Történelem

Doberdó eleste – a hatodik isonzói csata 1916 augusztusában

1916. augusztus 4. és 17. között az olasz haderő hatodik alkalommal kísérelte meg áttörni a Monarchia délnyugati frontját, hogy elfoglalja Trieszt városát. 

Doberdó eleste – a hatodik isonzói csata 1916 augusztusában
A karszt, a sziklás sivatag
Fotó: Wikipedia

A minden korábbinál erősebb támadás súlyos válságba sodorta a cs. és kir. erőket, és a védelem gerincét adó Doberdó-fennsík szinte teljes egészében olasz kézre került, miközben Görz városa is elesett.

Előzmények

Luigi Cadorna olasz főparancsnok a Monarchia dél-tiroli offenzívájának elhárítása (1916. május 15–június 16.), valamint a Bruszilov-offenzíva kezdete után (június 4.) az Isonzónál kívánt újra támadni. Erre a többi antantállamtól is érkezett „felkérés”, hiszen a nyugati fronton mind a franciák, mind az angolok élet-halál harcot vívtak Verdunnél, illetve a Somme folyónál. Jóllehet az oroszok komoly sikert értek el keleten, szükségesnek látszott, hogy az olaszok is támadjanak ebben a kiélezett helyzetben.

Franz Conrad von Hötzendorf cs. és kir. vezérezredes, a Monarchia vezérkarának főnöke komoly erőátcsoportosításra kényszerült a Bruszilov-offenzíva következtében, és emiatt meg kellett gyengítenie az Isonzó védelmét. Különösen igaz volt ez a tüzérségre, így az ellenség minden korábbinál nagyobb fölényt élvezett. Az olasz haderő huszonhárom nap alatt több mint 300 ezer katonát szállított az isonzói hadszíntérre – az összevont erők nagysága hasonló volt ahhoz, amit a központi hatalmak egy évvel korábban a gorlicei áttörés előtt koncentráltak azon a frontvonalon. Ezt a tempót a Monarchia nem volt képes követni. Az olasz hírszerzés értesült erről, így Cadorna ennek tudatában indíthatta meg az offenzívát augusztus 4-én.

Doberdó–Isonzó

1915 késő tavaszától az olasz hadszíntéren a legvéresebb és legelkeseredettebb küzdelem az Isonzó (Soča) völgyében, valamint a folyó fölött húzódó Doberdó-fennsíkon zajlott. Az itteni karsztvidék a világháború egyik legszörnyűbb hadszínterévé vált, ahol kínkeservvel lehetett csak lövészárkokat kivájni, és a katonákat a tüzérségi találatok nyomán keletkező kősziklaesők is tizedelték. Az osztrák–magyar erők sikeres védekezése nyomán a küzdelem itt felőrlő jellegűvé vált, ahol minden négyzetméterért kegyetlen harc zajlott, még az isonzói, „nagyobb” csaták szünetében is. A veszteségekből a magyarországi alakulatok magasabb arányban vették ki részüket, mint amennyi hazánk lakosságszámarányból következett volna. Különösen sok veszteséget szenvedett a József Ágost királyi herceg által vezetett temesvári székhelyű VII. hadtest.

A csata kezdete

Az olaszok négy órán át tartó és addig nem tapasztalt hevességű pergőtüzet zúdítva indították meg támadásukat augusztus 4-én. A lövegek terén háromszoros, katonák terén pedig kétszeres erőfölényt élvező támadók erőfeszítéseit ezúttal siker koronázta, és az arcvonal csaknem 15 kilométer hosszú vonalon átszakadt. Augusztus 6-án elesett a Görztől nyugatra fekvő hídfőállás, majd három nappal később maga a rommá lőtt város is. Az olaszok néhány nap alatt nagyobb előrenyomulást és területi nyereséget könyvelhettek el, mint a háború megelőző tizenhat hónapja során! Mindez annak is köszönhető volt, hogy a megelőző harcokkal ellentétben az olasz haderő jelentős harctéri tapasztalatokkal bíró, modern hadigépezetté vált, és támadása immár nem merült ki értelmetlen szuronyrohamokban.

Miután Cadorna elfoglalta a kulcsfontosságú, egyben tömegsírrá váló Monte San Michele és Monte Sabbatino csúcsokat, az ezektől délre fekvő Doberdó-fennsíkról a cs. és kir. erőknek vissza kellett vonulniuk a bekerítés veszélye miatt. Minderről József Ágost így vallott emlékiratában: „Otthagytuk a hullákkal borított, hősvérrel áztatott sziklasivatagot és a dicső emlékeket s a megszámlálhatatlan sírokat, csendes kereszterdejükkel, melyek a Karsztot szent hellyé avatják, ahol a mártírok ihlete nyugszik Isten kegyelmében, a sírokat, melyekhez oly igen nagyon ragaszkodtam. Elcsendesült minden, csak az ellenséges tüzérség lövi a halottakkal teli állásokat, melyekben a patkányok ezrein kívül élőlény nincs.”

A Monarchia hadvezetésében kisebb pánik tört ki, mivel a még mindig a Bruszilov-offenzíva hatása alatt lévő tábornokokat valósággal megbénította Görz elvesztésének híre. Az Isonzónál védekező 5. hadsereg parancsnoka, Svetozar Boroević is az idegösszeomlás határán járt, miután kimerült a szüntelen – általa csak átkozottnak hívott – védelmi harcokban.

Az olasz támadás elakad

A mai olasz–szlovén határon fekvő Görz elfoglalása után már csak a comeni fennsík választotta el Cadornát Trieszttől. Csapatait ezért újabb rohamokra vezényelte, amelyek egészen augusztus 17-ig tartottak. Most azonban kudarcot vallott: az olasz nehéztüzérség ezt a területet már nem tudta átcsoportosítás nélkül lőni, a gyalogság pedig nem boldogult az immár Dél-Tirolból átvezényelt erőkkel is támogatott védekező féllel szemben. Ezek a harcok ismét felőrlő jellegűek voltak – mindkét fél vesztesége meghaladta az ötvenezer főt.

Az olaszok így 1916 augusztusának közepén, ebben a kritikus pillanatban sem tudták győzelmüket maradéktalanul kiaknázni. A cs. és kir. csapatok új állásokat építettek ki a comeni fennsíkon, amelyeket meg is tudtak tartani, annak ellenére, hogy az ellenség igen intenzíven lőtte azokat. József Ágost minderről a következőket jegyezte fel: „Iszonyatos legnehezebb lövegtűz van, minden láng és füst, őrületes lárma, a robbanások gördülő dörgése, minden elképzelhető lövedékeknek sziszegése, nyávogása, üvöltése s a repeszek sikolya leírhatatlan.”

Doberdó elfoglalása után Cadorna is megszemlélte a csatateret, és egy levelében így fogalmazott: „A Karszt a köves, élettelen meztelenségével valóságos pokol. Ahogyan a már egy éve itt levő katonák mondják, semmihez sem hasonlítható.” A comeni infernó révén végül Trieszt megmenekült, és az itteni harcok a Monarchia számára olyanná kezdtek válni, mint Verdun a franciáknak. Különösen a dualista állam szlovén és horvát lakossága kísérte nagy szimpátiával az itteni küzdelmeket, amelyet az olasz expanzióval szembeni honvédelemként értékeltek. A németek is nagy elismeréssel nyilatkoztak az osztrák–magyar erők teljesítményéről. Paul von Hindenburg tábornagy például így nyilatkozott: „Ezek a harcok az osztrák–magyar hadsereg erejét fokozott mértékben emésztették, s ott súlyos körülmények között többszörös ellenséges fölénnyel szemben is a legnagyobb dicsőségre tettek szert.”

Összegzés

Jóllehet a doberdói harcok véget értek az első világháborúban, 1917 végéig még hat Isonzó menti csatára került sor – ebben az értelemben szét kell választanunk a magyar köztudatban gyakorlatilag szinonimaként rögzült fennsík- és folyónevet. Mindemellett az itt vívott hatodik csata – az olasz támadás kifulladása ellenére – az első nagy győzelmet jelentette Róma számára. Ugyanakkor a hadvezetéssel, a háborúval kapcsolatos kritikus hangok is erősödtek, különösen amiatt, hogy Trieszt fölött még mindig nem az olasz trikolor lobogott.

A görzi vereség következményeit a dualista állam nehezen dolgozta fel, ráadásul a Monarchia geostratégiai helyzete rövidesen tovább romlott. Épp a 6. isonzói csata zárónapján az antantállamok megállapodtak Romániával annak hadba lépéséről, amelyért cserébe több mint 110 ezer négyzetkilométernyi területet ígértek Bukarestnek. Tíz nappal később az újabb ellenség meg is támadta a Monarchiát Erdélyben. Ezzel 1916 nyarának válsága, amely mintegy előrevetítette a két évvel későbbi összeomlást, kiteljesedett.

Az a tény, hogy 1916 nyarán egyik fél sem tudta győzelemmel befejezni a délnyugati fronton a háborút, mind Róma, mind Bécs–Budapest számára igen negatív következményekkel járt. A győzelem helyett mind a Monarchia, mind Olaszország kénytelen volt folytatni a felőrlő háborút. Az egyre fokozódó hadianyag- és élőerő-felhasználás továbbra sem hozott döntést, és az olaszok nem tudták megismételni a hatodik csatában nyújtott eredményeiket. 1917 végén a németek jelentős erőket küldtek az Isonzóhoz, és a központi hatalmak súlyos vereséget mértek Cadornára, akit leváltottak a kudarc miatt. A caporettói áttörés nyomán véget értek a harcok a Karszton, amelyek két és fél évet tartottak, és a további küzdelmek jórészt már a 120 kilométerre nyugatra lévő Piave folyónál zajlottak.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa