Történelem
A vég kezdete: a németek megszállták hazánkat
Egy évvel a később a főváros, a vasút- és az úthálózat romokban hevert, az ország pedig elvesztette majdnem egymillió állampolgárát és nemzeti vagyonának csaknem felét
Az olaszok 1943. szeptember 8-i kiugrása és a Vörös Hadsereg gyors előretörés miatt a német vezetés már 1943 szeptemberében parancsot adott az angolszászokkal folytatott óvatos tárgyalásai miatt megbízhatatlannak ítélt Magyarország és a stratégiailag ugyancsak fontos Románia katonai megszállásának előkészítésére.
Az eredmény az úgynevezett Margaréta terv lett, melynek második változata már lemondott arról, hogy hazánk megszállásába bevonják a román és a szlovák erőket, mert a hírszerzés azt mondta: ezek megjelenése ellenállást váltana ki a magyar hadseregből (a német vezérkar ez esetben jól döntött, viszont elszámította magát Bukarestet illetően: a románok augusztusban sikeresen hagyták ott a tengelyhatalmakat és csatlakoztak a szövetségesekhez).
Hitler 1944. március 11-én adott parancsot a Margaréta terv végrehajtására, mivel a szovjetek már megközelítették a Kárpátokat, egy magyar kiugrás pedig utat nyitott volna a Vörös Hadseregnek az Alföldön, amivel a Német Birodalom elvesztette volna a keleti front déli szárnyát.
Maximilian von Weichs vezérezredes, a német megszálló csapatok parancsnoka úgy vélte: „Magyarország harc nélküli megszállása 24 óra, harccal csak 12, mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek.”
Berlin ugyanakkor nem bízott semmit a véletlenre. A budapesti német követ március 15-én adta át Horthynak a Führer meghívását. 18-án a kormányzó megérkezett az ausztriai Klessheimbe, hogy ötödjére találkozzon Hitlerrel. Rögtön az első megbeszélésen szembesítették a megszállás tényével: a felháborodott kormányzó csak Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök rábeszélésére nem utazott haza. Aztán a németek közölték, hogy ha ellenkezik, Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is bevonják a megszállásba. Horthy erre elfogadta a megszállás tényét és azt, hogy a hintapolitikát folytató Kállay-kormányt menesztenie kell. Viszont a proklamációt, amelyben kijelentette volna, hogy hozzájárulásával jöttek be a német csapatok, nem volt hajlandó aláírni, és két feltételt is támasztott: megmarad az önálló magyar honvédség, és maga nevezheti ki az új miniszterelnököt.
Ennek ellenére március 19-én a Wehrmacht és a Wehrmacht SS alakulatai négy irányból elfoglalták az országot. A magyar vezérkari főnök táviratot küldött a csapatokhoz, amelyben megtiltotta az ellenállást. Ezt néhány helyőrség késve kapta meg. Az újvidéki Duna-hídon félórás tűzharc alakult ki, amelyben 28 német és egy honvéd esett el. Voltak kisebb ellenállási kísérletek például a budaörsi reptéren, de tűzharc volt a Várban is, amelynek ugyancsak zömében németek estek áldozatául.
Március 22-én Sztójay Döme altábornagy, volt berlini követ vette át a kormány vezetését és a külügyminiszteri posztot is. Akkoriban úgy tartották, hogy a volt hírszerzőtiszt Sztójay azelőtt inkább volt „Németország magyar nagykövete” Berlinben, mint fordítva.
Ennek megfelelően minden a németek kérése szerint alakult. Megindult a vidéki magyar zsidóság deportálása és megsemmisítése, a vagyonuk széthordása. A főispánok és a polgármesterek kétharmadát lecserélték, németekkel együttműködő vezetők kerültek a Nemzeti Bank, a Rádió és egyéb fontos intézmények élére. A magyar hadsereg élére német főtisztet neveztek ki, illetve német összekötő tisztek kerültek minden magyar egységhez. A megszállás után a magyar állam képviselői hivatalosan havi 200 millió pengő megfizetésére tettek ígéretet a németeknek (ez 1944 őszére már 300 millió pengőre emelkedett).
A Gestapo berendezkedett az Astoria Szállóban, és már a bevonulás napján megkezdte a baloldali és angolbarát újságírók, gazdasági vezetők és a mentelmi joggal rendelkező honatyák letartóztatását. A tavasz folyamán majdnem 3000 személyt vettek őrizetbe. Kállay a török nagykövetségen lelt menedékre, de Bethlen István volt kormányfő is bujkálni kényszerült.
A letartóztatott politikusok jó része a mauthauseni koncentrációs táborba került, egy részüket azután a Lakatos-kormány kérésére ősz elején hazaengedték. Ellenállni csak Bajcsy-Zsilinszky Endre próbált, aki némi tűzharc után sebesülten adta meg magát (a Gestapo-fogságból még kiszabadult, de a nyilas uralom alatt kivégezték).
Egy év múltán az ország romokban hevert. Sztálingrád után a magyar főváros elfoglalásáért vívott csata bizonyult a világháború második leghosszabb helységharcának: több városrész is füstölgő romhalmazzá lett, a Duna-hidakat felrobbantották a németek.
De romokban hevert a vasút- és az úthálózat is, az ország pedig elvesztette majdnem egymillió állampolgárát és nemzeti vagyonának csaknem felét.
Ráadásul az 1947-es párizsi békeszerződés nyomán Magyarország a trianoni határoktól is kisebb területtel (62 négyzetkilométerrel kisebbel) fejezte be a háborút.
