Neandervölgyi séfek titkai: kultúra vagy túlélési technika?

„Az Amud és a Kebara lelőhelyeken megfigyelt apró különbségek a vágásnyomok mintázatában helyi hagyományokat tükrözhetnek az állati tetemek feldolgozásában” – mondta Anaëlle Jallon, a Jeruzsálemi Héber Egyetem doktori hallgatója és a Frontiers in Environmental Archaeology című folyóiratban megjelent tanulmány vezető szerzője. „Bár a két lelőhelyen élő neandervölgyiek hasonló körülmények között éltek és hasonló kihívásokkal néztek szembe, úgy tűnik, eltérő húsfeldolgozási stratégiákat alakítottak ki, amelyeket valószínűleg társas tanulással és kulturális hagyományok útján örökítettek tovább.”

Jallon szerint a két lelőhely különleges lehetőséget kínál annak vizsgálatára, hogy a neandervölgyi vágási technikák egységesek voltak-e. „Ha ezek a technikák térben vagy időben eltértek, az arra utalna, hogy olyan tényezők, mint a kulturális hagyományok, étkezési szokások vagy a társadalmi szervezettség még az alapvető megélhetési tevékenységeket, például a húsfeldolgozást is befolyásolták.”

A csontokba írt történelem

Amud és Kebara barlangjai mindössze 70 kilométerre fekszenek egymástól. A neandervölgyiek körülbelül 50–60 ezer évvel ezelőtt, a téli hónapokban lakták ezeket a helyeket, és számos nyomot hagytak maguk után: temetkezéseket, tűzhelyeket, kőeszközöket és állatcsontokat. Mindkét közösség hasonló szerszámokat – főként pattintott kovakő eszközöket – használt, és többnyire ugyanazokra a zsákmányállatokra vadászott: főként gazellákra és dámszarvasokra.

Ennek ellenére bizonyos különbségek is megfigyelhetők. A Kebarában élő csoport nagyobb testű zsákmányállatokra is vadászott, és úgy tűnik, ezeket gyakrabban vitték vissza a barlangba feldolgozni, nem pedig a helyszínen vágták fel. Ezzel szemben az Amud barlangban talált csontok 40 százaléka égett és nagyrészt töredékes – ez akár szándékos hőkezelés (például főzés) eredménye is lehet, de utólagos sérülések is okozhatták. A Kebarában előkerült csontok mindössze 9 százaléka mutat égési nyomokat, kevésbé töredezettek, és úgy tűnik, inkább főzési célból hevítették őket. Emellett az Amud csontleletein kevesebb a ragadozók által okozott sérülés is.

A kutatók a vágásnyomokat makroszkopikusan és mikroszkopikusan is elemezték. A cél az volt, hogy kiderüljön: egységes vagy eltérő technikákat alkalmaztak-e a két helyen. A szerszámok hasonlósága miatt a vágásnyomok alapformái is hasonlóak voltak, ám Amud esetében a nyomok sűrűbbek és kevésbé egyenesek voltak, mint Kebarában.

Tudatos húsfeldolgozás?

A kutatók több magyarázatot is megvizsgáltak a különbségek hátterében. Elképzelhető, hogy eltérő zsákmányállatok vagy csonttípusok feldolgozása okozta a változást – például Amudban sokkal több hosszú csont (pl. lábszárcsont) került elő –, de amikor kizárólag a közös fajoktól (kis patásoktól) származó hosszú csontokat elemezték, ugyanaz a minta mutatkozott. Az sem tűnik valószínűnek, hogy kevésbé tapasztalt hentesek vagy az intenzívebb húskinyerés miatt alakult volna ki ez a vágásmintázat.

A legvalószínűbb magyarázat szerint a két közösség tudatosan eltérő húsfeldolgozási stratégiát alkalmazott. Lehetséges például, hogy az Amudban élő neandervölgyiek előszárították vagy részben hagyták lebomlani a húst a feldolgozás előtt – ahogy ma is történik az érlelt húsok esetében. A bomló hús nehezebben vágható, ez magyarázhatja a sűrűbb, szabálytalanabb vágásnyomokat. Egy másik lehetőség, hogy a két közösség eltérő munkaszervezési módot alkalmazott – például több vagy kevesebb személy vett részt a húsfeldolgozásban.

A kutatás még csak az elején tart

„Természetesen vannak korlátai a vizsgálatnak” – figyelmeztetett Jallon. „A csontdarabok gyakran túl kicsik ahhoz, hogy teljes képet adjanak a vágásnyomokról. Bár igyekeztünk korrigálni a töredezettségből fakadó torzításokat, ez továbbra is nehezíti az értelmezést. A jövőbeli kutatások – különösen a kísérleti régészet és összehasonlító elemzések – segíthetnek tisztázni ezeket a kérdéseket, és talán egy napon rekonstruálni tudjuk a neandervölgyiek ételkészítési szokásait is.”