Történelem

Egy költő halála

Radnóti Miklós, 1944. november

Radnóti halálának konkrét részleteit nagyon kevesen ismerik, talán azért is, mert az ő meggyilkolásával senkit nem vádoltak meg, és a gyilkosai elleni ítéletet sem hozták meg soha. Ma már a nap is bizonytalan, de a hellyel és a körülményekkel, illetve gyilkosainak személyével tisztában vagyunk.

Egy költő halála
Radnóti Miklós
Fotó: Wikipedia

Nagybátyám, Győry Miklós grafikusművész afféle „ismeretlen ismerőse” szinte mindenkinek, hiszen ő illusztrálta az ötödikes-hatodikos történelemkönyvünket, aztán Ráth-Végh István közkedvelt műveit, de Hegedűs Géza legtöbb könyvét is. Igazi nagybácsi-unokaöcs kapcsolat volt közöttünk, ami kicsit a nagyszülő és a barát keverékét adta. A Pozsonyi úton lakott, és én, ha Pesten időztünk, rengeteget sétafikáltam vele a Körút és a Szent István park között beszélgetve, gyerekként, de még a húszas éveimben, egyetemistaként is.

Azonban az 1-es számú ház titkába még gimnazista koromban avatott be. Akkor még nem voltak zárva a kapuk, bármelyik lépcsőházba simán besétálhatott az ember. Miklós bácsi benyitott a házba, aztán a folyosón sorjázó postaládák egyikére mutatott, amin kissé kopott betűkkel állt: Dr. Radnóti Miklós.

Teljesen elhűltem, és – mit tagadjam – meg is rendültem. A legtöbb középiskoláshoz hasonlóan akkorra már nem csupán kedvelője, de kimondott rajongója voltam Radnótinak, és ez a hétköznapi, kézzelfogható emlék szinte egy személyes találkozással ért fel számomra.

– A felesége, a Fanni most is itt lakik. Ha szerencséd lesz, akár találkozhatsz is vele – mondta a bácsikám.

Nem volt szerencsém, nem találkoztunk sem akkor, sem később. Azóta persze már Miklós bácsi, és a több mint száz évet megélt Fanni is eltávozott közülünk, de legjobb tudomásom szerint a postaláda a felírással ma is ott van – örök bizonyságául annak, hogy a tárgyak mennyivel maradandóbbak az őket használó embereknél.

Tudom, kissé távolról kezdtem, hiszen írásom Radnóti Miklós tragikusan korai halálával foglalkozik. Azonban ez az apró intermezzo mindenképpen ide kívánkozik, mert azóta is valamiféle időt kicselező, szimbolikus kapcsolatfelvételként gondolok vissza rá. Radnóti halálának konkrét részleteit nagyon kevesen ismerik, talán azért is, mert az ő meggyilkolásával senkit nem vádoltak meg, és a gyilkosai elleni ítéletet sem hozták meg soha. Ma már a nap is bizonytalan, de a hellyel és a körülményekkel, illetve gyilkosainak személyével tisztában vagyunk.

Ő pedig a mai napig szerez nekünk annyi szép pillanatot a költészetével, hogy megérdemelje a kegyelet és az emlékezés e néhány percét.

1944 őszét írtuk. Németország közelgő vereségének jelei már egyértelműek: az utakat menekülők, és egyre gyengébben felfegyverzett katonai menetoszlopok lepték el. A szövetségesek vadászgépei mélyrepülésben lövik őket, de – ne tagadjuk – elég gyakran a civileket is. A városokat bombázógépek ezrei rombolták le, az utak szélén mozgásképtelen tankok, teherautók hevernek. Mellettük fekszenek a halottak, a sebesültek, a végkimerülés szélére jutott emberek. Katonaruhában, tépett civilben, olykor csíkos rabruhában.

Ebben az apokaliptikus világban teltek az egyik legnagyobb magyar költő utolsó napjai és órái. A visszaemlékezések egyöntetűek arra nézve, hogy a „rendszerszintű” kegyetlenség éppen az összeomlást megelőző időkre vált a legpusztítóbbá. Akiket ellenségnek kiáltottak ki, azok a „birodalmi” logika szerint nem csupán a háború kitörésében, de annak elveszítésében is bűnösök voltak. Közéjük tartozott Radnóti Miklós is, aki katolikus volt ugyan, de zsidó származása miatt 1944 májusában már harmadszor hívták be munkaszolgálatra.

Márpedig az ő sorsában rengetegen osztoztak. Akik addig vele együtt túlélték a megpróbáltatásokat, a szörnyűség a végére jutottak el odáig, hogy elfogyott az erejük, és a viszonylagos szerencséjük. Radnótit, több ezer sorstársával együtt, a hírhedett szerbiai, bori táborban kényszermunkásként dolgoztatták, embertelen körülmények és kegyetlen bánásmód mellett.

Az őrzésüket és felügyeletüket ellátó „keret” parancsnoka Marányi Ede alezredes, és talán legbrutálisabb tagja egy bizonyos, demecseri magántisztviselőből hadapród őrmesterré avanzsált Tálas András volt, aki már addig is rendszeresen ütötte-verte, de meg is lopta a rábízott munkaszolgálatosokat. Amikor a hadihelyzet miatt kiürítették a bori tábort, a munkaszolgálatosokat két kontingensben indították útnak. Radnóti az első, szeptember közepén induló 3400 fős csoportba került egy jóindulatú tiszt segítségével, mert abban reménykedett, hogy ezzel mihamarabb hazakerül. A második csoport, mintegy 2600 ember indulását szeptember végére tűnték ki.

Az első csoportnak több mint a fele odaveszett, Radnótival együtt. A második csoport őrségén rajtaütöttek a partizánok: ebből mindenki megmenekült.

Az első csoport október 27-én, más források szerint egy 500 fős része, amelynek Radnóti is tagja volt, már október 15-én, Horthy proklamációja és a nyilas hatalomátvétel napján érkezett a Veszprémhez közeli Szentkirályszabadjára, ahol Marányi alezredes hét embert egyből főbe is lövetett, „a rend és a fegyelem helyreállítása végett”. November elején a Veszprémből Győrbe vezető országúton gyalogmenetben haladtak tovább azzal, hogy Mosonnál átadják őket a németeknek.

A pannonhalmi apátság nyugatra néző mellvédjén rengetegen gyönyörködnek a dunántúli tájban. Kevesen tudják, hogy az apátság közelében fekvő, az útról is jól látható téglagyárban töltötte utolsó éjszakáját Radnóti Miklós. A költő ekkorra már járásképtelenné vált, és ez meg is pecsételte a sorsát.

Őt és huszonegy további legyengült bajtársát Győrbe vitték két lovaskocsival, hogy valamelyik kórház vegye fel őket. Ha ez sikerül, talán meg is menekülnek. Azonban a kórházak tele voltak sebesültekkel és a bombázásokkor megsérült civilekkel. Elvileg ez volt az oka, hogy a beteg munkaszolgálatosokat egyik kórház sem fogadta. A valós ok azonban minden bizonnyal az lehetett, hogy a kórházak vezetői nem akartak kockáztatni zsidó munkaszolgálatosok felvételével. Ekkor már bármi minősülhetett szabotázsnak, annak a megtorlása pedig azonnali volt és halálos. A felkoncolásra figyelmeztető plakátok ott virítottak minden hirdetőoszlopon…

Sokat gondolkodtam már azon, hogy Radnóti, ez a rendkívül érzékeny és intelligens ember vajon mikor értette meg, hogy eljött számára a vég? Hiszen kezdettől hátborzongató következetességgel közeledett feléje; az olyan ember, akit eleve halálra szánnak, legfeljebb valami csodával kerülheti azt el – sőt, egy túlélő szerint akkoriban egy csoda nem is volt elegendő az életben maradáshoz, több csodára volt szükség. Radnóti Miklósnak pedig egy csodát sem rezervált a sors, csodának legfeljebb ekkor született verseit nevezhetjük.

Ő azonban éppen ezek egyikében írta:

„…tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;”

A nagy költők szinte mindig vátesznek bizonyulnak.

Ami történt, valószínűleg Marányi alezredes parancsára történt, bár akkor már rég nem vártak felsőbb parancsra azok, akik gyilkolni akartak. Ha volt parancs, az Tálasnak ment, ha nem volt, ő akkor is tudta, mit kell tennie.

Sokszor megfordult már a fejemben az is, hogy Radnóti talán éppen Tálasról írta a Töredékben, „…hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,” hiszen erre az emberre ennél találóbb sor nem akadna. Tálasban megvolt a cinikus szadizmus: a saját érdekében még gyilkos ösztöneit is kordában tartotta, amíg a neki kiszolgáltatottak meg tudták vásárolni „jóindulatát”. Akinek azonban nem volt ezt mivel megtennie, vagy kifogyott belőle, annak nem volt kegyelem.

A kocsikon gubbasztó, végsőkig kimerült huszonkét embernek már nem volt mivel megváltania a túlélést, bár ellenkező esetben sem valószínű, hogy megmenekülnek. Tálas és emberei ekkor már azt tehettek velük, amit csak akartak. A lovaskocsik Győrből az abdai irányba trappoltak, látszólag nyilván azért, hogy utolérjék a jócskán eléjük került munkaszolgálatosok menetét. Amikor azonban az Abda előtti Rábca hídnál lehajtottak az országútról és a folyó melletti földútra fordultak, Radnótinak és társainak nem lehettek többé kétségeik a sorsukat illetően.

Huszonkét ember között rengeteg karakter, vérmérséklet, jellem akad. Biztosan voltak, akik pánikba estek, voltak, akik könyörögtek, és voltak, akik csendes megvetéssel szemlélték mindazt, ami velük történik. Egy dologban azonban nem különböztek: valamennyien tudták, hogy perceken belül meg fogják ölni őket.

Nem éppen köztudomású, hogy a BM Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség 3-b Alosztálya „Abdai gyilkosok” kódnéven 1967. május 17-én nyomozást indított Radnóti és sorstársai halála miatt. A nyomozásnak – sajnos – már nem kellett határidőt szabni, ezért az adatgyűjtő- és tanúfelkutató munka több mint nyolc évig tartott, de eredménnyel járt. Az elkövetők és a körülmények ismertté váltak.

Tálas András hadapród őrmester, miután az országúttól fél kilométerre megállította a kocsikat, ráparancsolt a munkaszolgálatosokra, hogy ássák meg a saját sírjukat. Ők erre már nem voltak képesek, ezért (nyilván vaskos szentségelések után) parancsot adott alárendeltjeinek – sőt, maga is nekikezdett a munkának –, hogy ássanak egy gödröt, amiben huszonkét holttest valahogy elfér. Mindez, a halálra szánt szerencsétlenek szeme láttára, meg is történt. A keret szorgos tagjai egy közel két és fél méter átmérőjű, másfél méter mély gödröt ástak.

A járóképes munkaszolgálatosokat leküldték a gödörbe, hogy tapossák le a földet – és ekkor dördültek el a sortüzek. Tálas pisztollyal, a keret többi tagja puskával leadott lövésekkel végzett a gödörbe terelt emberekkel. A mészárosmunka a járóképtelenekkel folytatódott. Ketten vettek közre egy-egy munkaszolgálatost, a gödör pereméhez vonszolták, Tálas pedig közvetlen közelről tarkón lőtte őket.

Egyiket a másik után.

A jól bevált forgatókönyv szerint is így kellett történnie, de a felkutatott keretlegények is így vallottak. Az őszi délután felcsattanó lövések egyike a huszadik századi magyar költőóriás, a harmincötödik évét épphogy betöltött Radnóti Miklós életének vetett véget.

Sosem tudhatjuk már meg, hányadikként került sorra, mit élt át és mit látott élete utolsó pillanataiban. Azonban hátborzongató, hogy lélekben ezt a pillanatot is átélte már egyszer, és szinte élettani pontossággal írta le a tarkólövéssel kivégzett ember halálát a Razglednicákban:

„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint a húr, ha pattan.
Tarkólövés – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.”

Ahogy valószínűleg a pontos napot sem tudjuk meg sosem; háborús időkben a naptárnál jóval fontosabbak maguk a történések. A keretlegények szerint Radnóti és társai agyonlövése november 4-én történt, más források (indulás-érkezés, a győri bombázások ideje, sorstársak visszaemlékezései) szerint valószínűbbnek tűnik a november 9 – és a megemlékezések is inkább ezt veszik alapul.

Amikor a tömegsírt 1946. nyarán feltárták, a rend kedvéért 12. számot kapott holttesten megtalálták Radnóti utolsó ismert ruhadarabjait: viharkabátot, sínadrágot, túrabakancsot. A kabát zsebeiben fényképek és levelek mellett, egy harminc lapos jegyzőkönyvecskét, a híres „bori noteszt” is meglelték, benne a költő utolsó tíz versével.

Tálas Andrást (aki a háború után azonnal kommunista párttag lett) a népbíróság ítéletével 1947. február 27-én kivégezték. Perének vaskos anyagában nincs szó Radnóti és huszonegy társa megöléséről; Tálasnak a bori táborban végzett ámokfutása éppen elég volt a halálos ítélethez. A keretlegények több mint húsz évvel később felderített ötös csoportjából tudomásom szerint senki nem került bíróság elé. Talán közrejátszott ebben, hogy közülük is többen már MSZMP-tagok voltak…

A „bori notesz” azonban előkerült, benne tíz verssel, amik a magyar irodalom legszebbjei közé tartoznak. A tárgyak, legalábbis fizikai értelemben, ismét maradandóbbnak bizonyultak gazdáiknál.

Nem tudhatom, kié most a Radnóti-lakás. Abban azért reménykedem, hogy a postaládát kegyelettel megőrizte.

A szerző jogász, író