Történelem

A kassai vértanúk

A Magyarországra köszöntő 18. század semmivel sem volt tragédiáktól kevésbé terhes, mint az előző. A török háború és az országért tusakodó uralkodóházak véressé változtatták a magyar belpolitikát, amihez hozzájárult az egyre terjedő reformációval mindenütt megjelenő vallási megosztottság. Ez abban az időben halálos konfliktusok forrása volt, főleg mert a megerősödő polgárság Közép-Európában is a reformációban látta felemelkedésének ideológiai támaszát.

A kassai vértanúk
A kassai vértanúk rajzulata
Fotó: Wikipédia

Elsősorban a városok polgársága vált leginkább fogékonnyá Luther és Kálvin tanaira – ezzel azonban nem csak a katolikus egyházzal kerültek konfliktusba, hanem a feudális nagyurakkal is. Talán e kettő – és még ki tudja, hányféle – tényező szerencsétlen együttállása vezetett három jezsuita szerzetes és pap mártíromságához Kassán 1619. szeptember 7. napján.

Rákóczi György protestáns erdélyi hadvezér 1619. augusztus végén indította meg ifjúkori barátja, a szintén protestáns erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor politikai ambícióit támogató seregeit Felső-Magyarország, távlati tervként pedig Bécs felé, II. Ferdinánd király ellen. Mindez tulajdonképpen a korszak egyik hadjárata volt a sok közül; az útjukba eső települések behódoltak, a kor nagyvárosának számító Kassa elfoglalása viszont már presztízskérdés volt. A város bevétele sikerült is: a túlnyomórészt protestáns várost parancsnoka, a Habsburg-párton álló Dóczi András a túlerő láttán feladta. Előtte azonban szeptember 4-én a szabad elvonulás mellett megállapodott Rákóczival abban is, hogy a katolikus híveknek és papoknak semmi bántódásuk nem esik.

A megszegett ígéretek története lehet, hogy külön fejezetet érdemelne az emberiség históriájában. Ráadásul esetünkben semmiféle nyomós ok nem igazolta vagy indokolta azt, hogy Rákóczi hajdúi három embertől tartva tegyék meg azt, amit megtettek. Sokan voltak, a város urai voltak, fegyveresek voltak – és protestánsok voltak. A három „pápista” abban a helyzetben nem jelentett, nem jelenthetett veszélyt rájuk. Az ellenséges fellépésnek mégiscsak lehetett egyetlen, eléggé zavarosan körülírható apropója: abban az időben a protestánsok szemében a katolikus – főként pedig a jezsuita – egyenlő volt a Habsburg-pártival. Hogy ez, főleg ilyen leegyszerűsített formában, távolról sem volt igaz, azzal vélhetőleg a környéken termő remek boroktól folyamatosan „hatás alatt levő” hajdúk nem igazán törődtek.

Minden valószínűség szerint ez okozta Pongrácz István, Grodecz Menyhért és Kőrösi Márk halálát. Az akkor már vészesen fogyó magyarság számára persze minden élet sokszorosan számított, főleg hogy itt három fiatal férfiról beszélhetünk: Pongrácz István 36, Grodecz Menyhért 34, Kőrösi Márk 30 éves volt. Magyarságukon az sem változtat, hogy Grodecz Menyhért lengyel, Kőrösi Márk pedig horvát származású volt. Ha vallási elkötelezettségük miatt családjuk, gyermekeik nem is lehettek, az ország mindenképpen olyan embereket veszített személyükben, akik értéket képviseltek, és megbecsülésre tarthattak volna igényt.

Mondják, a mártírok életútja legtöbbször nyílegyenesen vezet mártíromságuk idejéhez és helyéhez. A kassai mártírok esetében azonban ez teljesen másképpen történt. Nem születtek és nem készültek mártírnak, ambícióik egészen más területeket vettek célba.

Pongrácz István erdélyi volt, Alvincon született, és a kolozsvári jezsuita kollégium elvégzése után családja ellenzése dacára lépett be húszévesen a jezsuita rendbe. Szerzetesként jórészt Csehországban, majd Ausztriában szolgált és tanult, mígnem 1615-ben végzett teológusként krisztusi korban, harminchárom évesen szentelték pappá. Ugyanabban az évben Homonnán jezsuita rendházat és iskolát alapított, majd 1619 elején a rend Kassára küldte a város rekatolizációjában való segédkezésre. Akkor még persze nem tudhatta, de az élete ezzel pecsételődött meg.

Grodecz Menyhért Melchior Grodzieczki néven született Cieszyn városában, Lengyelországban. Később végzetes sors jutott szülővárosának is: az egykor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó, egységes dél-lengyelországi várost 1920-ban ugyanúgy osztották ketté, mint a magyarországi Komáromot. A fiatal Melchior tehetős szülők gyermekeként Bécsben, a jezsuitáknál végezte a gimnáziumot, és lépett be a rendbe. Szintén Csehországban töltötte szolgálatának nagyobb részét, 1614-ben őt is pappá szentelték, és kinevezték Prágában a szegény diákok kollégiuma igazgatójának. Miután a harmincéves háború kezdetekor, 1618-ban a csehek kiutasították a jezsuitákat Csehországból, a rend Kassára küldte, ahol elsősorban a szlovák és a német hívek lelkigondozásának feladata hárult rá.

Kőrösi Márk horvátnak született Marko Križevčanin (esetleg Stjepinac) néven, és szintén a bécsi jezsuita kollégiumban végezte a középiskolát. Rövid ausztriai szolgálat után szülőhazájába került, és a zágrábi egyházmegye papjelöltjeként a jezsuita vezetésű, Rómában ma is működő Collegium Germanicum-Hungaricum diákja lett. Valószínűleg itt figyelt fel rá kora híres jezsuita hitszónoka, Pázmány Péter, és közbenjárására mindössze huszonhét évesen, 1616-ban kinevezték a nagyszombati jezsuita gimnázium igazgatójának, két évvel később pedig esztergomi kanonok és komáromi főesperes lett. Ebbéli minőségében tartózkodott 1619-ben Kassán, amikor az esztergomi egyházmegye fennhatósága alatti, városhoz közeli abaszéplaki bencés apátság birtokainak revízióját végezte.

Három életút, amelyek inkább mutatnak egyezőségeket, mint különbözőségeket. Azt mindenesetre hamar észrevesszük, hogy abban a korban az „internacionalizmus” megvalósult és magától értetődő realitás volt, Európa e tájain elsősorban egyházi és Habsburg birodalmi viszonylatokban. A később magyar mártírrá váló erdélyi, lengyel és horvát mindegyike a Habsburg-birodalom alattvalójának született, és mindhárman a Habsburgok támogatását élvező katolikus egyház leghíresebb, ma is legnagyobb létszámú és legbefolyásosabb szerzetesrendjét, a jezsuita rendet (Jézus Társasága, Societas Jesu) tudhatták maguk mögött. Pongrácz és Grodecz előmenetele többé-kevésbé átlagosnak mondható; az igazi fényes karriert egyértelműen Kőrösi futotta be, méghozzá igen gyorsan. Ettől függetlenül mindhárman figyelemre méltó egyéniségek voltak, akik korai haláluk előtt – ahogy mondani szokták – „letettek valamit az asztalra”. Nem kizárt, hogy Kassára kerülésük előtt legalábbis hallhattak egymásról, néhány forrás szerint ismerték is egymást, Kassán viszont Pongrácz és Grodecz kimondottan összebarátkoztak – ehhez társult még a hivatalos útján lévő Kőrösi mindkettőjük számára önzetlen és aktív segítsége.

A világ akkor is kicsi volt – csak a birodalmak voltak hatalmasak…

Térjünk azonban vissza Kassa falai közé.

Amikor Rákóczi György bevonult a városba, a Kassa többségét kitevő protestánsok lelkes örömujjongása kísérte. Nem tudhatjuk, eleve ezzel a szándékkal érkezett-e, de Dóczit bilincsbe verve szállíttatta Erdélybe, ahol a fogarasi várban halt meg az év decemberében. Továbbá a városban levő összes katolikus egyházi személyt házi őrizetbe helyeztette, nyomatékosan meghagyva embereinek, hogy a három jezsuitára – tehát Pongráczra, Grodeczre és Kőrösire – külön gondjuk legyen.

A reformáció annyi kivételes személyiséget, annyi vívmányt adott az emberiségnek, olyan pezsgést hozott a szellemi életbe, akkora erőt tudott adni egész nemzeteknek – itt, Kassán azonban megláthattuk, hova vezet, mikor a hit nem a lelkek meggyőzésére, hanem a hatalom megszerzésére törekszik.

Az eseményeket persze többféleképpen ismertették a szemtanúk és kortársak. Ezeknek leginkább valószínűbb sorát átgondolva sem lesz azonban szebb vagy elfogadhatóbb mindaz, ami történt. Nyilvánvaló, hogy a protestánsok Habsburg-szimpatizánsként, sőt potenciális császári kémként kezelték a jezsuitákat; ennek a három embernek a városban folyó tevékenysége mögött is aktív propaganda- és kémtevékenységet gyanítottak. A fizikai létük felett már akkor uralmat szereztek, amikor elfogták őket. Mindezzel azonban nem elégedtek meg. Nekik a lelkük kellett.

A jezsuitákat két napig tartották bezárva étlen-szomjan. Először a legmagasabb rangúnál, Kőrösi Márknál próbálkoztak: két gyötrelmes nap után küldöttséget menesztettek a kellően „megpuhítottnak” vélt kanonokhoz azzal, hogy ha áttér reformátusnak, nemcsak az életét kímélik meg, de az abaszéplaki apátság birtokait is megkapja. Kőrösi válasza öntudatról és rendületlen hitről tanúskodott: az apátság birtokai nem az övék, hogy tőlük azokat elfogadja, az áttéréssel pedig nem teszi ki lelkét annak, hogy elkárhozzon és mindörökké a pokolban égjen. Vannak, akik az Istenért való mártíromságot mindennél kívánatosabbnak tartják, és ő ezt a mártíromságot örömmel vállalja.

Egyértelmű, hogy ezzel nem csak a saját véleményét és elhatározását tolmácsolta, hanem a másik kettőét is. A küldöttség dúlva-fúlva elviharzott, helyükbe pedig nem éppen a szavak emberei jöttek. Inkább az a fajta, amelyik ott van a világ minden hatalmasa környezetében, és ha ölésre vagy mások gyötrésére kap parancsot, nemcsak lelkiismeretesen végrehajtja azt, de még rettenetesen élvezi is.

Hiszen ez a három ember már itt a földön ízelítőt kapott a pokol kínjaiból. Kardokkal vagdalták, husángokkal ütlegelték, fáklyákkal sütögették őket. Egy szemtanú, Eperjessy István szerint, a „megférfiatlanítást” is el kellett szenvedniük – ennek mikéntjét bízzuk mindenkinek a fantáziájára –, de nem tudtak olyan gyötrelmet kitalálni, amivel áttérésre bírták volna őket. Kőrösit és Grodeczet hosszas gyötrés után lefejezték, és a szemétdombra vetették, Pongráczot nem sokkal utána, mivel már halottnak hitték, ugyanoda dobták.

Abban az időben még nem volt csatornázás, nem volt köztisztaság, egy város minden mocskát (az emésztőgödrökét is) néhány bűzlő gödör fogadta be. Kőrösi és Grodecz már halottak voltak, de Pongrácz még majd’ egy napig szenvedett egy ilyen gödör mélyén, amíg el nem jött érte a megváltó halál; segélykiáltásait többen is hallották, de segíteni senki sem mert rajta.

A kassai mártírok maradványai a következő évszázadokban aztán legalább akkora kálváriát jártak be, mint maguk a mártírok haláluk előtt.

Nem egészen egy év múlva Bethlen Gábor éppen abban a házban kötött békét a császáriakkal, ahol a kassai vértanúkat fogva tartották. Amikor Bethlen a díszlakomán a nádor feleségét, Pálffy Katalint táncra kérte, ő elutasította azzal, hogy addig nem táncol vele, amíg a három mártír maradványait ki nem adja neki. A maradványok így kerülhettek előbb a sebesi templomba, aztán a hertneki várba, innen pedig – már közös ónkoporsóban – a nagyszombati klarisszák templomába. A rend II. József általi feloszlatásakor átkerültek a szintén nagyszombati Szent Orsolya rend templomába. Jelenleg a három mártír maradványait és ereklyéit részben Nagyszombatban, részben az esztergomi Bazilikában őrzik.

Boldoggá avatásukat már Pázmány Péter elindította 1628-ban, de az örökkévalóságnak nem volt sürgős: maga a boldoggá avatás csak 1905-ben történt meg. Szimbolikus módon egy későbbi szent, II. János Pál pápa avatta őket szentté a kassai reptéren, 1995. július 2-án.

Haláluk négyszázadik évfordulóján a kassai főegyházmegye a megmaradt koponyák alapján egy világszerte elismert szakértővel elkészítette a három szent arcrekonstrukcióját. Érdemes ezekre az arcokra pillantani: olyan szellemi és lelkierő árad belőlük, ami a ma emberének is hatalmas tartást ad a hétköznapok csatáiban. Nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy ezekben az emberekben éppen azt a teremtő energiát ölték meg, amire oly nagy szüksége lett volna akkor és minden időkben ennek az országnak. Ezért válnak igazán modern, szinte mai szentekké.

A szerző jogász

Kapcsolódó írásaink