Történelem

Fél évszázada robbant ki a Watergate-botrány

Két fiatal újságíró remekül látta meg a nagy lehetőséget, hogy aztán a modern polgári sajtó hőseivé váljanak. Ők voltak Bob Woodward és Carl Bernstein, a The Washington Post munkatársai

Ennek már ötven éve? Bizony, már annyi. Az emberiség talán utolsó idealista évtizede a hetvenes évek volt. Az óceán innenső oldalán a Beatles már feloszlott, „odaát” Jim Morrison, Janis Joplin és Jimi Hendrix már meghalt, a vietnami háború nem túl dicső végét is lehetett sejteni. A Szelíd motorosokat és a Zabriskie Pointot is leforgatták már, a pszichedelikus rock, a trapéznadrágok, a magastalpú cipők és az üzleti életben is lassan-lassan elfogadottá váló hosszú haj korszaka volt ez.

Fél évszázada robbant ki a Watergate-botrány
Nixon, akinek elnöki székébe került az ügy
Fotó: Wikipedia

A hetvenes éveknek volt „roomja”, volt levegője – és voltak illúziói. Nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is, annak mindkét felén, hiszen a megosztott világ, a hidegháború korát éltük. A kommunisták uralta országokban kezdtek láthatóvá válni a rendszer életképtelenségének egyértelmű jelei, az amerikai polgári demokrácia iránti illúzióink viszont még kikezdetlenek voltak. Ráadásul az 1972 nyarán kipattanó Watergate-botrány mind a Nyugat, mind a Kelet számára megmutatta e demokráciának hatalmas erkölcsi erejét, egekig emelve annak renoméját. Ne foglalkozzunk most azzal, hogy mindez mivé lett napjainkra.

Ötven évvel ezelőtt a nyári vakáció épp elkezdődött, az Egyesült Államokban az elnökválasztási kampány kezdete pedig karnyújtásnyi közelségbe került.

Amióta világ a világ, a politika sosem számított a legtisztább játéktérnek, így megkockáztatjuk, hogy a mindenkori politikai ellenfelek (az Egyesült Államokban ezek a republikánusok és a demokraták) között a világon mindenhol történtek már a Watergate-botránynál jóval piszkosabb dolgok is. A The Washington Postban 1972. június 17-én is csak egy rövid híradás jelent meg arról, hogy a helybeli Watergate Hotelben betörtek a Demokrata Párt alelnökének irodájába. Ilyen prózaian kezdődött Amerika történetének legnagyobb politikai botránya, amelynek végén egy mindmáig példa nélkül álló eset állt: a hivatalban lévő amerikai elnök kénytelen volt lemondani.

Az amerikai elnökválasztási kampány mindig is felkavarta a politikai boszorkánykonyha fortyogását, így már akkor is sokaknak megfordult a fejében, hogy a betörés tulajdonképpen egy még nagyobb disznóságot volt hivatott leplezni. Igazuk lett: hamarosan kiderült, hogy a demokraták elnökhelyettesének telefonjába a „betörés” örve alatt lehallgató-készüléket helyeztek. Márpedig a polgári demokrácia folyamataiba titkosszolgálati (és ezzel törvényszerűen összefonódó alvilági) módszerekkel való beavatkozást sehol nem tolerálták Nyugaton. Ez már túlment azon a bizonyos vékony vörös vonalon.

A Demokrata Párt részéről feljelentést tettek, az FBI pedig nyomozást indított. Az ügyet viszonylag gyorsan göngyölítették fel – mint minden esetben, amikor olyan összeesküvés van a háttérben, ahol a kishalak inkább mindent magukra vállalnak a nagyhalat mentendő. Persze mindezt távolról sem önzetlenségből vagy feltétlen lojalitásból teszik. Régi igazság, hogy a börtön még mindig jobb, mint a hullaház.

Márpedig a nagyhal (nevezhetjük legnagyobb halnak is) körvonalai hamar kibontakoztak a szándékosan elködösített háttérből, aki nem volt más, mint az Egyesült Államok 37. elnöke, a republikánus Richard Nixon.

A nemcsak jogi, hanem erkölcsi válságot is okozó ügyben nem először merült fel a felsőbb vezetőket védő jogintézmények, elsősorban a mentelmi jog indokoltságának kérdése. Nixon jelentős elnök volt, 1969-ben választották meg először, aztán a már folyamatban levő botrány ellenére 1973-ban ismét. Először látogatott amerikai elnökként a Szovjetunióba és Kínába, és ért el kézzelfogható eredményt a nukleárisfegyverzet-korlátozás terén. Kína felé való nyitásával egyidőben fegyverszünetet kötött Vietnamban, döntő lépéseket téve a háború befejezésére. Mentalitásával és erkölcsi érzékével viszont voltak problémák, és nem lehetett kérdés, hogy egyedül ő, a republikánus elnök adhatott utasítást az örök ellenfél demokraták elleni akcióra.

Nixon természetesen tagadott, és a tettenérés is hiányzott, márpedig ezek nélkül egy mentelmi joggal védett személy (az elnök ezek közé tartozott) ellen hivatali ideje alatt nem lehetett eljárást indítani.

Ha egy büntetőeljárás ezen a szinten megreked, az államhatalom reakciója kiszámítható: a kishalak közül próbál minél többet horogra kapni. Országosan hatvankilenc kormánytisztviselőt vontak eljárás alá, és ebből negyvennyolcat el is ítéltek, 1974. március 1-jén a washingtoni esküdtszék az elnök hét legközelebbi munkatársa ellen emelt vádat. Itt már a halak jó része egyáltalán nem volt olyan kicsi, közéjük tartozott Harry Robbins Haldeman, az elnök személyzeti főnöke, John Newton Mitchell igazságügyi miniszter, Maurice Stans kereskedelmi miniszter és John Ehrlichman elnöki tanácsadó is. Átlagosan másfél évet töltöttek börtönben, többen pedig pénzbüntetéssel megúszták.

A legkeményebb következményekkel azonban Richard Nixonnak kellett számolnia. Megkérdőjelezhető morális érzéke ellenére, a körülmények kényszerítő hatására az amerikai történelemben először élt az alkotmány biztosította jogával: lemondott. Ezzel a maga módján gondoskodott halhatatlanságáról, hiszen Nixonról nem éppen a fegyverzetkorlátozó szerződések vagy a Kína felé nyitás jut az emberek eszébe. Ha pedig már a nevére sem fognak emlékezni, arra még mindig fognak, hogy ő volt az elnök, aki lemondott.

Az Egyesült Államok példát mutatott, ráadásul a történtekből kitűnő film (Az elnök emberei) és hasonlóan remek tévésorozat (Washington zárt ajtók mögött) is készült. Főleg az utóbbiban kendőzetlenül és félreérthetetlenül mutatnak rá Nixon bűnösségére, de a Dustin Hoffman és Robert Redford főszereplésével készült mozifilm sem sokkal visszafogottabb.

Természetesen nálunk is bemutatták Az elnök embereit. Sosem felejtem el, amikor a vetítés végén kijöttünk a moziból egy középkorú férfi félhangosan odaszólt a feleségének: „Anyukám, ha ez a ruszkiknál történt volna, még ezer év múlva se készülhetne belőle film…” Akkor értettem meg, hogy Amerika, talán nem is tudatosan, mekkora erkölcsi tőkét tudott kovácsolni ebből az esetből. Valóban, csak egy demokráciában fordulhat elő, hogy egy botrányba az államvezető akár bele is bukhat – maga a társadalom azonban megerősödve kerül ki belőle.

Régi szép idők…

Ha a személyi következmények után az ügy felgöngyölítésének menetét nézzük, az eseményeknek két szálát látjuk.

Az egyik a törvényesen elrendelt nyomozás volt. FBI-hatáskörrel, megfelelő apparátussal és részleges sikerrel, hiszen a szövetségi nyomozók lépésről lépésre jutottak mindig feljebb az érintett személyek körének tisztázása során – és mindig közelebb és közelebb az igazsághoz. Csak éppen a „legfőbb igazság” maradt számukra megközelíthetetlen.

Ezt leszámítva a nyomozás feltárta az események teljes folyamatát, a gyanúsítások pedig megalapozottak voltak. Élesen rajzolódnak ki előttünk a színfalak mögötti mesterkedések: a lehallgatás ötletét először egy elnöki tanácsadó, Jeb Stuart Magruder vitatta meg Mitchell igazságügyi miniszterrel. Ő szintén rákérdezett a dologra az elnök kabinetfőnökénél, Haldemannál, aki a maga részéről hozzájárulását adta.

A legfőbb hozzájárulást is igen hamar megkapták. A kabinetfőnökével való beszélgetést egy másik vonalon végighallgató Nixon félre nem érthetően igent mondott a lehallgatási akcióra.

Később a megkerülhetetlen kérdés hamar elhangzott a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt Howard Baker szenátor részéről: Mikortól tudta az elnök és mit tudott?

Magruder, a verejtékező elnöki tanácsadó szintén nem kerülhette meg a választ, hiszen itt már nemcsak a hazugságnak, de még a mellébeszélésnek is súlyos következményei lehettek. Elmondta, Nixon nemcsak hogy kezdettől fogva mindent tudott, de ő maga rendelte el az akciót.

Magruder végül hét hónap börtönnel megúszta. Lehet, hogy megérte őszintének lennie.

Az eseményeknek azonban volt egy másik szála is. Két fiatal újságíró remekül látta meg a soha vissza nem térő lehetőséget, hogy aztán a modern polgári sajtó hőseivé váljanak. Ők voltak Bob Woodward és Carl Bernstein, a The Washington Post munkatársai.

Történelmi távlatból nézve azért volt meghatározó a szerepük, mert ők voltak, akik az ügyet kezdettől fogva „püfölték”, cikkeik-kel állandóan az érdeklődés középpontjában tartották, és rendíthetetlenek voltak a következmények kikényszerítésében. Ők ne-vezték meg elsőnek az elnököt mint első számú felelőst, és ők nevezték nevükön az ügyben érintett magas rangú tisztviselőket is. Ráadásul a Watergate-botrány igazi regényes elemeként szerepelt az informátoruk, aki megfelelően konspirált módon vette fel velük a kapcsolatot, és szállította az abszolút hitelesnek bizonyuló információkat. Woodward és Bernstein meglehetősen frivol módon Deep Throatnak (Mély Toroknak) nevezték hírforrásukat, utalva ezzel a hetvenes évek emblematikus pornófilmjére.

Kezdettől tudni lehetett, hogy Mély Torok az államhatalom legfelső régióiból való, hírei pedig mindenben megfeleltek a valóságnak, és maga gondoskodott személyének ismeretlenségben maradásáról, ami több mint harminc éven keresztül sikerült is neki.

Aztán 2005-ben, kilencvenegy évesen önként fedte fel magát. Nem volt ő más, mint William Mark Felt, az FBI igazgatóhelyettese. Az újságírás történetének legjobban konspiráló fedett informátora évtizedekig vívódott ezzel a döntéssel, de azzal is, hogy helyes volt-e annak idején információkkal ellátni Woodwardot és Bernsteint. Végül is négy évvel később nyugodtan hunyhatta le a szemét örökre. Amerika szemében igazi hős lett, és a világ minden részéről megerősítést kapott arról, hogy annak idején jól döntött. Az államhatalom felső szféráiban is épp elég jellemtelen, elvtelen vagy szervilis tisztviselő mozog, de szerencsére mindig akadnak olyanok, akik komolyan veszik azt, amire felesküdtek.

Igen tanulságos az első – és mindmáig utolsó – hivataláról lemondó amerikai elnök sorsa. Nixon akkor szánta el magát erre a döntésre, amikor már erkölcsileg és politikai értelemben is teljesen lehetetlen helyzetbe került, és közvetlen hívei közül mindenki kihátrált mellőle. Emberi szempontból is nehéz elhatározás lehetett, hiszen minden terve jó úton haladt, az általa kijelölt irányok, akár a Szovjetunió, akár Kína, akár Európa keleti fele tekintetében a mai napig helyesnek bizonyultak.

Richard Nixon esete azonban szinte megtestesíti a követelményt, amit a demokráciák támasztanak legfőbb tisztviselőikkel szemben: a választópolgárok bizalmának eljátszása végzetes hiba. A hatalom valóban a népé.

Richard Nixon, az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke 1974. augusztus 9-vel lemondott hivataláról.

A közvetlen következmények alól persze mentesült. Alelnöke, a helyébe lépő Gerald Ford első intézkedése az volt, hogy azonnali és teljes körű elnöki kegyelemben részesítette – hivatala megszűnése napjától. Nixon a lemondást követően sem vált közönséges halandóvá, haláláig érinthetetlen maradt.

Mi pedig, a fél évszázaddal későbbi utókor, elgondolkodhatunk azon, hányféleképpen tartogat hírnevet a történelem mindazoknak, akik alakítóivá válnak.

Vannak, akik balekként vonulnak be a história panteonjába, mint Jeb Magruder, vagy hősként, mint Mark Felt, vagy a demokrácia felkent védőjeként, mint Woodward és Bernstein, vagy bukott elnökként, mint Richard Nixon.

Az idő eldönti, melyik hírnév lesz a maradandóbb.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink