolitikában szükség volt bizonyos érinthetetlennek hitt porcelánok összetörésére. Mint amikor a nagymama féltve őrzött herendije összetörik, és kiderül, hogy csak olcsó másolat volt.

Volt persze javulás már korábban is az észak-koreai–amerikai kapcsolatokban, de ezek végül nem vezettek eredményre, és rendszerint újabb elhidegülés követte őket. Nagy kérdés, hogy Trump mennyire tudja majd eredményekre váltani sokat hangoztatott barátságát Kim Dzsongunnal, és azt a tárgyalási helyzetet, amelyet a diplomáciában váratlannak számító lépéseivel és egyszerű közvetlenségével alakított ki.

A demokrata elnökjelölt-aspiránsok közül többen is kritizálták Trump lépését, és volt, aki pont azért a „hétköznapi” hozzáállásért, amivel az elnök kinyitotta magának azokat az ajtókat, amelyet másoknak csak hosszú évek alatt sikerült: Amy Klobuchar minnesotai demokrata szenátor a CBS televíziónak vasárnap azt hangoztatta, hogy a Koreai-félsziget atomfegyver-mentesítése „nem könnyű, és nem olyan, mintha könnyedén egy tál meleg ételt vinnénk a szomszédban lakó diktátornak”. Bármennyire is igaz Klobuchar érvelése a klasszikus diplomáciában, úgy tűnik, mostanában épp olyan időket élünk, hogy igenis egy Twitter-üzenet után van mód besétálni Észak-Koreába, még ha levest nem is vitt Donald Trump Kim Dzsongunnak.

Persze a klasszikus diplomatákat sem kell elfelejteni vagy lebecsülni: nekik is fontos szerep jut majd a tárgyalásokon. Azt ugyanakkor még nehéz látni, hogy a diplomácia egészében változik-e, vagy egyszeri üstökös volt az amerikai elnök, aki főleg a meglepetés erejének köszönheti eredményességét, de külpolitikai sikerei jól mutatják, hogy néha bizony a gordiuszi csomó átvágása gyorsabb megoldás, mint az évekig tartó bogozgatása. Hogy jobb-e? Előbb-utóbb ezt is megtudjuk.