Történelem

Kis magyar szomszédolás

A szlovák parlament nyolcvan évvel ezelőtt, 1942. május 15-én hagyta jóvá a szlovákiai zsidóság deportálását

A parlamenti határozatnak már megágyazott az 1939. áprilisi első és az 1941. szeptemberi második „zsidókódex”, amelyek
szinte minden életlehetőségétől megfosztották a nyolcvankilencezer fős szlovákiai zsidóságot.

Kis magyar szomszédolás
Szlovákia rendkívül készséges volt a náci Németországgal szemben. Adolf Hitler és Jozef Tiso 1941-ben
Fotó: Wikipedia

A nap, a dátum alig-alig ismert. Szlovákiában inkább elhallgatják, Magyarországon pedig elhallgatni sincs mit, hiszen a direkt ezzel foglalkozó történészeken kívül szinte senki nem tud róla. Márpedig minden olyan nap kiemelkedő jelentőségű, amelyen emberek életéről, haláláról születik döntés. Sajnos ez a nap az utóbbiról szólt. A szlovák parlament nyolcvan évvel ezelőtt, 1942. május 15-én hagyta jóvá a szlovákiai zsidóság deportálását.

Méghozzá visszamenőleg, hiszen a 68/1942-es „alkotmányi törvény” kész tényt vett tudomásul. Mert – erről határozott források tanúskodnak – maguk a deportálások már 1942 januárjában megkezdődtek. Az „igazi”, tömeges deportálási hullám azonban e parlamenti határozat idejétől, május közepétől indult, és a szlovákiai zsidóknak jutott talán a legszomorúbb sors. Gyakorlatilag valamennyien Auschwitzban kötöttek ki.

A teljes joggal trianoni tákolmányként emlegetett Csehszlovákia sem háborúban, sem békében nem állta ki az idők próbáját. A látszólag logikus gondolat, hogy a szláv gyökerekkel bíró, igen hasonló nyelvet beszélő cseh és a szlovák népet közös államban egyesítsék, hamar hajótörést szenvedett a realitások tengerén.

A közös államon belül már nyilvánvaló volt a két nép között áthidalhatatlan a különbség kultúrában, mentalitásban, fejlettségben – elsősorban pedig a történelmi múlthoz való viszonyában. Bár mindez törvényszerű kellett hogy legyen: a német orientációjú Csehország és a több mint egy évezredig Magyarországhoz tartozó Felvidék (amelyből bizony igen-igen túlzó darabot szakítottak ki Trianonban a magyarok kárára) lakosságának karaktere távolabb már nem is állhatott volna egymástól.

Az első bécsi döntéssel és a második világháború kitörésével széthulló csehszlovák állam cseh része német protektorátus (gyakorlatilag német megszállás és közvetlen német irányítás) alá került, az önállóvá vált Szlovákia viszont legalább a német megszállást elkerülte.

Azonban talán egyetlen ország sem akadt Európában, amelyik ilyen hamar és ilyen készségesen vált volna a náci Németország kiszolgálójává. Szlovák részről ennek kulcsfigurája Jozef Tiso és Vojtek Tuka volt – de ha Tiszó Józsefként és Tuka Bélaként emlegetjük őket, sem sértjük meg egyiket sem. Őket államfőként és miniszterelnökként történelmi felelősség terheli mindabban a szörnyűségben, ami hamarosan bekövetkezett.

A parlamenti határozatnak már megágyazott az 1939. áprilisi első és az 1941. szeptemberi második „zsidókódex”, amelyek szinte minden életlehetőségétől megfosztották a nyolcvankilencezer fős szlovákiai zsidóságot. Magát a törvényt ismételten megelőzte a gyakorlat: 1938-tól Szlovákiában mindennaposak voltak a zsidók elleni nyilvános pogromok és atrocitások, kényszerlakhelyre telepítésük és vagyonuk elkobzása pedig folyamatos gyakorlattá vált.

A „zsidókódexek” megszületéséig körülbelül százötven (!), közvetlenül zsidóellenesnek mondható állami rendelkezés született. A második törvénnyel a zsidósághoz való tartozást is definiálták: a két háború között nagy számban kikeresztelkedettek számára sem volt pardon, hiszen a nürnbergi faji törvények szolgáltak mintaként.

Tuka és Tiso – a belügyminiszterrel, Alexander Machhal együtt – teljes egyetértésben beszélte meg ezeknek a törvényeknek a tartalmát és a szövegét. Tették ezt úgy, hogy eléggé hiteles források bizonyítják: Tiso volt alighanem az első európai vezető, akinek biztos információi voltak a deportált zsidók sorsáról.

Teljesen egyértelmű, hogy a nácikhoz szegődő Szlovákiában az ekkortájt kezdődő deportálási hullámnak a második „zsidókódex” adott hatalmas lökést. A Berlinben, 1942 januárjában megtartott Wannsee-konferencia német alapossággal szabta ki az Endlösung, a „végső megoldás” mikéntjét és céljait, a Tiso és Tuka vezette Szlovákia pedig hűséges és szófogadó csatlósnak bizonyult.

Még a deportálások személyi összetételében is a német kívánságokat szolgálták ki: amikor férfi munkaerőre volt szükség, férfiakat küldtek, amikor női munkaerőre, fiatal nőket (Poprádon ma is elevenen él az Auschwitzba indított 999 zsidó lány emléke), illetve szám szerint is úgy állították össze a transzportokat, ahogy a német szükségletek kívánták. Ezekből az emberekből a háború végére alig maradt életben valaki. Óriási többségük az Auschwitzot övező ipari komplexumok rabszolgamunkásaként vagy a tömeges kivégzések áldozataként végezte.

A katolikus egyház, sőt, a Vatikán is hiába tiltakozott, hiába próbálta megakadályozni a deportálásokat. Pedig a kimondottan energikus és agilis vatikáni ügyvivő, Giuseppe Burzio igen gyorsan kapcsolt: már 1941 októberében jelentette a Vatikánnak, hogy a szlovákiai zsidók élete közvetlen veszélyben forog, és gyakorlatilag tömeges kiirtásnak néznek elébe.

Annak a rettenetes gépezetnek azonban, amely ekkorra már beindult és egyre növekvő sebességgel működött, kevés erő tudott ellenállni. Az igazán sokkoló pedig az, hogy Jozef Tiso bizony felszentelt katolikus pap volt. Tevékenysége és az általa véghezvitt szégyenletes tettek szöges ellentétben állnak nemcsak az általános emberi normákkal, hanem a kereszténység legalapvetőbb elveivel is. Ez az ember mindörökre az egyik legnagyobb szégyene marad Krisztus egyházának.

Persze a szlovákiai zsidók számára a Magyarországra való menekülés lehetősége önmagát kínálta. Hiszen nagy többségük – a művelt embereknek pedig mindegyike – kiválóan beszélt magyarul, a negyven évnél idősebbek pedig még a Trianon előtti Magyarország polgáraiként honfitársaink voltak. Legtöbbjüknek megvoltak a személyes, rokoni, üzleti vagy hivatalos kapcsolatai Magyarországon. Tizenöt-húszezer volt azoknak a száma, akik többé-kevésbé illegális módon, hamis papírokkal, állandóan változó munkahelyek segítségével fenntartva magukat, Magyarországon próbáltak túlélni.

Ám a végzet lecsapott rájuk is. 1941 nyarán a magyar hatóságok átfogó akcióba kezdtek a hontalannak minősülő, illetve magyar állampolgárságukat bizonyítani nem tudó zsidók ellen. Egy országos razzia során sok ezer ilyen személyt fogtak el, akiket aztán átadtak a németeknek. Az akkor már a Szovjetunió német megszállás alatti részén, Kamenyec-Podolszk városában a németek, összesen 23 600 (azaz: huszonháromezer-hatszáz) további személlyel együtt valamennyit agyonlőtték, augusztus 27–29-én. Az egyik legvérengzőbb Einsatzgruppénak erről az akciójáról beszámolók készültek, sőt, titokban fényképek is terjedtek.

A Magyarországra menekült szlovákiai zsidók ettől kezdve már itt sem érezhették legalább relatív biztonságban magukat, a hullámok összecsapni látszottak a fejük felett. A törvénnyel nemcsak lehetővé, hanem korlátlanná is váló deportálások eredményeképpen 1942. június végéig a mintegy 89 ezres szlovákiai zsidóság kétharmadát, összesen 52 ezer embert szállítottak a német megsemmisítő táborokba. A háború végére a szlovák zsidóság embervesztesége mintegy hetvenezerre, addigi létszámának nyolcvan százalékára rúgott.

Ha igaz, hogy egy törvény sikerességét elsősorban rendelkezéseinek érvényesülése mutatja, a szlovák parlament 1942. május 15-i 68/1942-es „alkotmányi törvénye” nyomán teljes mozgásteret kapott „zsidókódexek” a történelem legsikeresebbjei közé tartoznak…

Giuseppe Burzio, a pozsonyi pápai nuncius hosszú ideig szélmalomharcot vívott a szlovákiai zsidóságért. Aztán amikor már egyre riasztóbbak lettek a hírek a deportált zsidók sorsáról, és egyre rémisztőbb képet kaptak a táborokban uralkodó állapotokat illetően, konkrét és határozott lépésre szánta el magát.

Ma már jórészt ellenőrizhetetlen alkudozások, hosszas huzavona, a nácik, a Vatikán és a Tiso-kormány között lezajlott jó néhány pengeváltás eredményezhette azt, amit valószínűleg Burzio nuncius is isteni csodaként értékelt: 1942. június 26-án kelt határozatával a szlovák kormány a deportálásokat leállította. Ez azonban a szlovák zsidóság nagy többségének későn jött. Nyolcvan százalékuk veszett oda a megsemmisítő táborokban. Nagy többségük Auschwitzban, kisebb részük Majdanekben.

Az a két fogoly, akik az Auschwitzból sikeresen megszökő kevesek közé tartoztak, szintén Szlovákiából származott. Nekik köszönheti a világ az „Auschwitz-jegyzőkönyvet”, ami a lehető legpontosabb beszámolóját adja a táborban történteknek.

Ugorjunk vissza kissé az időben, hiszen a szlovák parlament határozatával kezdtük. A 68/1942-es „alkotmányi törvény” megszavazásakor nemmel senki sem szavazott, de tartózkodott Martin Sokol házelnök, Pavol Carnogursky képviselő és gróf Esterházy János, mint a Szlovákiai Magyar Párt képviselője.

Szavai szerint ha jóváhagyólag szavazna, nemzetiségi politikusként „elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. Én ellenben mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”

Eddig a tömeges mártíromság történetét olvashattuk, Esterházy János személyében azonban éppen ezzel összefüggésben ismerhetjük meg az egyéni mártíromságot.

A háború után Pozsonyban internálták, aztán később az 1968-as eseményekben oly méltatlan szerepet játszó Gustáv Husák kezdeményezésére letartóztatták, és átadták a szovjet titkosszolgálatnak. Kálváriája innentől torokszorító egyezőségeket mutat azokéval, akik a legkülönbözőbb nemzetekhez – sőt: a zsidósághoz – tartozva, a fasizmusnak ellenállva kerültek valami általunk még mindig felfoghatatlan oknál fogva a szovjet államvédelmi szervek karmaiba. Esterházy is megjárta a Lubjankát, Szibériát, aztán kiadták Csehszlovákiának, ahol a Szlovák Nemzeti Bíróság épp a fasizmussal való együttműködés (!) miatt már távollétében halálra ítélte. Elnöki kegyelem folytán életfogytiglanit, aztán amnesztia folytán huszonöt évet kapott. Végül (legalábbis ami hosszas kutatás és utánjárás után kideríthető volt) 1957. március 8-án halt meg a morvaországi Mirov börtönében.

Teljeskörűen máig sem rehabilitálták.

A már több mint két évtizede magunk mögött hagyott 20. század sokak szerint a hősök és a mártírok évszázada volt. Úgy gondolom, hogy egytől egyig, személy szerint emlékeznünk kell rájuk, mert megérdemlik és megszolgálták, hogy legalább az emberiség emlékezetében tovább éljenek azok, akik óriási többségének itt e Földön nagyon kevés idő adatott.

Főleg ha belegondolunk: a poprádi kilencszázkilencvenkilenc zsidó lány és gróf Esterházy János is ugyanannak a gonoszságnak voltak a mártírjai.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Fogolysors

ĀKapcsolattartás és hazahozatal a második világháború után

Egy elfeledett békeszerződés margójára

ĀTegnap volt száznégy éve, hogy a központi hatalmak Szovjet-Oroszországgal aláírták a breszt-litovszki békeszerződést, amely az első világháborút lezárta a keleti fronton