Történelem

A száműzött királyné

Százharminc éve, 1892. május 9-én született Bourbon-Pármai Zita császár- és királyné. Jóllehet alig huszonhárom hónapig volt magyar királyné, az első világháború utolsó két évében, majd 1921-ben hazánk egyik legfontosabb személyiségévé vált férje, I. Károly osztrák császár, IV. Károly néven az utolsó magyar király oldalán.

A száműzött királyné
Bourbon-Pármai Zita egyre nagyobb szimpátiával viszonyult a magyarokhoz, és a magyar nyelvet is magas fokon elsajátította
Fotó: Wikipedia

Zita a Bourbon francia királyi dinasztia úgynevezett észak-itáliai ágából származott, amely hatalmát – Párma trónját – teljesen elvesztette Olaszország létrejötte idején. A hercegnő I. Róbert pármai herceg 17. gyermekeként kitűnő nevelésben részesült. Károly főherceggel Csehországban ismerkedett meg, amikor leendő férje az egyik ottani dragonyosezredben szolgált. Zita tizenkilenc évesen, 1911. október 21-én ment férjhez Károly főherceghez. A házaspár között valódi szerelmi kapcsolat alakult ki – igen szerencsés módon, hiszen ez igen ritka volt a dinasztikus házasságok esetében. Jóllehet Károly 1903-tól második lett a trónöröklési sorban, Zitával együtt arra számítottak, hogy valamikor 1940 táján válhatnak a Monarchia uralkodópárjává.

A történelem másképp alakult: Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása, majd I. Ferenc József halála után Károly 1916-ban lett császár és király. Mindennek következtében Zita 24 évesen vált az ötvenkétmillió fős lakosságú Osztrák–Magyar Monarchia uralkodónéjává. December 30-án Zitát magyar királynévá koronázták – e várható eseményre tekintettel már hercegnőként intenzív magyartanulásba kezdett, és jól beszélte nyelvünket. Tény ugyanakkor, hogy a szertartás előtt német nyelvű gyóntatót kért magának. A királyi pár még a szertartás napján visszautazott Bécsbe – ez a magyar közvélemény részéről érthető módon bírálatokat váltott ki, hiszen a Habsburg–Lotaringiai-dinasztiával kapcsolatos ellenérzések egyik forrása éppen az volt, hogy a király ritkán és keveset tartózkodott a budai Várban.

Karitatív érzékenység

A világháború soron következő huszonkét hónapja alatt mind Károly, mind Zita egyre nagyobb szimpátiával viszonyult népünkhöz. Szociális érzékenység terén az ifjú királyné szinte visszaidézte a szent királyok nemzetségének (ismertebb, de csak a 18. században „keletkezett” elnevezéssel: az Árpád-ház) legjobb asszonyait: a Károly által megtett intézkedések hátterében jelentős részben Zita kezdeményezése állt. Kiemelhetjük a Károly Király Üdültetési Programot, amelynek keretében szegény sorsú gyermekek nyaralhattak Abbáziában (amint József Attila is tehette 1918-ban). Az ötlet sikerességét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1919-ben a proletárdiktatúra folytatta azt, igaz, akkor a gyerekeknek már a Balatonnal kellett beérniük.

Az ifjú királyné lándzsát tört a lakbérkérdés rendezése mellett, valamint amellett is, hogy Károly elsőként állítson fel szociális (népjóléti) minisztériu­mot mind Ausztriában, mind hazánkban. Jelentős szerepe volt abban is, hogy Károly 1917 tavaszán közkegyelmet hirdetett a politikai internáltak jelentős részének. Karitatív érzékenysége és lelkülete több alkalommal konkrét esetekben is megnyilvánult, és az messze meghaladta a király feleségétől elvárt protokolláris szintet. Ez nyilvánult meg a koronázás során, amikor a díszebédet a fővárosi katonai kórházakban osztották szét, a királynak szokás szerint gyűjtött pénzt pedig a hadiözvegyek és -árvák megsegítésére fordították. Ide sorolhatjuk továbbá Gyöngyös város megsegítését, amely 1917-ben súlyos tűzkárt szenvedett.

Zita és Károly között valódi szerelmi kapcsolat alakult ki – igen szerencsés módon –, hiszen ez nagyon ritka volt a dinasztikus házasságok esetében
Zita és Károly között valódi szerelmi kapcsolat alakult ki – igen szerencsés módon –, hiszen ez nagyon ritka volt a dinasztikus házasságok esetében
Fotó: Wikipedia

Zita és a politikum

A királynénak meghatározó szerepe volt a Szixtusz-misszió előkészítésében, amely az első világháború legfontosabb békekezdeményezésének bizonyult, még ha kudarcba fulladt is. Zita jó szándékai ellenére számos ellenséget szerzett magának: a német–osztrák nacionalista körök csak „az olasz nőként” emlegették, bizalmatlanul tekintve rá. Tekintettel arra, hogy Olaszország 1915-ös pálfordulása és hadüzenete után közhellyé vált az „áruló Itália” szókapcsolat, érzékelhető, hogy milyen közhangulat vette körül az ifjú császár- és királynét. Különösen a közös haderő tábornoki és tisztikara viseltetett antipátiával irányában: háta mögött a fiatal uralkodónét azzal is megvádolták, hogy elárulta a Monarchia haditerveit az ellenségnek.

Zita ugyanakkor valóban kieszközölte, hogy például ne bombázzák Velencét. Befolyásának is köszönhető, hogy Károly uralkodása és hadvezéri működése során jóval kevesebb osztrák–magyar katona halt meg két év alatt, mint az azt megelőző időszakban. Zita támogatta Károlyt abban a törekvésében, hogy személyesen keresse fel a Monarchia különböző részeit új uralkodóként. A becslések alapján a császár és király megközelítőleg nyolcvanezer kilométert utazott uralkodása során – Zita pedig igen gyakran kísérte el ezekre az utakra. Az antant propagandája 1918 folyamán sikerrel hajtott végre karaktergyilkosságot az uralkodópár esetében. Az egyik hamis állítás az volt, hogy Károly lényegében papucsférjként viselkedett, és valójában Zita irányította a birodalmat. Mint minden jól sikerült hazugság, ez az állítás is tartalmazott igazságmagvakat.

Amikor Károly Ottokar Czernin külügyminisztert 1916 végén kinevezte, az ifjú monarcha egyik első rendelkezése volt, hogy a tárcavezető minden lényeges ügyről tájékoztassa Zitát. A fiatal királyné így a Monarchia politikumának lényeges szereplőjévé lépett elő, férje döntéseit sokszor befolyásolta. Ugyanakkor Károly a végső döntés jogát fenntartotta magának ‒ az esetek többségében azonban feleségének lett igaza. Amikor 1918 tavaszán a birodalmi elitben felvetődött a gondolat, hogy Károlyt a Habsburg–Lotaringiai-dinasztia egy más tagjára cseréljék le, mindenki tisztában volt azzal, hogy ehhez elsőként Zitát kell eltávolítani a hatalom közeléből. Ez végül 1918 novemberében következett be a Monarchia összeomlása idején.

Soha többé

Zita a legutolsó pillanatig ellenezte, hogy Károly lemondjon uralkodói címeiről, így az 1919 tavaszán kezdődő svájci száműzetés során sem adta fel a restauráció lehetőségét. Helyesen ismerte fel, hogy Károly hatalmának res­taurálása elsősorban hazánkban lehetséges, mivel Magyarországon jelentékeny politikai tényező volt a legitimisták köre, és 1921-ben úgy tűnt, hogy Károly visszatérése nem feltétlen ütközik a nyugati antant államok ellenállásába. A királyné családi kapcsolatai – Szixtusz bátyja ekkori tárgyalásai – bátorították fel Károlyt magyarországi visszatérési kísérleteire.

A királyt a „húsvéti királylátogatás” során 1921 márciusában Zita nem kísérte el, fél évvel később, a második kísérletkor azonban vele tartott: a nyolcadik gyermekével terhes királyné nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor férjével együtt egy több mint hatszáz kilométeres repülőútra vállalkozott Magyarországra. Miután a király második visszatérési kísérlete is kudarcba fulladt, az antant Madeira szigetére internálta a házaspárt. Zita hazánkba soha többé nem léphetett be.

1922. április 1-jén Károly meghalt, így a királyné a harmincadik születésnapján már özvegyi fátyolt viselt. Zita élete hátralévő 67 évében nem tette le a fekete ruhát. A következő évtizedek az uralkodóné egyre csökkenő politikai befolyását eredményezték, a németek 1940. évi diadalmenete során pedig még Európát is el kellett hagynia. Legidősebb fia, Ottó férfikorba lépésekor, 1930-tól visszalépett a kényszerű, „családfői” szerepből. Zita Ausztriába 1919 után első alkalommal 1982-ben látogathatott el, de 1989-ben bekövetkezett haláláig Kelet-Svájcban élt, de facto száműzetésben. Boldoggá avatási eljárása 2009-ben indult el.

A korábbiakban ismertetett értékei, erényei mellett meg kell állapítani, hogy Zita politikai ellenfelei, ellenségei irányában sokszor nem tudott megfelelő keresztényi választ adni, legyen szó akár II. Vilmos német császárról, Franz Conrad von Hötzendorf cs. és kir. tábornagyról vagy Horthy Miklósról. Ezen személyeknek egyszerűen képtelen volt megbocsátani. Élete derekán saját hibáival számot vetve megállapította: a tévedések ellenére politikáját alapvetően a jóindulat vezette. Meglátásom szerint Zita sikerrel valósította meg az Abraham Lincoln-i „with malice toward none” politikáját, vagyis hogy közéleti aktivitásunk során senki iránt se tanúsítsunk rosszindulatot. Ekként balszerencsés sorsa ellenére Zita igen jó például szolgálhatna a 21. század karaktergyilkosságokra épülő közéletének is ‒ még ha a magyar legitimizmus elsorvadása folytán ezzel nem is vagyunk tisztában.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa.

Kapcsolódó írásaink