Lóvásár

Másmilyen visszhangot pedig nem érdemes keresni, mert minden erre irányuló erőfeszítésük ellenére az uniós kampánystratégák továbbra sem tudták elérni, hogy csúcsjelöltjeiket közelebb hozzák az emberekhez.

A Spitzenkandidat-rendszer nevű, öt éve bevezetett innováció alapvetően azt a célt szolgálja, hogy erősítse az Európai Parlament nyomásgyakorlási potenciálját az unió végrehajtó testülete elnökének kiválasztásában. A szabályok szerint az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsnak figyelembe kell vennie a választások eredményét, de nincs semmilyen automatizmus, ami a bizottság élére röpítené a nyertes pártcsalád jelöltjét.

Nem meglepő, hogy a tagállami állam- és kormányfők nem ujjonganak egységesen az új rendszerért, hiszen a status quo elbillenését jelenti a parlament irányába. Különösen érthető Emmanuel Macron francia elnök ellenkezése, aki mögött nem áll nagy pártcsalád, így még annyi beleszólása sincs a folyamatba, mint mondjuk Angela Merkel német kancellárnak, aki épp tegnap emlékeztetett arra, hogy már öt éve is hangot adott kétségeinek a rendszerrel kapcsolatban.

Ami az európai választópolgárokat illeti, őket nem igazán mozgatja meg az egész újítás, hiszen továbbra is mindannyian a saját nemzeti pártjainkra szavazunk. Manfred Weberre, Frans Timmermansra és társaikra közvetlenül tehát gyakorlatilag egyetlen választópolgár sem szavazott. Legfeljebb annyiban érezheti őket sajátjának, hogy az általa támogatott politikai erőnek a saját pártcsaládjában lehetett valamennyi beleszólása a dologba.

Most, hogy másodszorra tartanak EP-választást a csúcsjelölti rendszerrel, a brüsszeli várakozásokkal szemben nem annak megszilárdulásával, hanem éppen hogy a megingásával szembesülünk. Weber érthető módon kitartóan érvel a csúcsjelölti rendszer mellett, ez elég nyilvánvaló érdeke. A bajor politikus nemrég egy interjúban azt mondta, véget kell vetni annak, hogy az uniós csúcspozíciók „lóvásáron” dőlnek el. Pedig a csúcsjelölti rendszer vajmi keveset javított az Európai Unió demokratikus deficitjén. Persze nem kell félteni az uniós vezetést – a brüsszeli boszorkánykonyhákban nagyon leleményesen főzik ki a különböző terveket, amelyek nagy csinnadrattával azt a benyomást hivatottak bennünk kelteni, hogy mindenbe beleszólhatunk. Pedig ez távolról sincs így.

A helyzet visszásságát jól mutatja a szociáldemokrata Timmermans manővere is a vitán, ahol sajtókommentárok szerint már jövendőbeli baloldali–liberális–zöldpárti szövetségét építgette, függetlenül attól, hogy a választást – minden gyengélkedése ellenére – várhatóan a Néppárt nyeri meg. Jó lehet most liberálisnak és zöldnek lenni, az ő kegyeikre ugyanis Weber is pályázik, aki hónapok óta arról beszél, hogy a politikai paletta közepén – vagy, tegyük hozzá, onnan egy kicsit balra – építené a következő öt év európai parlamenti többségét, nem pedig a Néppárttól jobbra. Ha Weber úgy érzi, hogy a tagállami vezetők lóvásáron döntenek az ő bőréről, hogyan érezhetik magukat az európai választópolgárok, amikor a demokrácia fénylő csillaga éppen arról beszél, hogy a jobbközép szavazók adta felhatalmazást a baloldallal és a liberálisokkal való egyezkedésben bocsátja áruba?

Weber – akinek ha kormányzási tapasztalata nincs is, de a parlamenti egyezkedésben otthon van – nagyon jól tudja, ha a liberálisok királycsinálók lesznek, akkor bizony ők is diktálnak. Úgy tűnik, nem is bánja.