Történelem

Egy emlékünnep születése

Érthető volt ez, hiszen az 1914 és 1918 között dúló Nagy Háborúban hazánk 661 ezer halottat vesztett, miközben a súlyos sebesültek és hadifoglyok száma is nagyságrendileg 750–750 ezer főt tett ki. Szinte nem volt olyan magyar család, amelyet a világháború ne érintett volna.

Egy emlékünnep születése
A háborús veszteségek már 1917-ben megteremtették annak igényét, hogy elesett katonáinkra méltó megemlékezés történjen – ez lett a későbbiekben a Hősök napja
Fotó: Facebook

Az első ebbéli kezdeményezés még 1915 elejére nyúlik vissza, amikor létrehozták Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottságot. A testület pályázatokat írt ki emlékművek tervezésére, illetve terveket dolgozott ki arra, hogy az emlékezés rendjét központilag szabályozzák. A bizottságban mások mellett helyet kaptak Bárczy István budapesti főpolgármester, Alpár Ignác, Málnai Gyula építészek, Róna József, Ligeti Miklós szobrászok, valamint Herczeg Ferenc is. Munkájuk révén már ebben az évben számos szobrot, emlékművet emeltek, amelyek közül kiemelhető a Budapesten felállított Nemzeti Áldozatkészség szobra.

Abele Ferenc vezérkari őrnagy 1915. július 19-én Tisza István miniszterelnökhöz levelet intézett, amelyben javasolta, hogy „az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben [...] kőemléket állít, amelyre [...] elesett hőseit név szerint bevési”. A kormányfő azonban úgy ítélte meg, hogy ezt a tervet a háború után lehet megvalósítani. Abele 1916 végén indítványával Zita királynéhoz fordult, aki felkarolta a kezdeményezést. Felesége közbenjárására így IV. Károly rendelkezett a hősökről való megemlékezésről. Az ifjú uralkodó utasítására a katonai és a polgári szervek munkához láttak, és hazánkban hamarosan elfogadták „A most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló 1917. évi VIII. törvénycikket, amelynek legfőbb hozadéka a települések centrumában elhelyezett világháborús emlékművek felépítése lett.

A kortársak ekkor még nem lehettek tisztában azzal a ténnyel, hogy eddigre már teljes háborús emberveszteségünk csaknem kilencven százalékát elszenvedtük, így – bár a harcok még 1918 november elejéig tartottak – a törvény elfogadása már a háború végét is jelezte. E jogszabály fontosságát mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy mind a mai napig ezek az emlékművek a legfontosabb helyszínei nemcsak a háborús áldozatokra való megemlékezésnek, hanem például a 2010-ben életre hívott Nemzeti Összetartozás napja eseményeinek is.

A Horthy-korszak idején

A hősök emlékünnepének igénye hatványozottan jelentkezett a trianoni katasztrófa árnyékában. Ennek „gyümölcse” lett az első világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről szóló 1924. évi XIV. törvénycikk, amelyet Csáky Károly gróf, honvédelmi miniszter (egyben szolgálaton kívüli tábornok) kezdeményezett. A törvényszöveg szerint a magyar nemzet a hősökre „mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik”, amit úgy fejez ki, hogy az „élő és jövő nemzedékek örök okulására” róluk minden május utolsó vasárnapján megemlékezik. Ez a nap nemzeti ünnep lett, és a „Hősök emlékünnepe” nevet kapta.

A törvény reflektálva a hét évvel korábbi jogszabályra kifejtette, hogy „nem elég a hátramaradottakról való állami gondoskodás és a sírhelyek ápolása. Legalább annyira fontos, hogy a magyar katona lángoló hazaszeretetét, önmegtagadással párosult önfeláldozását” ünnepelje minden idők generációja. Érdekesség, hogy a törvény kidolgozása során kerülendőnek vélték a ma gyakran használt „Hősök napja” elnevezést, mivel úgy vélték, hogy az akkor már létező „Madarak napja”, „Fák napja” és „Gyermekek napja” emléknapok neve sérthette volna a kegyeletet.

A Medgyessy Ferenc által alkotott első világháborús emlékmű Sárospatakon
A Medgyessy Ferenc által alkotott első világháborús emlékmű Sárospatakon
Fotó: Wikipedia

Korábban komoly vita bontakozott az ünnep időpontjáról is. A kézenfekvő november eleji dátumot elsődlegesen a reformátusok ellenállása miatt vetették el. Jóllehet komoly „magyar” sikerek is történtek a világháború során, elvetették azt is, hogy valamely jeles haditett napja legyen a dátum, leginkább azért, mert katonáink azokat nem egy önálló nemzeti haderő kötelékében érték el. Fontos szempont volt továbbá, hogy május utolsó vasárnapján a diákok még a tanintézetekben tanultak, de az évzáró vizsgák még nem kezdődtek meg. Szintén jelentős, „praktikus” szempont volt, hogy a mezőgazdasági munkálatok nem vonták el még – a háborúban legsúlyosabb veszteségeket elszenvedő – a paraszti közösségeket az ünnepléstől és a sírok díszítésére tavasz végén már elég virág állhatott rendelkezésre.

Az új ünnep hamar beépült a kortársak életébe, sok esetben egyfajta revíziót erősítő alkalmakat teremtve – ebben a trianoni diktátum június 4-i, viszonylag közeli évfordulója is szerepet játszott. 1929. május 26-án avatták fel a budapesti Hősök terén a Nemzeti Hősök Emlékkövét, amely az emlékünnep központi helyszínévé vált ezt követően. Bethlen István kormányfő az avatáskor megfogalmazta, hogy az emlékművet nem mint ezeréves történelmi fejlődésünk záróköveként avatja fel, hanem mint „az önállóságáért, függetlenségéért, nemzeti életének teljességéért, nemzeti kultúrájáért helytállni mindig kész, egy új évezredet élni akaró, becsületes és büszke nemzet életszimbólumaként”. A kormányfő tehát a jövőnek szóló pozitív üzenetként tekintett erre az emlékműre.

A hős fogalma

Ezen a ponton érdemes a hős fogalmáról röviden megemlékeznünk, hiszen sokszor éri az a vád ezt az emléknapot, hogy indokolatlanul „heroizál”. Emellett gyakori támadási pont az is, hogy ennek révén legitimáljuk a háborúkat, amely a ma békétlenségének is alapját képezheti. A finnugor eredetű „hős” szavunk eredetileg csak „fiatal férfit, fiút” jelentett, és csak a nyelvújítás korában vette fel a görög „hérosz” kifejezésnek megfeleltethető értelmet. Ez utóbbi eredetileg csak olyan személyt jelentett, aki „védelmez, óv” valamit.

Úgy vélem, hogy a Hősök napja ebben az értelemben pontosan és helyesen utal azon katonáinkra, akik a nemzet védelmében estek el. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a katonahősök emlékét nagyon sok államban ápolják, és ezen intézmény teljességgel elfogadott a háborút máskülönben elítélő demokratikus országokban, elég ha Franciaország vagy Nagy-Britannia példájára gondolunk.

Az 1924-es törvénycikk indokolásában ugyanakkor a kor politikusai elismerték a világháború magyar katonáinak érdemeit, ezért olvashatunk „a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatáról”, vagy „a haza szent földjének, ezeréves határainak” hősies védelméről. E tény miatt a Hősök emlékünnepe vörös posztó volt az 1945 után berendezkedő bolsevizmus szemében, amely egy sajátos, ma divatos szóval „cancel cul­ture-t” építve a szó legszorosabb értelmében ki kívánta törölni a világháborúra történő megemlékezést. Ennek nyomai mind a mai napig fellelhetők, elég ha a Kossuth rádióban 2014 és 2018 között naponta sugárzott, „Hősök naptárát” érintő bírálatokra gondolunk.

Eltörlés és újraszületés

Aztán 1942-ben elrendelték, hogy az újabb világégés áldozatainak nevét is véssék fel a Nagy Háború hősi emlékműveire. Erre való tekintettel is 1945. május 27-én már nem volt nemzeti ünnep a Hősök emléknapja, hiszen eddigre katonahőseinkre – a szovjet szuronyok árnyékában – sokan szinte bűnözőkként tekintettek. 1946-tól már a hivatalos megemlékezés is elmaradt, és az első ilyen eseményre egészen 1989-ig kellett várni, amikor Szekszárdon Erdős László ezredes kezdeményezésére ismét megtartották ezt az ünnepet, de az első állami rendezvényre csak 1990. május 27-én kerülhetett sor.

A végső, ám a Horthy-korszakhoz képest mégis korlátozott jóvátételre 2001-ig kellett várni, amikor az ekkor elfogadott LXIII. törvény rendelkezett „a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről”, és ezzel életre keltette a korábbi hagyományt: ismét lehetővé vált a magyar katonahősökre való méltó megemlékezés. Ennek szükségességét Arz tábornok 1915. augusztus végi szavai találóan foglalják össze, amikor győzelmes galíciai hadjárata után így fogalmazott: „Nem mi voltunk a szerencsés győzők, hanem a magyar honvédek: de nem sajnáltuk tőlük ezt a dicsőséget, mert százszorosan megérdemelték példátlan hősiességükkel.”

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

Fogolysors

ĀKapcsolattartás és hazahozatal a második világháború után