Marciék

Általánosban volt egy osztálytársam, Marci. Ahogy minden iskolában, nálunk is tizenöt percre egyetlen nagy olvasztótégellyé alakult az udvar a szünetekben, ment a foci, az ugróiskola, a matricacserélgetés, mindenki tudta, ha valakinek új cipője vagy ruhája van, és ismertük egymás ügyes-bajos dolgait is.

Aztán amikor elindult egymás között a sugdolózás, hogy Marcinak miért nincs saját focilabdája, új ruhája vagy szalámi a szendvicsében, a válasz mindig ugyanaz volt: mert Marcinak hét testvére van. A csodájára jártunk. Tátott szájjal hallgattuk a történeteit arról, hogy ha palacsintát süt hétvégén az anyukája, akkor minimum hatvan kerül ki a serpenyőből, hogy reggel, amikor készülődnek, a nagyobb tesók a kisebbeket öltöztetik, hogy egymás ruháit öröklik, és már előre lestoppolják a nagyobbak menő cuccait, és ami a legfontosabb, hogy sosem unatkoznak, mert mindig van kivel játszani. Aztán azt is mondta egyszer Marci, hogy még soha nem evett Nutellát. De mindig vidám volt, sőt sosem volt irigy, inkább önzetlen, sosem csúfolt senkit, pedig őt sokan gúnyolták, minden játékban benne volt, és négyesnél rosszabb jegyet sosem kapott. Arra is emlékszem, hogy amikor arról beszélgettünk egymás között, kinek ki lesz a férje vagy a felesége, Marci mindig úgy felelt: azt nem tudja, csak azt, hogy nyolc gyerekük lesz.

Ennek több mint tizenöt éve. A világ azóta rengeteget változott, az egyén és a családok szintjén is. Minden túlzás nélkül állítható, hogy 2010 előtt nyolc éven át a szo­cialista kormányok szisztematikusan próbálták leépíteni azt a szemléletet a magyarokban, amit még a tengerentúlról fújó individualista, egomán trendek sem tudtak kiölni belőlünk: a család szent, a gyermek pedig ajándék. Ha nincs pénz új cipőre, akkor is, ha nem telik nyaralásra, akkor is. A testvér, legyen akárhány, holtig tartó szövetséges, akit csak mi gyepálhatunk, másoknak tilos! A szüleink az igazi hőseink, mert túlélték a gyerekkorunkat, a nagyiéknál meg mindig akad egy kis dugicsoki. A magyar családok ennek a szemléletnek (is) köszönhetően túlélték, hogy elvették az adókedvezményüket a gyermekeik után, hogy brutálisan drága volt a tankönyv, hogy nem kaptak lakhatási támogatást – és hogy sokan a tönk szélére kerültek a devizahitelek miatt. És azt is, hogy nem olyan rég még úgy néztek rájuk, mintha a Marsról jöttek volna.

A 2010-ben újjáélesztett családpolitika éppen ezért nem pusztán anyagi támogatást jelent. Bár a fentebb felsoroltakból is kitűnik, hogy az anyagi nehézségek kiszolgáltatottá és kiszámíthatatlanná teszik a családi létet, a biztos havi bevételeken túl a legfontosabb szempont mégis az, hogy a család, a nagycsalád ne kuriózum, hanem evidencia legyen a társadalmi megítélésben. A családbarát azt jelenti, hogy nem kirekesztjük azt, aki több gyermeket vállal, hanem segítjük. Például rugalmas munkaidővel, munkahelyi bölcsődével, napközivel, részmunkaidős állással, de már önmagában azzal is, hogy ha női munkaerő kéri a felvételét egy céghez, a munkáltatónak nem az az első dolga, hogy az állásinterjún kifaggatja arról, nem rejteget-e a pocakjában babát. Sőt a családbarát azt is jelenti, hogy Marcit nem csúfolják az iskolában a hordástól már kissé fakó farmer miatt.

Mától lehet igényelni a családvédelmi akcióterv részeként beharangozott négy támogatást. A fentiek tükrében azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy ezek és a korábbi intézkedések óriási segítséget jelentenek azoknak, akiknek a család szent, a gyermek pedig ajándék.

Visszatérve Marcira, az egyik osztálykarácsonyon Dóri, aki a legtöbbet szívta a vérét, egy óriás üveg Nutellát adott neki, hogy az összes tesójának jusson. A negyedik gyermeke pedig azt hiszem, októberben születik.