Történelem
VI. Pál pápa és Kádár János találkozása
Természetesen hosszú folyamatok vezettek ehhez az eszmecseréshez. 1971-ben a magyar kormány engedélyezte Mindszenty külföldre távozását, (1971. szeptember 28-án hagyta el hazánk területét). A magyar püspöki kar azzal a kéréssel fordult a pápához, hogy mentse fel Mindszentyt az esztergomi érseki tiszte alól. Megindultak az ügyben a magyar–vatikáni tárgyalások, amelyek oda vezettek, hogy VI. Pál 1973. december 8-án kelt levelében felszólította a magyar egyházfőt a lemondásra. Mindszenty azonban elzárkózott a kérés teljesítése elől, ezért a pápa december 18-i (és 1974. február 5-én nyilvánosságra hozott) döntése az esztergomi érseki széket egyházjogilag üresnek nyilvánította. VI. Pál pápa 1974. február 2-án Lékai Lászlót esztergomi apostoli kormányzóvá nevezte ki, majd – Mindszenty bíboros 1975.május 6-án bekövetkezett halálát követően – 1976. február 10-én esztergomi prímás-érsekké kreálta. Miután az 1976-ig sorra került főpásztori kinevezésekkel az összes főpapi széket betöltötték Magyarországon, Lékai László kinevezésével – több mint negyedszázad múltán – ismét teljessé lett a magyar katolikus hierarchia.
Ilyen előzmények után került sor VI. Pál és Kádár János, az MSZMP első titkára találkozójára. A négyszemközti megbeszélés után a pápa az alábbi beszédet mondta, amely rövidítve áll e helyütt:
„Az Ön mai látogatása kétségtelenül egyedülálló jelentőségű és különleges fontosságú esemény: ez majdnem a végállomását jelzi egy lassú, de félbe nem szakadt folyamatnak, amely az utolsó tizennégy év során, lépésről lépésre haladt, közel hozva egymáshoz a Szentszéket és a Magyar Népköztársaságot, az eltávolodás és a feszültségek hosszan tartó időszaka után, melynek visszhangja még nem halt el teljesen. […]
Magát a kezdeményezést és annak eredményeit valóban sokan kísérik figyelemmel, éber és nemritkán kritikus, vagy legalábbis megdöbbent szemekkel, s ezekre a történelem ítélete vár, lelkiismeretük ítéletén túl. […]
Hisszük, hogy a tapasztalat megerősíti a megkezdett út érvényességét: a párbeszéd útját a dolgokról, figyelemmel az egyház és a hívők jogainak és törvényes érdekeinek védelmére, de ezzel együtt nyitottan, az állam aggodalmainak és tevékenységének megértésére azokon a területeken, melyek a sajátjai, és készen arra, hogy elősegítse, igazi vallási béke légkörében, a társadalmi élet minden alkotóelemének egységét és törvényes együttműködését a nemzeti közösség egyre nagyobb hasznára.
A Szentszék tudja és méltányolja, hogy mennyit tehet ebben a tekintetben Magyarország, melynek történelme és sajátos földrajzi fekvése Európa szívében majdnem természetesen a béke szeretetére és óhajtására késztetnek. A magyar Kormány a maga részéről ki akarja fejezni a Szentszék azon készségével kapcsolatos megbecsülését, hogy hozzájáruljon egy olyan kötelezettséghez, mely közös szükségesség mindenki érdekében.”
A pápa így fejezte be beszédét:
„Ezzel a hő óhajjal kívánjuk kifejezni Önnek, Hitvesének és az ország tiszteletre méltó személyiségeinek, akik önt elkísérik, üdvözletünket és jókívánságunkat. Ezek után különösen szeretetteljes gondolattal kívánunk fordulni a magyar néphez, mely nekünk annyira kedves és mindig jelen van gondolatainkban és imáinkban. Szálljon rá a Magasságos áldása!”
Az MSZMP Politikai Bizottsága június 14-i ülésén készült jegyzőkönyvében a következők olvashatók a látogatásról:
„A Vatikánban VI. Pállal folytatott, több mint egyórás, közvetlen hangú négyszemközti beszélgetésen Kádár elvtárs elmondotta, hogy két dolgot szeretne megköszönni a pápának:
– azt, hogy személy szerint is sokat tett a béke és a nemzetközi enyhülési folyamat megszilárdításáért. A katolikus egyház bölcsen felismerte az idők szavát;
– azt a türelmet és folytonosságot, amellyel megbízottai tárgyalásokat folytattak a magyar féllel, s elősegítették a magyar állam és a katolikus egyház viszonyának rendezését.
A megbeszélés során Kádár elvtárs méltatta a pápa bölcs döntését, amellyel megoldotta az esztergomi prímási szék betöltését és Lékai László kinevezését. […]
A pápa két kérdést említett egészen futólagosan, amelyet véleménye szerint rendezni kellene, történetesen a templomi hitoktatás ügyét és a Magyarországon működő szerzetesrendek kérdését. Arra kérte a magyar felet, hogy tűzze napirendre ezeket a kérdéseket, és tegye lehetővé Poggi érsek és Miklós Imre államtitkár találkozásait. Kádár elvtárs megígérte, hogy figyelmet fordítunk az említett kérdésekre, megvizsgáljuk, lehet-e s mit tenni azokban.
A pápa zárószavaiban teljes mértékben magáévá tette Kádár elvtárs megállapításait, hogy kölcsönös a felelősség azért, hogy az emberiség ne élje át egy mindent leromboló új háború rémségeit.”
*
Volt a négyszemközti megbeszélésnek egy pillanata, amely zavarba hozta Kádár Jánost. A pártfőtitkár ugyanis azzal büszkélkedett, hogy egyetlenegy pap és szerzetes sincs már Magyarországon börtönben. VI. Pál ekkor a zsebébe nyúlt, elővett egy papírdarabkát, amelyen egy szerzetespap neve állt, és azt válaszolta: „Téved Kádár úr, mert Lénárd Ödön még raboskodik!”
Felkészíthették a pápát arra, hogy ha a helyzet úgy hozza, ezzel a ténnyel rukkoljon ki. VI. Pál pedig megérezte a pillanatot, amikor megcáfolhatja a pártfőtitkár hamis állítását.
Kádárt meglepetésként érte a válasz és nyilván úgy reflektált, hogy majd utánanéz a dolgoknak, belül azonban bosszús lehetett, amiért odahaza rosszul tájékoztatták…
Lénárd Ödön akkor már a tizennyolcadik évét töltötte a rácsok mögött. A kommunista diktatúra alatt ítélték el és börtönözték be három alkalommal. Róla tudni kell, hogy 1946 után őt nevezte ki Mindszenty az Actio Catholica kulturális titkárává, valamint 1947-től ő irányította a Katolikus Szülők Vallásos Közösségét, egyébiránt tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen. Nem meglepő, hogy az egyházellenes hadjáratba kezdett kommunista párt ellenségének tekintette. Lénárd Ödön a Gyűjtőfogházban és Vácott raboskodott, több alkalommal magánzárkában. A börtönben vált költővé. Százötven versét őrizte meg a fejében, s amikor kiszabadult, leírta őket, hogy könyveiben jelenhessenek meg. Akadt közöttük néhány, melyeket kicsempészett, és egyet eljuttattak VI. Pál pápához is.
Még fél éve volt hátra a büntetéséből, amikor 1977 nyarán, röviddel Kádár pápai látogatása után kiszabadult. Így idézte fel ezt az órát:
„Reggel nyolc órakor munkába mentünk, és fél kilenckor rohanva jött utánam egy fegyőr, s azt mondta: »Szedje össze a dolgait, azonnal szabadul.« »Álljon meg a menet – jegyeztem meg –, majd egy fél év múlva, nem most! Mert hallottam a börtönrádióban, hogy van a börtönben egy, az enyémhez hasonló nevű fogoly, és ha most engem tévedésből kieresztenek, abból maguknak kellemetlenségük lesz.« Elszaladt a fegyőr telefonálni, majd ugyancsak rohanva visszajött. »Jöjjön azonnal, magáról van szó!«”
Kádár az MSZMP PB előtt előadta, hogy örömére szolgálna, ha a meg nem alkuvó pap kiszabadulása után elhagyná az országot. Talán a lelkiismerete diktálta ezeket a szavakat. Természetesen az Állami Egyházügyi Hivatal is egyetértett. Lénárd Ödön azonban itthon maradt! Nyugdíjat nem kapott, 1990-ig egy nyugati katolikus karitász támogatta.
Röviddel halála előtt orvos barátommal, egykori gimnáziumi osztálytársammal felkerestük az akkor már igen gyenge állapotban lévő szerzetespapot a ciszterci nővérek kismarosi kolostorában. Utolsó éveiben ott vigyáztak rá, és óvták mindentől. Lénárd Ödön halkan beszélt, de világosan emlékezett élete sorsfordulóira, szenvedéseire, vállalásaira. A szeme csillogásából kiolvastuk a hitet, amelyet a hosszú rabság sem tudott megtörni. Gyűlölet nem volt a szívében. 2003-ban, kilencvenegy éves korában temették a kismarosi ciszterci nővérek kolostorának a temetőjében.
A szerző újságíró