Világcsoda lehetett volna, de megmaradt a modern, elektronikus média ősének

A szerkezet feltalálója egy hónappal az első adás után elhunyt, valószínűleg korai halála miatt sem tudott a Telefonhírmondó akkora világhírre szert tenni, amekkorát érdemelt volna. Vezetékei a második világháborúban, az 1944-45-ös budapesti ostrom alatt megsemmisültek. A Telefonhírmondó 19. század végi, 20. század eleji szerepéről, jelentőségéről Borhegyi Péterrel, a Rubicon Intézet tudományos munkatársával beszélgetünk.

„Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, amely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a Telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul.” 1893. február 15-én az ötödik kerületből, a Magyar utcai stúdióállomásról ezekkel a szavakkal köszöntötték a hallgatókat.

A Telefonhírmondó elindulásával több mint tíz éve dédelgetett álma valósult meg Puskás Tivadarnak. A feltaláló már 1881-ben a párizsi világkiállításon egy olyan operaelőadást látott, ahol mikrofonnal oldották meg az előadás felvételét, így képesek voltak átjátszani azt egy másik terembe. Ennek a mintájára egy évvel később Budapesten ő is ugyanezt valósította meg Erkel Ferenc Hunyadi László című operájával, amelyet az Operaházból a Vigadó egyik termébe tudták átvezetni. A hangátjátszás technikája tehát már több mint tíz évvel a Telefonhírmondó létrehozása előtt ismert volt. Mindeközben a világlátott mérnök-feltaláló öccsével, Puskás Ferenc hadmérnökkel közösen létrehozta Budapesten a Telefonközpontot, amely fontos előfutára a „beszélő újságnak”, hiszen a központ létesítésével megkezdődött a budapesti vezetékhálózat kiépítése.

„A kezdet kezdetén a kormányzat számára problémát jelentett, hogy a korabeli szigorú sajtótörvény nem vonatkozott a Telefonhírmondóra. Aggódtak, mi történik, ha olyan hírek mennek ki, amelyek stratégiai, külpolitikai, belpolitikai szempontból ellenőrizetlenek” – magyarázza Borhegyi Péter, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa. Puskás Tivadar már nem érte meg, hogy a Telefonhírmondó hivatalos engedélyt kapjon, ugyanis az indulás után egy hónappal, 1893. március 16-án, 49 éves korában elhunyt.

Legenda, de akár igaz is lehetett, hogy saját találmánya közölte Puskás Tivadar halálhírét.

A két szolgáltatás – a Telefonközpont és a Telefonhírmondó – Puskás haláláig együtt működött, azt követően azonban elkezdődött a különválasztásuk.

Híreket, majd a budapesti, a bécsi, a londoni és a New York-i tőzsde árfolyamait mondták be folyamatosan – ami a nagypolgárságnak volt érdekes és fontos –, utána pedig újságcikkeket szemléztek, utóbbi miatt nevezték el a szolgáltatást beszélő újságnak.

Először a már meglévő telefonvezetéken keresztül ment a hírszolgáltatás. Akinek volt telefon-előfizetése, felvette a telefonját, és a füléhez illesztve meghallgathatta a híreket. Több tucat ember dolgozott hírszerkesztőként és szállította az adásba a híreket. A befutó információkat – amiket naponta többször is frissítettek – be kellett mutatni a rendőrségnek, illetve a megfelelő kormányzati szerveknek. Idegennyelvi leckéket is adtak, egyfajta Telefonhírmondó-nyelvtanfolyam volt ez. Először német, majd angol, francia és olasz nyelvoktató adássávok is voltak félórás keretekben.

„A telefontulajdonosok felhívhatták a Telefonhírmondót. Ilyenkor nem a Telefonközpontba, a telefonos kisasszonyokhoz kapcsolták be az illetőt, hanem egy másik jelzésre híreket hallgathatott. A műsorújság alapján tudták az előfizetők, hogy éppen milyen műsorok következnek” – mondja a történész.

Az első adást még csak huszonöt előfizető hallgathatta, de a következő években függetlenedett a Telefonközponttól a Telefonhírmondó, és új, önálló drótvezetékrendszer épült ki. Az előfizetők száma növekedett, ugyanis olcsó volt az előfizetés, megcélozták a nem vagyonos társadalmi rétegeket is.

Az előfizetési díj tizedannyiba került, mint a telefonszolgáltatásé: körülbelül 10 kilogramm cukor árát, 18 forintot, később koronát kellett fizetni érte egy évre.

„Ez nem azt jelenti, hogy a munkás rétegek tömegesen is ezt hallgatták, de próbálták elérni, hogy ne csak a budapesti nagypolgárság krémje és az arisztokrácia vehesse igénybe” – fogalmaz Borhegyi Péter.

Idővel 1200 kilométer hosszú drótvezetékrendszer épült ki. Akkorra már bővült az adás is: irodalmi esteket, felolvasásokat, kamarai rendezvényeket, hangversenyeket, operaközvetítéseket is adtak. Az egész kulturális szolgáltatássá bővült.
A Telefonhírmondó készülékeit a polgári lakások belső szobáiban helyezték el. Két hallgatókészüléket kell elképzelni egyszerű fatáblára behelyezve. Az emberek már nemcsak a színházban kiöltözve, hanem otthon a fotelben ülve is hallgathatták az előadásokat.

Az igazi nagy ugrást és reklámot az 1896-os Millennium jelentette, amikor is Magyarország fennállásának ezredik évfordulója alkalmából országszerte ünnepségeket tartottak. A Telefonhírmondónak is volt pavilonja, aminek köszönhetően Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia első uralkodója is hallgathatott rajta keresztül híreket.

Puskás halálával annak a lehetősége is elveszett, hogy kilépjen Magyarországról a találmánya. „Mivel világlátott, vállalkozó szellemű ember volt, biztos, hogy kivitte volna Magyarországról – ahogy a korabeli lapok emlegették – ezt a világcsodát. Puskás Tivadar Coloradóban aranybányát nyitott, dolgozott Edisonnál, az amerikai feltaláló megbízottjaként részt vett a párizsi telefonközpont létesítésében.”