Történelem

Áttörés Gorlicénél

Az Orosz Birodalom alkonya

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték az orosz frontvonalat a Tarnów közeli Gorlice falvánál. Az áttörést követően a tavaszi–nyári galíciai hadjárat során a Monarchia visszafoglalta az 1914-ben elvesztett területeinek zömét, továbbá az oroszokat kiszorították a mai Lengyelország területéről is.

Áttörés Gorlicénél
II. Miklós pánszláv birodalmának terve itt roppant meg
Fotó: Wikipedia

A háború első kilenc hónapjában szinte állandó támadásokat végrehajtó cári haderő elveszítette a kezdeményezést, a jelentős anyagi és emberveszteségét már nem lehetett pótolni.

Előzmények

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1915 tavaszára igen súlyos veszteségeket szenvedett el: csak az 1915 január 1. és április 30. közötti időszakban mintegy 800 ezer embert vesztett. Przemyśl 1915. március 22-i eleste, valamint a kárpáti csaták hevessége meggyőzték az addig elsősorban a nyugati frontra koncentráló német hadvezetést, hogy tehermentesítő offenzívát kell indítaniuk, máskülönben a dualista állam összeomlik.

Ezt a segítséget a császári és királyi vezérkar főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok már régóta szorgalmazta, különösen miután a VI. (kassai) hadtest márciusban már megkísérelte a támadást Gorlicénél, amely hamar kudarcba fulladt. A galíciai falu stratégiai fontosságát több tényező biztosította: nagyon jó vasúthálózat vezetett a térségébe, és egy felvonulásra igen alkalmas sík terület is adott volt. Emiatt a terepet jól ismerték a vezérkari tisztek is.

Megindul a támadás

Az előkészületek során a központi hatalmak viszonylag rövid idő alatt jelentős erejű összpontosítást hajtottak végre, emiatt Gorlicénél túlerőbe kerültek. A német 11. hadsereg 8 német és 3 osztrák–magyar hadosztálya mellett a császári és királyi 4. hadsereg is támadásra készült, így összesen 357 000 katona, valamint 1500 löveg állt a támadók rendelkezésre. Velük szemben mintegy 220 ezer orosz katona állt, akik azonban tüzérség tekintetében még nagyobb hátrányban voltak, elég ha arra utalunk, hogy a több mint 300 német–osztrák–magyar nehézlöveggel szemben mindössze négy orosz mozsár állt a rendelkezésükre.

Az orosz tüzérség ráadásul lőszerhiánnyal is küzdött. A keleti fronton így addig soha nem látott mértékű hadianyag-koncentráció történt, amely nem hagyott kétséget a vállalkozás sikere felől. Német részről a hadműveleti terveket Hans von Seeckt ezredes dolgozta ki, aki a nyugati fronton már végrehajtott egy sikeres – igaz jóval kisebb volumenű – áttörést Soissons vidékén.

Pergőtűz

A német csapatokat – köztük két elit bajor és porosz hadosztályt –August von Mackensen vezérezredes vezette. A tábornok a megelőző hónapok harcaiban sikeresen védekezett, 1914 decemberében pedig Łódznál nagy győzelmet aratott. A német tervek szerint a Monarchia csapatai csak másodlagos szerepet játszottak volna a hadműveletben, de ebben tévedtek, mert bebizonyosodott, hogy a dualista állam csapatai, különösen is a magyar alakulatok kiválóan állták a sarat.

Május 2-án hajnali hat órakor a támadók összes lövegükkel tüzet nyitottak. A pergőtűz során a Gorlicénél védekező orosz csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek: hevenyészett lövészárkaik nem nyújtottak kellő védelmet. A VI. hadtestet irányító Arz altábornagy megállapította: „Hatalmas füst- és porfelhők emelkedtek fel, amelyek eltakarták előlünk a Pustki-hegyet, a dörgő robaj alatt az volt az ember benyomása, hogy egy működő vulkánt lát. Akkoriban nekünk, osztrákoknak, akik állandóan gyenge és munícióhiánnyal küszködő tüzérséggel rendelkeztünk, ez teljes mértékben újdonságnak számított.”

Tíz óra körül megindult a gyalogsági támadás, amely hamar fényes sikert hozott. A kassai hadtest rohammal bevette a Gorlice vidékét uraló Pustki-magaslatot, ebben a győzelemben a magyar királyi 39. hadosztály oroszlánrészt vállalt. Az orosz frontot áttörték, és csak május 2-án mintegy 17 ezer orosz katona került hadifogságba. A hadszíntéren apokaliptikus jelenetek sora zajlott: a tüzérség valósággal felszántotta a terepet, amely szabályos hullamezővé változott. Különösen hátborzongató helyszínné vált a gorlicei temető, ahol a régi sírokat is feldúlták a harcok. Emellett a környékbeli kőolaj-finomítók lángokban álltak, a kifolyt olaj valóságos lávafolyamként hömpölygött a Wisloka folyóba.

Az arcvonalon támadt rést az oroszok kétségbeesetten próbálták betömni, de erőfeszítéseik kudarcba fulladtak. Május 5-én Mackensen így a következő táviratot küldhette II. Vilmosnak: „A beérkezett jelentésekből bizonyossá vált számomra, hogy döntő győzelmet arattam.”

A Monarchia lófogatú teherszállítója Gorlicénél, szemben a német gyalogság hadoszlopa érkezik
A Monarchia lófogatú teherszállítója Gorlicénél, szemben a német gyalogság hadoszlopa érkezik
Fotó: Wikipedia

Május 10-ig közel 100 ezer hadifoglyot ejtettek a támadók, miközben az oroszok további 50 ezer főnyi véres veszteséget könyvelhettek el. A hadizsákmány 100 lövegre, 300 géppuskára és rengeteg egyéb hadfelszerelésre rúgott, ugyanakkor már az első napokban megmutatkozott, hogy az áttörés a győzelem ellenére a központi hatalmak számára is veszteségekkel járt. Egyedül a VI. hadtest május 8-ig mintegy 6000 embert vesztett. A központi hatalmak katonái azonban döbbenten vették tudomásul, hogy a gorlicei áttörést követően szinte változatlan létszámban özönlött a frontra az orosz utánpótlás. Így a hónap végén már kétszeres túlerőben védekezhettek az oroszok, akiknek embertartalékai kimeríthetetlennek tűntek.

Okok és következmények

Mi vezetett az oroszok nagy vereségéhez? A háború addigi szakaszában a cári haderő jó teljesítményt nyújtott: a harcok döntően az ellenség területén zajlottak, és bár súlyos veszteségeket könyvelhetett el a főparancsnokság (a Sztavka), a központi hatalmak is erősen meggyengültek. Különösen meggyőzőek az orosz eredmények, ha azokat a Vörös Hadsereg – a következő világégés első kilenc hónapja során – nyújtott „eredményeivel” vetjük egybe. 1915 elején reális esélye volt annak, hogy sikerül kitörni az Alföldre, és ki lehet ütni a háborúból a Monarchiát.

Ám az orosz erők morálja megcsappant, és mivel a keleti fronton alapvetően mozgó háború zajlott, megfelelő védművek kiépítésére nem volt mód. Radko Dimitriev tábornok 3. hadserege emiatt 1915 májusában szinte teljesen felmorzsolódott, és nem maradt más választás, mint az általános visszavonulás. A vereségbe belebukott a főparancsnok, Nyikolaj Nyikolajevics tábornok, és a beosztást ezt követően maga a cár, II. Miklós vette át, ugyanakkor a győzelembe vetett hit alaposan megcsappant.

Az orosz vereség számos politikai tanulságot is hordozott. Közismert, hogy a cár egy pánszláv birodalom létrehozásán fáradozott, ironikus módon azonban épp Gorlice bizonyította ennek irrealitását. Az áttörésben a Monarchia részéről számos szláv katona vett részt, elég ha a kassai hadtestben szolgáló szlovákokra vagy a sziléziai császári és királyi 12. hadosztályra gondolunk, amely jelentős cseh egységekkel rendelkezett.

Az orosz vereség volumene az 1904–5-ben vívott japán háború csapásait idézte fel, ugyanakkor most II. Miklós nem kötött fegyverszünetet, és folytatta a háborút. Ebben döntő szerepet játszott, hogy a nyugati antantállamok és a papíron semleges Egyesület Államok is jelentős fegyverszállítmányokkal támogatta az Orosz Birodalmat.

A gorlicei áttörést követő hadjárat 1915. augusztus 26-án zárult, miután a központi hatalmak bevették Breszt-Litovszkot. Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök ezt követően leállította az offenzívát: úgy vélte, hogy az elsődleges stratégiai célt elérvén nincs értelme folytatni azt, hiszen a végtelen orosz térség csak „elnyelné” csapatait. A döntő győzelmet nyugaton kell kicsikarni.

Epilógus

A gorlicei áttörés a Monarchia első jelentős győzelmét jelentette a háború folyamán az 1914 decemberi limanowai siker óta. Nem véletlenül jegyezte föl a következőket az osztrák–magyar főparancsnoksághoz rendelt német tábornok, August von Cramon: „Csak aki átélte a kárpáti csata utáni mélységes depressziót, az tudja igazán megérteni, mit jelentett Gorlice: a megszabadulást a szinte már elviselhetetlen nyomás alól, a fellélegzést a legsúlyosabb gondok szorongatásából, a bizalom visszatérését és a győzelem kilátásának felragyogását.”

A gorlicei áttörés a központi hatalmak végső veresége ellenére az első világháború egyik legnagyobb győzelme volt, amely lehetővé tette, hogy a háború után Lengyelország ismét megjelenjék a térképeken. E szempont, valamint hazánk csapatainak helytállása folytán érdemes lenne megfontolni, hogy május 2-át az első világháborúra való emlékezés napjává tegyük.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink