Kolozsvár, szerelem

Természetesen ez a tömegdemonstráció történészként engem is elgondolkodtat, de töredelmesen bevallom, erről a napról nekem nem ez jut eszembe először, hanem a Bakaruhában című film, amelynek éppen aznap volt a premierje a hazai mozikban.

A Bakaruhában életem egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb film-élménye. Tizennyolc évesen láttam először, 1993 tavaszán, a Duna TV-n vetítették. Negyedikes gimnazista voltam, érettségi előtt álltam akkoriban, s arra is emlékszem, hogy csak ötletszerűen kapcsoltam be a tévét, nem tudtam, hogy ezt a filmet fogják vetíteni, szégyenszemre még csak nem is hallottam róla korábban. Lemaradtam a történet elejéről is, attól a jelenettől kapcsolódtam be, amikor Bodroginé és Pirike a város főterén ül, s adományokat gyűjt.

Az első képkockák alapján amelyeket láttam, azt hittem, egy játékos elemekkel átszőtt, könnyed tévéfilmbe csöppentem, ám ahogy kezdett kibontakozni a szerelmi szál, a székemhez szegeződtem, egy szívfacsaró dráma szemtanúja lettem, amelynek a végkifejlete miatt tehetetlenséget és mérhetetlen szomorúságot éreztem. Összességében véve – elsősorban Bara Margit igéző játéka miatt – felemelő élményt nyújtott ez az alkotás.

Később, felnőtt fejjel, történészi minőségemben is elkezdett foglalkoztatni a film, igyekeztem módszeresen összegyűjteni a keletkezéstörténetére vonatkozó levéltári forrásokat és sajtótudósításokat.

A Bakaruhában egy történelmi film, nemcsak a szó szoros, hanem átvitt értelmében is. Történelmi azért, mert az első világháború idején játszódik Kolozsváron. Az 1950-es évek második felének viszonyai között lehetetlen lett volna Romániában forgatni, ezért a külső jeleneteket Egerben vették fel. Mindazonáltal az alkotók, a nagyváradi születésű forgatókönyvíró, Hubay Miklós és az aradi születésű, de Kolozsvárhoz kötődő rendező, Fehér Imre igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy élethűen visszaidézzék Erdély fővárosának háborús hátországi mindennapjait.

Még a Szent Mihály-templom tornyának makettjét is megépítették, s csak az avatott szemek veszik észre, hogy a torony sziluettje kétszer is feltűnik a filmben egy-egy villanásnyi időre. A genius loci az egyik főszereplőt, Bara Margitot is motiválta, aki alig több, mint egy évvel azelőtt telepedett át a kincses városból Magyarországra. Ha elvonatkoztatunk az egyébként könnyen felismerhető egri forgatási helyszínektől – a Dobó tér, az Érsekkert (az akkori Népkert), a Szúnyog köz –, úgy is tekinthetünk erre a filmre, mint a „magyar Kolozsvár” legutolsó éveinek egy kordokumentumára.

Másrészt történelmi a szó átvitt értelmében, mivel a forgatása során közbeszólt a nagybetűs történelem. A külső felvételeket 1956. szeptember 8-án kezdték el felvenni Egerben, az utolsó forgatási nap október 23-án volt a hevesi megyeszékhelyen. A forradalom miatt azonban meg kellett szakítani a munkát, ezért egyes kültéri jeleneteket még 1957 telén Budapesten fel kellett venni, a beltéri jelenetek felvételeit pedig 1957 tavaszán készítették el a Hunnia Filmgyár műtermeiben. A filmgyár 1956 decemberében egy gépkocsit küldött Egerbe abból a célból, hogy összegyűjtsék a munka váratlan félbeszakítása miatt otthagyott eszközöket, ez is arra utal, hogy eredetileg úgy tervezték, a forgatást folytatni fogják október 24-én.

Valamikor a forradalom leverése után Halász Géza színművész, Bara Margit akkori férje rávette a feleségét, hogy hagyják el az országot. Megbeszélte egy szállítóval, hogy átviszi őket a határon, összecsomagoltak és útra készen álltak. Egyik hajnalban, egy előre megbeszélt időpontban a teherautó meg is állt a kapujuk előtt, Halász Géza lerohant, majd visszajött, és közölte, hogy baj van, mert a sofőr nem szállít nőket. Az elutasítását azzal indokolta, nem vállalja, mert akkor már mindenféle dolgok megtörténtek a nőkkel, akiket a határ közelében elkaptak az oroszok. Ennek az ismeretlen sofőrnek köszönhetjük, aki nem vállalt kockázatot, vagy inkább bölcs előrelátásról tett tanúbizonyságot, hogy Bara Margit Magyarországon maradt.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában rábukkantam a Magyar Filmgyártó Vállalat (Mafilm) Művészeti Tanácsa – ezt a grémiumot ma forgatókönyv-fejlesztő bizottságnak neveznénk – 1956. július 6-i ülésének jegyzőkönyvére is, amelyen a forgatókönyvet vitatták meg az alkotók és más filmes szakemberek bevonásával. Az alkotók közül Fehér Imre és Hubay Miklós volt jelen, illetve mások mellett Fábry Zoltán filmrendező és Mészöly Dezső dramaturg vett részt. A jegyzőkönyv alapján meggyőződhetünk arról, hogy mennyire professzionális volt a magyar filmgyártás az 1950-es években.

Az alkotóművészetekre erőltetett osztályharcos szemlélet, szocialista realizmus és dogmatizmus követelményrendszerében a hozzászólók kizárólag az egyes jelenetek és karakterek jobb kidolgozására irányuló, konstruktív szakmai és esztétikai javaslatokat tettek, sehol nem érződik benne az, hogy a történetben egyébként a szerelmi szál mögött a konfliktus részeként kétségtelenül ott lappangó, de nem tolakodóan jelen lévő „osztályellentétek” (nem szeretem ezt a marxista terminust, kizárólag a korszellem illusztrálására használom) kidomborítása felé akarták volna vinni a forgatókönyv szövését.

Csak Budapesten egyszerre tíz moziban (Uránia, Szikra, Szabadság, Felszabadulás, Dózsa, Munkás, Alkotmány, Tátra, Madách, Zuglói) kezdték vetíteni a filmet 1957. május 1-jén. Még előtte, április 25-én Egerben, a Vörös Csillag Filmszínházban tartottak egy premier előtti díszvetítést, amelyen az alkotók és szereplők közül Bara Margit, Fehér Imre és a mellékszerepet játszó Barsi Béla vett részt. Ezen az ünnepi bemutatón és a későbbi közönségtalálkozókon már nem vehetett részt Darvas Iván. Noha őt a forradalomban játszott szerepe miatt csak május 24-én tartóztatták le, és még leforgathatta a Gerolsteini kaland című filmet, az új hatalom számára kegyvesztetté vált, és tiltólistára tették.

Május 12-én az óbudai Felszabadulás moziban tartottak különvetítést a KISZ III. kerületi bizottságának fiataljai számára. Már a vetítés után szervezett ankét fő kérdése is provokatív volt: „Becsületes, tiszta-e Vilma, aki első látásra odaadja magát Sándornak?” Nemcsak az mellbevágó, hogy eszerint a KISZ-es szervezők nem értették a filmet, vagy szándékosan egy életszerűtlen narratíva felé akarták terelni a beszélgetés fonalát, hanem az is, hogy a fiú KISZ-esek a „szocialista erkölcs” teljesen bornírt szellemében válaszoltak erre: „Nem értik Vilmát, sem azt a mai lányt, aki könnyen, hamar a fiúk karjaiba omlik.”

Mintha azt akarták volna sugallni ezzel, hogy a becsapásáért és a megalázottságáért Vilmának is osztoznia kellene a felelősségben. Vilma valóban egy egyszerű szolgálólány, ugyanakkor kifejezetten eszes és büszke jellem, van intellektusa és humora. Való igaz, hogy Vilma és Sándor megismerkedése olyan, mint egy klasszikus „leszólítás”. De annak is megvan a maga koreográfiája: szemkontaktus, egymás méregetése, kölcsönös szimpátia, jelek adása egymásnak, pont úgy, ahogy ezt ebben a filmen nagyon finoman ábrázolják. Érdemes lett volna megkérdezni a KISZ-es fiúkat, hogy vajon hogyan ismerkedtek egymással az 1910-es években a kolozsvári cselédkorzón a székely szolgálólányok és a snájdig bakák? Egyébként pedig teljesen mindegy, hogy hogyan ismerkedett meg egymással Vilma és Sándor, ha ennek a gyümölcse egy szépreményű szerelem lett.

Visszatérve az elején említett személyes motívumokhoz, érett fejjel fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy vajon mi volt ebben a régi, fekete-fehér magyar filmben, ami egy, a felnőttkor küszöbén álló, a világra és a progresszióra nyitott gimnazista nagykamasz számára olyan eufórikus erővel hatott. Két hatás különösen elevenen él bennem.

Az egyik az, hogy a film átélhetővé teszi a főszereplők és különösen a női főszereplő szerelmét. A szerelem egy felfokozott lelki és emocionális állapot, egy módosult tudatállapot, amely sokszor irracionális cselekvésekre ösztönöz. Nem ismerjük az eredetét. Talán isteni, és éppen ezért filmes (emberi) eszközökkel csak nagyon nehezen ragadható, formálható meg hitelesen. A Bakaruhában a bizonyíték arra, hogy a szerelem filmes ábrázolása lehetséges, de minden bizonnyal a szüzsé és a színészi talentum önmagában nem is elég hozzá.

Egy szerep hiteles és érzékletes eljátszásához a színészeknek át kell lényegülniük, azonosulniuk kell az ábrázolt karakterrel, bele kell helyezkedniük a szereplő érzelemvilágába. A Bakaruhában szerelemábrázolásának a titka és zsenialitása szerintem abban rejlik, hogy itt az átlényegülés éppen fordítva történt, mint ahogy az egy filmben általában lenni szokott: nem Bara Margitból lett Jakab Vilma, hanem Jakab Vilmából lett Bara Margit. Bara Margit Jakab Vilmát helyezte a saját érzelemvilágába, nem játszott, hanem önmagát adta. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a saját énjévé transzformálja Jakab Vilmát: félig székely származás, kolozsvári kötődés, a szülei alacsony sorból küzdötték fel magukat, és minden bizonnyal maga is „szerelmes típus” volt.

A másik a film fantáziánkat megmozgató képi világa. Fehér Imre egy fekete-fehér mozgóképet készített, ám erről a két színpalettáról jó érzékkel váltogatja a kontúrokat és árnyalatokat. Ha figyelmesen nézzük a filmet, feltűnik még egy fogás, amit Fehér Imre – és a film operatőre, Badal János – alkalmazott: az üvegfelületek játéka. Egy-egy képkockát tükrökön vagy ablaküvegen keresztül vetítettek ki, megsokszorozták vele az ott szereplő alakokat, vagy egyszerre több jelenetet vezettek üvegen innen és túl. A film elején egy képsort látunk egy parkerdőben elsétáló és folyamatosan távolodó párral, a szemünk horizontját fokozatosan átveszi az erdő látványa. A fekete-fehér árnyalatai és kontúrjai itt sokkal jobban átadták számomra az erdő sejtelmességét, mint egy színes filmben, ehhez hasonlót eddig semmilyen digitális csúcstechnikával készült természetfilmben nem éreztem még. Látjuk az emberi reakciók által kiváltott érzelmeket is, például az arcpírt Sándoron, amikor lebuktatja magát Bodrogiék nappalijában. A Bakaruhában filmtechnikai szempontból egy fekete-fehér film, ám az érzékekre és az érzelmekre gyakorolt hatását tekintve egy színes, többdimenziós alkotás.

Egy 1973. évi adat szerint Magyarországon összesen 3,438 millióan látták a mozikban a Bakaruhában című filmet. Persze tegyük hozzá, a filmet még a televíziózás korszaka előtt mutatták be, manapság, a laptopok, torrentoldalak, tabletek és a home cinema világában ezt az imponáló számot nem hasonlíthatjuk össze a mostani külföldi vagy magyar filmek filmszínházi nézettségi adataival. Az is kiderül a korabeli sajtótudósításokból, hogy a filmet a premierje után folyamatosan telt házzal vetítették a hazai mozik. Nehéz megmondani, hogy az 1957. május 1-jei, a Hősök terén szervezett demonstrációról vajon hányan vették az útjukat egyenesen a moziba, de biztosan nagyon sokan. A tüntetésre különféle fenyegetésekkel rekrutált, megfélemlített emberek egy részének Marosán György felvezető szónoklata és Kádár János beszéde után aznap legalább valamilyen esztétikai élményben lehetett részük.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főmunkatársa