Történelem

Nem a kommunizmusra: a ludovikás felkelés

A vésztörvényszék elé 354 „akadémikust” állítottak. Elsősorban Guido Romanelli alezredesnek, az antantmisszió olasz tagjának volt köszönhető, hogy a ludovikásokat csupán internálták, és valamennyien túlélték a tanácskommünt

Az 1919. március 21-én „kikiáltott” Tanácsköztársaság rövid idő alatt szinte az egész magyar társadalmat maga ellen fordította. A területrablókkal szembeni megkésett harcot az internacionalista eszmével ötvöző ideológia alkalmatlan volt a valóban sikeres honvédő háborúra, a kommunisták belpolitikája pedig mindenkit megfélemlített és bizonytalanságban tartott. Egyedül a lumpenproletariátus számított „partnernek”, a többit – a parasztságot és a maga értékrendjét valló munkásságot is beleértve – ellenségnek tekintették, amelyet át kellett nevelni, rosszabb esetben meg kellett semmisíteni.

Nem a kommunizmusra: a ludovikás felkelés
A vörösök ilyen plakátokkal hergeltek 1919-ben
Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

Június végére még két végzetes, ám a kommunista rendszer lényegét pontosan tükröző esemény történt.

Az északi hadjárat magyar sikereitől megrettenve Georges Clemenceau francia miniszterelnök két jegyzékben is követelte a Felvidék katonai kiürítését, cserébe kilátásba helyezte a tanácskommün meghívását a béketárgyalásokra, valamint a román csapatok kiparancsolását. Kun Béla és elvtársai engedelmeskedtek, de a francia ígéretek nem valósultak meg, a magyar Vörös Hadsereg pedig erjedésnek indult. Kalocsán június 24–25-én Szamuely Tibor terrorcsapata országos felháborodást és megdöbbenést keltő akciójával húsz, nagyrészt polgári és paraszti származású „osztályellenséget” akasztott fel, teljesen önkényesen.

Valószínűleg ez a két esemény volt a közvetlen kirobbantója annak a felkelésnek, amelynek a híres tisztképző intézmény, a Ludovika Akadémia tanárai és hallgatói voltak a hősei. Őket a helyzetük szinte predesztinálta a cselekvésre, hiszen az egyetlen kompakt antikommunista fegyveres alakulatnak számítottak Budapesten. Azonban a sikerre még akkor sincsenek abszolút garanciák, ha mégoly motiváltak is azok, akik megpróbálják befolyásolni a történelem menetét. A résztvevők végül csak azt könyvelhették el sikerként, hogy legnagyobb részüket nem mészárolták le Szamuelyék. Persze ez távolról sem az utóbbiakon múlott.

A Ludovika Akadémia kezdettől szálka volt a kommunisták szemében. Magát az intézményt muszáj volt fenntartani, hiszen képzett tisztekre szükség volt, de tanárainak és hallgatóinak társadalmi összetétele és politikai beállítottsága nem éppen rendszerhűséget sugallt. Ráadásul harcra kész és képes fiatalemberek voltak, akiknek nemcsak hogy volt fegyverük, de kitűnően bánni is tudtak azokkal.

A Ludovika tanárai közül pedig többen bírtak konspiráló- és szervezőképességgel, különösen Lemberkovics Jenő százados, aki a Hadügyi Népbiztosság tisztviselője is volt, így első kézből származó információi voltak a magyar Vörös Hadsereg állapotáról, és talán mindenkinél jobban tudta, hogyan lehet sikeresen konspirálni a „tanácshatalom” ellen. Ettől függetlenül a készülő felkelésről egyes források szerint már június közepén tudott a félelmetes hírű Szamuely Tibor.

Ilyenkor mindig eszembe jut nagyapám, aki ott volt a komoly emberáldozattal járó, komáromi „véres május elsején” 1919-ben. Az északi városrészt felszabadítani akarók tervei valószínűleg itt is kitudódtak, mert a megszálló csehek teljes készültségben várták a magyarokat. Nagyapám azonban egy családi beszélgetés során megjegyezte: a magyar nemzet konspirációs képességei annyira csekélyek, hogy amit mi tervezünk, minden kitudódik, nem kellenek ide árulók…

Ne vizsgáljuk most, hogy a ludovikások tervei árulás vagy a nemzeti vonásként értelmezhető csekély konspirációs képesség miatt jutottak-e időnek előtte a kommunisták tudomására. A lényeg, hogy amikor 1919. június 24-én 16 órakor Lemberkovics százados jelt adott, a Ludovika 254 növendéke a hatalmába kerítette az intézmény épületét, és több irányba ágyúlövéseket adott le, egy másik csoportjuk pedig Szikora László főhadnagy vezetésével elfoglalta a közeli József-telefonközpontot.

Több mint egy évszázad, valamint a számos, egymásnak is ellentmondó visszaemlékezés után már lehetetlen az eseménysor pontos rekonstruálása, de nyilván a telefonközpont elfoglalása tette lehetővé a Dunai Flottilla megbízható tisztjeinek riasztását, akik három jól felfegyverzett hajóval, a Maros monitorral, valamint a Pozsony és a Csaba őrnaszádokkal álltak a felkelők oldalára.

Velük tartottak az újpesti Mauthner Bőrgyár munkásai, több postai és vasúti tisztviselő is. Még így is kevesen voltak. Az eredetileg várt, legalább ezer katonaviselt polgár, tisztviselő és iparos közül ötvennél alig többen jelentek meg. Lemberkovics terve alapján így a környékbeli laktanyák, a katonai autógarázs, a legfontosabb közlekedési csomópontok és épületek elfoglalásához semmiképpen nem volt elegendő emberük. Katonai értelemben a felkelés veresége már az első percekben nyilvánvaló volt. Ám ezek a becsületes és halálraszánt katonák azonban másként gondolkodtak.

Miután egész kis hadműveletről van itt szó, érdemes megemlíteni a szükséges szövetséges kérdését. Lemberkovics először a Felvidéken még győzelmesen előrenyomuló sereg főparancsnokát, az igen tehetséges Stromfeld Aurélt szerette volna az ügynek megnyerni. Stromfeld nem volt kommunista – legfőképpen: nem volt kommunista jellem – ő a területrablók ellen harcolt, mint oly sokan a „proletár hadseregben”. Nem találta időszerűnek egy felkelés kirobbantását, arra azonban a szavát adta, hogy tevőlegesen nem lép fel a ludovikások ellen, és siker esetén meggondolja a csatlakozást.

Lemberkovics második számú jelöltje már jóval silányabb jellem volt: Haubrich József szociáldemokrata politikus, aki született civil létére a főváros katonai parancsnoka, majd hadügyi népbiztos lett. Haubrich kétségtelenül be volt avatva a ludovikások tervébe, meg is látta benne a magasra törés lehetőségét, ám ódzkodott attól, hogy egyértelműen elkötelezze magát, és így végül a felkelés egyetlen nyertese lett.

Amikor a hallgatók elfoglalták a Ludovika épületét, lefegyverezték a József-telefonközpont őrségét, és ágyúlövések adták hírül a felkelés kezdetét, az Óbudai Hajógyár kikötőjéből riasztott monitorok Zemplén Szilárd korvettkapitány parancsára demonstratívan nemzeti zászlóra cserélték fel a vörös lobogót. Egyenesen a Belgrád rakparton álló Hungária Nagyszálloda felé vették útjukat, amely akkor „Szovjetházként” a népbiztosok és a Tanácsköztársaság egyéb politikai vezetőinek szállásául szolgált. A hajók összpontosított tüzérségi tűz alá vették az épületet, az ott tartózkodók azonnal láthatták, hogy ennek a fele sem tréfa.

A felkelők a hidakat sem birtokba venni, sem lezárni nem tudták, hiszen az erősítések nem érkeztek be. A telefonközpont elfoglalói sem tudták a teljes fővárosi kommunikációt ellenőrzés alá vonni, mert legtöbbjük nem ismerte a szükséges jelszavakat.

A kommunisták gyorsan mozgósították erőiket, a hidakról puskatűz zúdult a monitorokra, majd tüzérséget is felvonultattak. A monitorok nem várták meg a végét: néhány órai tanácstalan cirkálás után teljes gőzzel elhajóztak déli irányba.

A ludovikások visszavonultak alma materükbe, ahol védelemre rendezkedtek be.

Tragikus vonása e történetnek, hogy éppen a legendás 32. gyalogezred újoncait sikerült bevetni ellenük. Egészen másnap kora reggelig tartott a heves tűzharc, amelyben a kitűnő védőállásokat kialakító ludovikások egyetlen embert sem veszítettek, az ostromlók viszont halottakban és sebesültekben jó párat. Haubrichtól persze semmiféle segítséget nem kaptak. A helyzetet azonnal átlátó népbiztos a kisujját sem mozdította értük, és kerek perec letagadta, hogy bármilyen kapcsolata lenne a felkeléssel.

A túlerő egyre nyomasztóbbá vált, hiszen a kommunisták a fővárosban elérhető összes erőt mozgósíthatták. Ráadásul nekik tüzérségük is volt, és azzal fenyegették a védőket, hogy velük együtt szétlövik az épületet. A vörösök fenyegetéseit komolyan kellett venni, a józan belátás azonban nem annyira a tiszti növendékekben, mint a tanárokban győzedelmeskedett.

Fel a fejjel, fiúk, valamennyiünket csak nem lőhetnek főbe… – mondta egyikük. Utólag nehéz belátni, mire alapozta az optimizmusát. Az ostromlók természetesen biztosították a ludovikásokat, hogy fegyverletételüket követően méltányos bánásmódban részesülnek. A feltartott kézzel kijövőket ennek ellenére azonnal szidalmazni és bántalmazni kezdték. Az épületbe behatoló vöröskatonákat vezető Weisz Fülöp politikai biztos az első emeleti erkélyre lökdöste ki Lemberkovics századost és Filipecz Dénes főhadnagyot, akiket egy-egy – bár többek szerint a századost három – pisztolylövéssel leterített. Filipecz túlélte, de a harmincöt éves Lemberkovics a kórházban belehalt sebesülésébe.

E napon hősi halált halt még Erődy Ödön tartalékos főhadnagy, aki nem volt hajlandó megadni magát, az utolsó töltényig harcolt. Pogány Jenő második évfolyamos akadémikus egy őrjáratot vezetve érkezett vissza az épületbe, és máig vita tárgya, hogy ellenséges golyótól esett-e el, vagy „baráti tűz” áldozatává vált.

Karátson István századost vöröskatonák lőtték le az épületen kívül, amikor a Haubrich népbiztossal megkísérelt tárgyalást követően útban volt a Ludovika felé. Szőts András főhadnagyot az akkor vörösfészekként szolgáló Parlament épületébe vitték, és két nap múlva félig agyonverve kidobták egy harmadik emeleti ablakból. Mildner Ferenc századost, a Ludovika lovaglótanárát Kun Béla utasítására végezték ki a Duna-parton, miután nem tudtak rábizonyítani semmiféle ellenforradalmi cselekményt sem.

A vésztörvényszék elé 354 „akadémikust” állítottak. Az ítélet egyikük esetében sem lett volna kétséges, ha egyrészt Stromfeld, más részt a jobbik énjét meglelő Haubrich, elsősorban pedig Guido Romanelli alezredes, az antantmisszió olasz tagja latba nem veti értük a befolyását. Elsősorban neki köszönhető, hogy a ludovikásokat „csak” internálták, és valamennyien túlélték a magyar történelem e legszégyenletesebb korszakát.

A másik oldalon már kevesebb katarzisról tudósíthatunk. A kommün bukása után Weisz Fülöp, a Lemberkoviccsal végző komisszár öngyilkos lett, Haubrich Józsefet a népbiztosok perében halálra ítélték, aztán fogolycserével került a Szovjetunióba. Haubrich azonban csak a ludovikások ellen volt nyertes. A végzet előbb-utóbb mindenkit utolér: Sztálin koncepciós pereinek áldozataként a kommunarkai kivégzőhelyen lőtték tarkón 1938-ban.

Idáig eljutva önmagát kínálja a kérdés: ezek az emberek miben reménykedtek, mire tették fel ilyen, szinte fatalista módon az életüket? Egyértelmű, hogy Lemberkovics távlatokban és összefüggésekben gondolkodott. Jól látta, hogy ebben a történelmi helyzetben egyetlen út járható: a kommunisták helyett legalább olyan szociáldemokraták kezébe kerüljön az ország, akik nemzeti érzelműek.

Helyzetfelismerő képességből jelesre vizsgázott, ilyen kényszerhelyzetekben azonban szinte lehetetlen helyesen dönteni – a két lehetséges vezető közül a rosszabbikat volt kénytelen választani. Vagy ő, aki számos hadi kitüntetést kapott a nagy háborúban tanúsított bátorságáért, egyszerűen csak azzal a dilemmával szembesült, amivel – már szinte sorsszerűen – oly sok magyar, annyi évszázad óta: két pogány közt, egy hazáért?

A felkelés mártírjainak emlékoszlopát persze 1945 után eltávolították. A felkelés centenáriumára azonban a Ludovika jogutóda, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem az eredetivel mindenben megegyezőt állított helyette.

Mindig voltak felkelések, amelyeket levertek ugyan, de idővel mégis diadalmaskodtak, amikor már szinte el is felejtették őket. A miértre egyszerű a válasz: a történelem mindig igazolja egy felkelés jogosságát és igazságos mivoltát.

A ludovikások felkelése ezek közé tartozik.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Terrorfiúk és tetteik 1919-ből

ĀBíró Aurél történész hatalmas levéltári feltáró munka eredményeként harag és elfogultság nélkül mutatja be kötetében a Tanácsköztársaság valóságát

Néma főhajtás

ĀDon-kanyar. Röviden csak ekképp rögzült a köztudatban mindaz, ami 1942–1943-ban az akkori Szovjetunió elfoglalt területén a Magyar Királyi Honvédség ott harcoló sereg- és csapattesteivel történt