Történelem

A Pajtás kirándulóhajó tragédiája

Az utóbbi évszázadban valószínűleg több könyvtárnyi írásmű kutatta a diktatúrák lényegét, legjellemzőbb tulajdonságait, legsajátosabb megnyilvánulásait, hiszen az ilyen politikai rendszereket közös jellemzők és közös sajátosságok gyúrják egyetlen riasz­tó halmazba.

A Pajtás kirándulóhajó tragédiája
A részben elsüllyedt, átalakított sétahajó és a segítségére siető másik hajó. A méretes hajócsavar már eleve az addiginál nagyobb testű hajóra készült, a Pajtás fedélzetét is megnagyobbították és megemelték
Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Köz

E jellegzetességek között szerepel, hogy képtelenek különbséget tenni vállalható és vállalhatatlan között - hogy szabad információáramlásról vagy független sajtóról már ne is beszéljünk. Ennek a helyzetnek és a belőle fakadó fájdalmas következményeknek kristálytiszta példáját adja egy esemény, ami kéttucatnyi áldozattal, és nyilván több tucatnyi ember életének örökre szóló, drasztikus megváltozásával járt.

A Pajtás kirándulóhajó 1954. május 30-án borult fel a balatonfüredi móló közvetlen közelében, méterekre a parttól. Jellemző módon hatvannyolc év sem volt elegendő, hogy az áldozatok számával kétséget kizáróan tisztában legyünk, így a források többsége szerinti legalább 23 említése tán a legkorrektebb.

Mivel a baleset egy hajóval kapcsolatos, érdemes magával a hajóval kezdeni a történetet, hiszen ahogy az embereknek, úgy a hajóknak is megvan a sorsuk, és megvan a múltjuk. A hajó készítésekor még elképzelni sem tudták, hogy egyszer bolsevik diktatúra tombol majd az országban, csavaros gőzhajóként 1918-ban bocsátották vízre az újpesti hajógyárból. Ekkor egyszerűen II-es számú dunai átkelőhajóként szolgált, hogy aztán 1944-ben a pesti korzó előtt aknára fusson, és elsüllyedjen. Kiemelték, kijavították, 1950-ben pedig átszállították a Balatonra, ahol éppen újra indult a hajózás. Ekkor lett Pajtás néven kirándulóhajó, de nem csak a nevét változtatták meg. A nagyobb hajócsavar már eleve az addiginál nagyobb testű hajóra készült, a Pajtás fedélzetét (hajótestét) is megnagyobbították és megemelték, hogy minél több utas férjen el rajta.

Pajtás
Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Köz

Ismét a diktatúrák egyik jellemzőjét érhetjük itt tetten: a mennyiségi szemléletet, amely nem igazán veszik el a minőségi részletekben. Ez alkalommal is elmaradt mindenféle statikai vagy állékonysági vizsgálat. A hajó elég nagy lett, az már senkit nem érdekelt, hogy viharban, vagy akár kisebb hullámzásban mennyire bizonyul stabilnak.

Megkezdődhetett a boldogan nyaraló dolgozók beszállása.

Kezdhetnénk a közhellyel, hogy 1954. május 30-a is ugyanolyan nap volt, mint a többi, de ez nem igaz. Fürednél a hirtelen élénkebbé váló szél miatt felerősödött a hullámzás. Ez így kellett, hogy legyen, mert a hajó billegése a parton már egyre riasztóbbá vált. A Pajtás amúgy hatfős személyzetével és néhány utassal Siófokról érkezett Füredre, és onnan Tihanyba vette volna útját, de addig senki nem panaszkodott extrém kilengésekre. A 11:30-kor Füreden beszállóknak viszont ez azonnal feltűnt, és nemcsak a fedélzetre lépéskor, a hajó már a mólóhoz közeledve és a kikötéskor is ijesztően billegett.

Azonban ez a nap nemcsak egy szimpla vasárnap volt, hanem a Nemzetközi Gyermeknap, a szocializmusban a gyerekeknek „eszi, nem eszi” alapon, e napon mindenképpen kötelező volt boldognak lennie. A fedélzetre szálló körülbelül 175 utas jó része ilyen gyerek volt, természetesen a kísérő tanárokkal és szülőkkel, de néhány szabadságolt – egyes források szerint szovjet - katona is utazott a hajón.

Sokak szerint a fedélzetén tartózkodók egy része a hajó bal oldalára ment, mert látni akarta a Balatonon zajló vitorlásversenyt. Ellentmondásosak erről is az információk, de kell, hogy legyen ebben valami igazság, hiszen ez biztosan elősegítette a hajó feldőlését. Ám néhány túlélő szerint a fedélzeten akkora volt a zsúfoltság, hogy holmiféle jobbra-balra tódulásra aligha lett volna mód.

Az a közhely azonban, hogy a szerencsétlenséghez elég volt néhány pillanat – sajnos igaz. A hajó előbb balra, majd jobbra dőlt, közben vészesen imbolyogni kezdett, majd egy utolsó balra billenéssel fel is borult.

A késői szemlélő pedig azonnal találkozik a diktatúrák további, egyetemesnek mondható jellemzőjével: bármi is történik, annak elsősorban politikai jelentősége van. Ez a bizonyos „bármi” pedig történjen bárhol és bármikor, az államvédelem emberei azonnal a helyszínen teremnek, legtöbbször mindenféle más hatóságot megelőzve.

E napon is így történt. Állítólag először a környékbeli belügyi üdülőkből riasztott ÁVH-sok érkeztek perceken belül a helyszínre. Azonban ha valaki azt hiszi, hogy a mentésben segédkeztek, nagyot téved. Hermetikusan lezárták a kikötőt, a kordonon még a városi rendőrkapitányt sem engedték át. Elkezdték a szemtanúk nevének és egyéb adatainak felírását, figyelmeztetve őket, hogy senkinek egy szót sem szólhatnak arról, amit láttak. Még a telefonközpontot is megszállták, nehogy innen küldjön valaki tudósítást a balesetről. A fényképezőgépeket elkobozták, vagy kihúzatták belőlük a filmeket, sőt a már megírt képeslapokat is elvették. Csodaszámba megy, hogy két újság mégis tudósíthatott a szerencsétlenségről, természetesen ugyanazzal a szöveggel: tizenkettő halálos áldozatról (majdnem a duplája volt!) és néhány könnyebb sérültről írtak, miközben a szemtanúk legalább ötvenről beszélnek.

Heisz János kapitányt és legénységét azonnal letartóztatták. A történteket jellemző módon „duplanullásként” vizsgálták és tárgyalták. Szerencsére a jogászok közül is kevesen ismerik már ezt a kifejezést: 00-val a bármilyen értelemben politikai vonatkozású ügyek ügyszámai kezdődtek. Inkább ne gondoljunk bele, miféle poklot kellett ennek az embernek – aki egyébként mindent megtett a katasztrófa elkerülése érdekében – megjárnia, míg végül a Legfelsőbb Bíróság a legénységét felmentette, őt magát pedig nyolc és fél hónap szabadságvesztésre ítélte, amit a vizsgalati fogsággal kitöltöttnek is vettek.

A diktatúrákra érdekes módon a következetlenség is jellemző. Első fokon még összesen harminc évet osztottak ki…

A fűtő, Vámosi Gyula személyében viszont igazi hétköznapi hőst tisztelhetünk. Bár tudta, hogy a hajó belsejében semmi esélye a túlélésre, mégsem menekült. A hajótest borulásakor kiengedte a gőzt, elkerülve ezzel a hajó felrobbanását. A túlélők nagyrészt neki köszönhetik az életüket, neki magának azonban csak a holttestét lelték meg.

Persze, a diktatúrákban is esnek csodák, sőt, ha belegondolunk, ott esnek csak igazán. Néhány, a szerencsétlenséget közvetlenül megelőzően, majd közben és utána frissiben készült, ráadásul kimondottan jó minőségű fénykép elkerülte az ávósok éber tekintetét. Két dolog egészen megdöbbentő: az ember nehezen érti meg, mekkora felelőtlenség és lelkiismeretlenség kellett ahhoz, hogy egy ilyen kis hajóra ekkora tömeget zsúfoljanak. Látjuk, hogy a hajó mennyire közel van a parthoz, és hogy nem is teljesen süllyedt el, megdőlve bár, de a hajótest harmada áll ki a vízből. A képeket nézve értjük meg igazán, mennyire gyorsan történhetett a katasztrófa, és milyen kevés idő állt a legtöbb ember rendelkezésére ahhoz, hogy a menekülés érdekében helyesen döntsön.

Elsősorban pedig az válik egyértelművé előttünk, mennyire kevés kellett volna ahhoz, hogy elkerüljék ezt a szörnyű tra-gédiát. Az ÁVH ügybuzgósága így hamar érthetővé válik…

Ma már tudjuk, hogy Heisz János kapitány többször jelezte a hajó állapotát, sőt, állítólag azt is kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem hajlandó kihajózni vele. Azonban mindig rászóltak „odaföntről” – néhány forrás szerint a tragédiát közvetlenül megelőzően is. A diktatúrákban sosem játszanak szerepet holmiféle biztonsági szempontok. Az emberi életek csupán mennyi-ségi értelemben számítanak: ha simán mennek a dolgok, beszéljünk minél többről, ha baj van, tagadjunk le minél többet.   

A diktatúrák mindig tökéletesnek akarják láttatni magukat. Az így mutatott kép pedig nem fér össze a hibákkal, pláne nem fér össze a rendszer lényegéből fakadó bajok bevallásával, elsősorban pedig a felvállalásával. A Pajtás tragédiájáról a Rákosi-rendszerben beszélni sem volt szabad, aztán a Kádár-rendszer odáig legalább eljutott, hogy nem börtön járt a felemlegetéséért. Hiszen vissza lehetett mutogatni egy „régi” diktatúrára, amivel természetesen semmiféle eszmei közösséget nem vállalt az „új”, pedig gyökerét és lényegét tekintve ugyanaz volt mindkettő.

Ennyi gyászos és baljós történés után beszámolhatunk egy olyanról is, ami legalább méltó az áldozatok emlékéhez – még ha kétséget kizáróan sem a számukat, sem a neveiket nem ismerjük mind a mai napig sem.

A Pajtás tragédiájának 1999-ben állíthattak emlékművet a füredi Tagore sétányon. Ebben a szomorú történetben, ami voltaképpen tényleg nem szólt másról, mint a diktatúrák közös természetéről, ez a gesztus végre egy normális társadalom normális reakciójának terméke.

Reméljük, sokáig ott áll még.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Kis magyar szomszédolás

ĀA szlovák parlament nyolcvan évvel ezelőtt, 1942. május 15-én hagyta jóvá a szlovákiai zsidóság deportálását