Történelem

Érc­szobor mögött az ember

Kétszázhúsz esztendeje született a tizenhárom aradi vértanú egyike, Dessewffy Arisztid honvédtábornok, aki vérbeli és hősszerelmes huszártisztként küzdött a szabadságharcban

Azokról, akik a vértanúságukkal válnak híressé, nagyon ritkán jut eszünkbe, hogy bizony ők is megszülettek valamikor, és haláluk előtt ők is megéltek egy életet – ki teljeset, ki kevésbé azt.

Érc­szobor mögött az ember
Dessewffy Arisztid portréja. Szamossy Elek litográfiája
Fotó: Wikipedia

Dessewffy Arisztid, aki a tizenhárom aradi vértanú egyike volt, 47 évet élt. Ez sok mindenhez elég, de sok mindenhez kevés is. Ahhoz mindenesetre elegendő, hogy megélje gyermek- és ifjúkorát, a felnőttkorral járó küszködéseket és megpróbáltatásokat, a magas ranggal járó felelősséget, végül pedig annak az eszmének a bukását, amelyre az életét tette fel.

 Az aradi vértanúk, köztük Dessewffy alakját ércszobrok őrzik, méltó és maradandó emlékként. A szobor azonban néma, nem mondhatja el arról, akinek a vonásait őrzi, hogy honnan jött, milyen ember volt, milyen volt a viszonya szeretteihez, a hivatásához. A szobor sokszor még arról is hallgat, miért lett az illetőből mártír.

Ám ha Dessewffy tábornok viszonylag rövid életét nézzük, hamar megértjük, hogy nem a vakvéletlen jelöli ki éppen azokat hősnek vagy mártírnak, akik azzá válnak. Ennek az embernek az életében szinte kódolva volt mindkettő.

Cserneki és tarkeői Dessewffy István Miksa Arisztid – hogy a teljes nevét is megemlítsük – kétszázhúsz éve, 1802. július 2-án látta meg a napvilágot, az ősei birtokához tartozó felső-magyarországi Csákány köz­ségben. Jómódú evangélikus, nagy múltú nemesi családba cseppent, amely valóban nagyon régi volt: egyik ősük a muhi csatában az országzászlót mentette meg a tatárok gyűrűjéből.

A családnak már ezt megelőzően is jelentős birtokai voltak Szlavóniában, de a muhi hőstől kezdve egészen mindmáig levezethető a családfájuk. A tizenkilencedik századra már tipikus felvidéki famíliáról beszélhetünk, akiknek sarja szinte „kötele-zően” a kassai gimnáziumba és a híres eperjesi evangélikus kollégiumba járt. Tizenhat évesen a katonai pályát választotta, és az egyik legpatinásabb alakulat, a Csá-szári–Királyi 5. (Radetzky) Huszárezred kadétja lett. A Habsburg Birodalom hadseregében húsz évet szolgált, és 1839-ben főszázadosként „kviétált”, és hazament a családi birtokra gazdálkodni.

Negyvenévesen házasodott, unokahúgát, az akkor 18 éves Újházy Antóniát vette feleségül. A házassággal azonban a kiteljesedést meghiúsító halál előszele érkezett meg Dessewffyhez, hiszen ötéves házasságuk alatt született öt gyermekük egyike sem maradt életben. Felesége tüdőbajos volt, huszonhárom évesen, 1847-ben meghalt, hiába vitte férje Velencébe a levegőváltozás és az orvosi segítség reményében.

Amikor egy Dessewffyhez hasonló emberről írunk, hamarosan észrevesszük, hogy a számos emlékezés és méltatás között alig találunk valamit, ami magához az emberhez vinne közelebb. Valóban, mintha egy ércszobrot akarnánk megszólaltatni vagy akár csak mozgásra bírni: az idol mögött elvész az ember, az ércszobor mozdulatlan marad – semmi személyes, semmi egyedi. Jellemző módon akkor találkozunk személyes vonásokkal, ha a házastárshoz és a hivatáshoz fűződő viszonyt, később pedig az elkerülhetetlen halálhoz való hozzáállást ismerjük meg. Dessewffy sem kivétel.

Korán meghalt felesége és gyermekei emlékét hűen őrizte: mindvégig megtartotta felesége kedvenc evőeszközét – „Tonim mindig ezzel étkezett” –, óráját és néhány bútorát.

Nem az az ember volt tehát, aki könnyedén lép túl a másokhoz fűződő kapcsolatokon, a férfias gyengédség benne is megvolt. Látni fogjuk, hogy a barátságot is olyan dolognak tartotta, amit érdemes megbecsülni, a barátok tanácsát pedig olyan tanácsnak, amelyet érdemes megfontolni. Lehet, ez is lett a végzete.

A forradalom kitöréséig Dessewffy csupán egy a több száz, birtokán gazdálkodó magyar nemes közül. Határozott kézzel irányí-tott, volt huszártisztként megkövetelte a rendet és a fegyelmet a munkában, valamint a szervezésben. Nem tudunk arról, hogy főúri allűrökben élte volna ki magát, nem ivott vagy kártyázott, nem járt kétes helyekre özvegyemberként sem. Ki tudja, talán éppúgy nem érezte sajátjának ezt a szerepet és ezt az életet, ahogy katonakorában sem találta helyét a hadseregben? Mindenesetre úgy érezhetjük: ez az ember mintha egészen negyvenhat éves koráig várt volna valamire.

Aztán 1848 márciusában kitört a forradalom, és Dessewffy, az addig talán meglehetősen unalmas vidéki nemes, önmagára talált. Nemzete védelmére szegődött, és e szolgálatban megmaradt mindhalálig.

A nemzetőrséghez jelentkezett, ahol ez idő tájt ugyanúgy szükség volt képzett katonákra, mint az 1848 májusának derekától alakuló honvédalakulatoknál. A Sáros vármegyei nemzetőrség szervezésében, szeptembertől őrnagyi rangban, vezető szerepet játszott. Decembertől alezredesként szolgált, a felső-tiszai hadtest egyik dandárparancsnokaként. Harcoló katona, igazi hadvezér itt vált belőle.

Számos esetből kiindulva hamar felfedezhetjük a Dessewffyre mint parancsnokra jellemző tulajdonságokat. Pedig kezdetben vesztes ütközetekben vett részt, 1848. december 11-én Budamérnél és 1849. január 4-én Kassánál, ahol kidomborodott Dessew-ffy egyik alapvető erénye: kitűnő tempóérzékkel bírt, mindig jókor termett a megfelelő helyen, felvett pozíciójából pedig szinte lehetetlen volt kimozdítani, a visszavonulások során pedig az ő érdeme volt, hogy a vereségek nem váltak katasztrofálissá.

Aztán 1849 telétől a rövid, de annál gyorsabb katonai karrier köszöntött Dessewffyre, aki február elejétől már ezredes, és végre győztes csatákban és ütközetekben harcolt: a látványos katonai sikereket hozó tavaszi hadjáratnak is az egyik legkiválóbb lovassági parancsnokává vált, kiérdemelte a magyar katonai érdemjel 3., majd 1849 nyarán 2. osztályát.

Április végétől a lovas hadosztály parancs-nokaként vitézkedett, májusban Buda vissza-vételéért harcolt, júniusban pedig a zömében újoncokból álló IX. hadtest parancsnokságával együtt megkapta tábornoki kinevezését: a kormány vezérőrnaggyá léptette elő.

Találunk itt egy újabb személyes vonást, ami egyaránt világít rá emberi tulajdonságaira és katonai erényeire. A nyári hadjárat idején, 1849 nyarán újra megnősült: Szinyei Merse Emmát vette feleségül. Az eljegyzés Eperjesen történt, az ezt követő táncmulatság azonban félbeszakadt, amikor futár érkezett a hírrel, hogy a betörő orosz csapatok már a város térségét támadják. Eperjest ki kell üríteni, és Dessewffy – aki mégiscsak egy Dessewffy, és mégiscsak egy tábornok – ugyanúgy reagál, mint akármelyik katona, és ugyanúgy teljesíti az alakulata mozgósítására és a térség azonnali elhagyására szóló parancsot. Alig tudott elbúcsúzni jegyesétől, akivel szemben viszont tartja a szavát: július 5-én Pesten vezette oltár elé, ahonnan hadtestéhez igyekezett. Sokat elmond ez is Dessewffyről, kötelességtudó és lojális természetéről.

Az osztrák szövetségben harcba lépő orosz seregek túlereje hamar nyomasztóvá vált. Az ekkor vívott harcoknak talán legsikeresebb alakjává Dessewffy vált, aki az eleve támadásra való lovasságot kitűnően használta fel elhárító és védekező hadmozdulatokra. Mint a közép-tiszai hadsereg lovassági parancsnoka, valóságos „halál angyalaként” verekedett a július 20-i turai lovassági ütközetben, majd augusztus 5-én Szőregnél és augusztus 9-én Temesvárnál szintúgy kitűnően eleget tett e feladatának, és még az utóbbi, katasztrofális vereséget hozó csatában is talán az egyetlen, aki viszonylag rendezetten, kevésbé megtépázva vonult vissza a harcmezőről.

A szabadságharc azonban a temesvári csatával végleg elveszett. Lugosnál a fősereg teljesen demoralizálódott, mire Dessewffy Törökország felé vette útját. Ekkor csatlakozott a IX. hadtest maradványait vezető Lázár Vilmos ezredeshez. Báró Karl von Simbschen vezérőrnagy megadásra szólította fel őket, herceg Franz von Liechtenstein altábornagy pedig levelet küldött Dessewffynek, amelyben jelezte egykori ezredtársának, ha a császáriak előtt teszik le a fegyvert, közbenjár érdekükben. Dessewffy, aki világéletében nagyra becsülte a barátságot és a lojalitást, hallgatott a hercegre, és még Lázár hadoszlopának augusztus 19-i fegyverletétele előtt Karánsebesen megadta magát az első császári járőrnek. A többit már tudjuk.

Ne ítéljük el Liechtensteint, mert valóban eljárt Haynaunál volt bajtársa érdekében, de a félelmetes hírű táborszernagy hajthatatlan maradt. Dessewffy tábornoktársaival együtt Aradon került hadbíróság elé, és kötél általi halálos ítéletet kapott. Haynau a maga módján azonban mégiscsak kegyelmet gyakorolt: mivel a császári csapatok előtt kapitulált, a katona számára megalázó akasztás helyett por és golyó általi halálra változtatta a kivégzés módját.

Dessewffy gondoskodó egyénisége utoljára nyilvánulhatott meg abban, hogy fiatal feleségére bízta első felesége relikviáit, és magát Emmát is „rábízta” a vele együtt raboskodó bajtársára és barátjára, Máriássy János ezredesre. Hajszálon múlt, hogy Máriássy a kivett ígéretet teljesíteni tudta, hiszen első ítélete neki is halálra szólt. Aztán ezt is „enyhítették”, 18 év vasban töltendő várfogságra, amelyből hét év múlva amnesztiával szabadult. Dessewffy özvegye nem maradt támasz nélkül: Emma és Máriássy összeházasodtak.

Ekkor Dessewffy Arisztid honvédtábornok már rég halott volt. Az aradi vértanúk közül négyet végeztek ki golyó által: Kiss Ernő, Schweidel József, Lázár Vilmos és Dessewffy 1849. október 6-án reggel fél hatkor az aradi vár északi sáncánál állt a kivégzőosztag elé, a félelemnek nyomát sem lehetett látni rajtuk. Régi szokás szerint Alois Urticka főfoglár háromszor kegyelmet kért az elítélteknek (Ich bitte um Pardon), mire Josef Tichy őrnagy, akire a kivégzések lebonyolítását bízták, háromszor válaszolta: Bei Gott ist Pardon – Istennél a kegyelem!

A golyóval kivégzendőknek előírás szerint be kellett kötni a szemét, de Kiss Ernő a saját selyemkendőjét használta, Schweidel József pedig kerek perec megtagadta a „szembekötősdit”. Lázár és Dessewffy nem ellenkezett.

A velük szemben felsorakozott tizenkét katonából három-három jutott mindegyik elítéltre, így három golyó ütötte át mindegyikük mellkasát. Hárman azonnal meghaltak, de Kiss Ernőnek a vállát érték a golyók. A délvidéki nábob feltápászkodott a földről, de továbbra is térdelő állásban maradva, az égre emelte a kezét. Ekkor egy tiszt hozzá lépett, és közvetlen közelről fejbe lőtte. Még így is könnyebb halála volt, mint annak a kilencnek, akiket utánuk akasztottak fel.

Lám, a tizenkilencedik század szülötteiben is volt már huszadik századi kegyetlenség…

A négy vértanút agyonlövetésük színhelyén földelték el. Dessewffy holttestét 1850-ben, titokban ásatta ki a családja, és ugyancsak titokban vitték Margonyára, hogy ott,a családi sírboltban temessék el.

Dessewffy azóta is ott nyugszik a magyarság mártírjaként, mindörökre ehhez a nemzethez hűségesen. Csak éppen a szülőhelyét és a sírhelyét szakították el Magyarországtól.

Az elkerülhetetlen halál tudata is olyan kijelentésekre sarkallhat, amelyek feltárhatják bensőnk, jellemünk legrejtettebb zugait. Hogy Dessewffy mikor mondta utolsó sza-vait – még a várbörtönben, a vesztőhelyre vivő úton vagy a kivégzőosztag előtt – ma már bajos megállapítani. Utolsó éjszakáján Baló Benjámin református lelkésznek modott szavait a margonyai kripta falán lévő emléktáblán is olvashatjuk: „A halál számomra semmit sem jelent. A harc közben körülöttem ezerféleképpen lebegett.”

Ha belegondolunk, ebben a két mondatban ott van az egész ember. Dessewffy tábornok, aki amikor kellett, hős volt, amikor kellett, mártír, de mindvégig hazája szolgálatában. A helyzethez illő paradoxon: az ércszobor éppen az utolsó mondattal válik számunkra igazán hús-vér emberré.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

A szabadságharc utolsó védőbástyái

ĀKényszerítve vagyunk a… harcot újból folytatni életre halálra, hogy… fegyvereink becsületét megmentsük, vagy férfiasan dicsteljes halált haljunk a hazáért – áll Klapka 1849. szeptember 25-i napiparancsában

„Európa kozákká leszen”

ĀKossuth 1877 decemberében nyílt levelet küldött, amelyben kijelentette: a rettenetes szerencsétlenségnek tartott háborút is kisebb szerencsétlenségnek tartja, mint az orosz hatalom növekedésének megengedését