Bűntudat és szégyen foglyai?

A Flinders Egyetem új tanulmánya feltárta, miért lehet olyan nehéz egyeseknek megbocsátani önmagunknak – még akkor is, ha tudjuk, hogy ez jótékony hatással lehet a mentális egészségünkre.

A Self and Identity című folyóiratban megjelent kutatás olyan emberek valós tapasztalatait vizsgálta, akik bűntudatban és szégyenben ragadtak, miután hibáztak, vagy nehéz helyzeten mentek keresztül.

A tanulmány azt vizsgálta, hogy miért küzdenek egyes emberek azzal, hogy megbocsássanak maguknak, összehasonlítva 80 olyan személy személyes történeteit, akik végül megbocsátottak maguknak, azokkal, akik úgy érezték, hogy soha nem lesznek képesek rá.

A tanulmány megállapította, hogy azok az emberek, akik nehezen tudtak megbocsátani maguknak, gyakran úgy érezték, hogy az esemény még friss az emlékezetükben, még akkor is, ha évekkel ezelőtt történt.

Leírták, hogy újra és újra lejátsszák a pillanatot, a múltban ragadtak, és intenzív érzelmekkel küzdenek, beleértve a bűntudatot, a megbánást, a szégyent és az önvádat.

Lydia Woodyatt pszichológiaprofesszor és a tanulmány vezető szerzője szerint az eredmények azt mutatják, hogy az önmegbocsátás sokkal összetettebb, mint egyszerűen az „elengedés”.

„Az önmegbocsátás nem arról szól, hogy egyszerűen továbblépünk, vagy elfelejtjük, ami történt” – mondja Woodyatt professzor, az Oktatási, Pszichológiai és Szociális Munka Főiskoláról.

„Azok az emberek, akik megbocsátottak maguknak, időről időre továbbra is gondoltak az eseményekre, és néha szégyent vagy bűntudatot éreztek, különösen, ha olyan helyzetben voltak, amely emlékeztette őket az eseményre. A különbség az volt, hogy az érzelmek sokkal kevésbé voltak intenzívek és gyakoriak, és az esemény már nem irányította az életüket.”

A csoport tudatos erőfeszítéseket tett arra is, hogy a jövőre összpontosítson, elfogadja a korlátait (különösen a tudás, az ítélőképesség vagy az akkori kontroll tekintetében), és a jövőben újra kapcsolatba lépjen az értékeivel.

Ezzel szemben a kutatás kimutatta, hogy azok az emberek, akik úgy érezték, hogy cserbenhagytak valakit, akit szerettek – például egy gyermeket, partnert vagy barátot –, vagy akik maguk is áldozatok voltak, gyakran találták nehezebbnek a továbblépést.

Woodyatt professzor szerint ez megkérdőjelezi azt az elképzelést, hogy az önmegbocsátás csak azoknak való, akik egyértelműen rosszat tettek.

„Néha önvád, bűntudat és szégyenérzet támad bennünk, amikor rosszat tesznek velünk, vagy olyan helyzetekben, amikor fokozott felelősségérzetet érzünk – még akkor is, ha semmiképpen sem tudnánk befolyásolni a kimenetelt” – mondja.

„Az érzelmek nyomot hagynak arra, hogy az agynak mit kell megoldania ahhoz, hogy továbblépjen az önmarcangolásból. Az érzelmek azok a fájdalmak, amelyek – úgymond – a lehetséges sérülés helyét jelzik.”

„A szégyen, a bűntudat és az önvád esetében az agyunk segít feldolgozni az erkölcsi sérüléseket – vagyis azokat az alapvető fenyegetéseket, amelyek olyan pszichológiai szükségleteinket fenyegetik, mint az ágenciánk (például a választás, a kontroll és az autonómia érzése) és a hovatartozás iránti igényünk (például megfelelő csoporttagság vagy kapcsolati partner lenni), és e közös értékek szerint élni.”

A tanulmány azt is megállapította, hogy az önmegbocsátás nem egyszeri döntés, hanem egy folyamat, amely időt, reflexiót és gyakran mások támogatását igényli, írja a sciencedaily.com.

Woodyatt professzor szerint az eredmények fontosak a mentálhigiénés szakemberek számára, akik bűntudattal és szégyennel küzdő emberekkel dolgoznak.

„Ahhoz, hogy segítsünk valakinek megbocsátani önmagának, nem azt kell mondanunk neki, hogy »ne szégyellje magát emiatt, nem a te hibád«” – mondja.

„Arról van szó, hogy segítsünk nekik megérteni, honnan ered a szégyen vagy a bűntudat, és feldolgozni ezeket az alapvető pszichológiai szükségleteket, az erkölcsi sérüléstől az erkölcsi helyreállításig eljutni – megerősítve az önrendelkezésüket és az erkölcsi identitásukat a jövőben.”

Dr. Melissa de Vel-Palumbo kriminológus és pszichológus szerint a tanulmány értékes ismeretekkel szolgál a kriminológusok számára azáltal, hogy feltárja, hogyan dolgozzák fel az emberek a bűntudatot és a felelősséget – ezek kulcsfontosságú tényezők a bűnözői magatartás megértésében és a rehabilitációban.

„Ebben a kutatásban olyan emberek valós történeteit használtuk fel, akik fájdalmas élményeikről meséltek, némelyik évtizedekre visszanyúlóan” – mondja Dr. de Vel-Palumbo a Flinders Üzleti, Kormányzati és Jogi Karáról.

„Ez egyedülálló betekintést engedett abba, hogy az emberek hogyan élnek együtt bűntudattal, szégyennel és önváddal az idő múlásával.”