Történelem

A diabolizálódott nyugati modernitás magyar konzervatív kritikája 1939-ből

Bernát István szerint a 20. század elejére az emberiség már teljesen elő volt készülve a nagy katasztrófák addigi legvéresebbikére, amely nemcsak mérhetetlen anyagi értéket és tízmillió embert pusztított el, de következményeiben megmérgezte az emberek lelkét is.

A diabolizálódott nyugati modernitás magyar konzervatív kritikája 1939-ből
„A lejtőre Voltaire és társai lökték az emberiséget, akik az egyéni akaratot tették a cselekvés rugójául”
Fotó: Wikipedia

Korláti Bernát István (1854–1942) agrárpolitikus, agrárközgazdász, közíró, lapszerkesztő, a magyar mezőgazdaság védelméért és fejlesztéséért küzdő agrárius mozgalom prominens alakja. A mezőgazdasági és kisipari szövetkezeti mozgalom vezetői közé tartozott, az 1890-es évektől vezetőségi tagja volt a Magyar Gazdaszövetségnek és a Hangya Szövetkezetnek. Élete végén azzal a sztoikus (és némileg keserű) megnyugvással vetett számot munkásságával, hogy bár országgyűlési képviselőséggel, egyetemi tanársággal, valamint a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagságával ékeskedő karrierje a formális teljességgel büszkélkedhetik, valójában elmélyült munkálkodása tényleges mozgatóiból nagyon keveset sikerült átadnia, és még szerényebb lett belőlük a politikává szűrt intézkedés.

A céhek szelleme

Bernát egy kicsiny felvidéki város, Rimaszombat szülötte volt, amely az akkori magyar nyelvhatáron feküdt, és Gömör-Kishont vármegyének politikai központját adta. Eltérően a legtöbb hasonlótól, ez a magyar város úgy volt büszke régi eredetű kiváltságaira, hogy közben hagyományosan az ipar terén is szerzett magának bizonyos elismerést, sőt hírneves volt arról is, hogy a tehetségeknek – akiknek neve és munkája beíratik a magyar nemzet történetébe – fejlődésére nézve sem volt e szerény város terméketlen talaj.

A város iparos szellemének alakítása körül nagy része volt annak a nemzedéknek, amelyet még a céhek szűk körű, de nagyon értékes testületi szelleme töltött el, s amely büszke volt azon kitüntetésekre, amelyeket ebben a körben elérhetett. A céhek ugyanis erősítették a becsületes erkölcsi felfogást, megbecsülték a tiszta (házas)életet, gondoskodtak az árvákról és özvegyekről, akiknek sorsát később az úgynevezett ipari szabadság – az erkölcsi értékekkel együtt – tökéletesen elhanyagolt.

A Bernát család hat gyermekéből hármat kicsiny korában, kettőt pedig ifjan, nagy reménységként volt kénytelen eltemetni. A szülők az élet terheit panasz nélkül és mégis megszentelt fájdalommal hordozták. A család szellemét egy végtelen és fájó gyöngédség határozta meg, amely a veszteségek dacára is az élet legértékesebb feladatának tekintette az okos nevelést, az utolsóként született Istvánét is. Ez nemcsak a fizikai körülményekre vonatkozott, hanem azon tiszta erkölcsi környezet megteremtésére is, amelyek Bernát István későbbi elhatározásainál és életcéljainak kijelölésénél is meghatározóak maradtak.

Rimaszombat szellemi levegőjét az a hagyományos kálvinizmus határozta meg, amely ódzkodott a léhaságtól és ürességtől, vezérgondolatul az egyszerűbb életre, a spártai erkölcsökre, a tevékeny önképzésre, valamint a magyar kultúra ápolására való törekvés eszményeit tűzte ki, ápolta azon pozitív peregrinus hagyományokat, amelyek a magyar és külföldi viszonyok elmélyült, önkritikától nem mentes, de nem idegenimádó összevetésével igyekezett helyesebb ítéletet alkotni. Vallásilag ez a közeg akkor már meglehetősen közönyös volt, így Bernát Istvánnak az 1890-es évek során, immár érett fejjel kellett az akkor bekövetkezett újrafelekezetesedés, vallásos ébredés hatására, szintén egyfajta önképzés keretében saját hitbeli gyökereivel tisztába jönnie.

Bernát István 1939-ben Küzdelmek és eredmények címen adta ki önéletrajzát és összegyűjtött emlékbeszédeit. Ebben, immár bizonyos revíziós sikerek, de egy újabb világégés árnyékában újra és újra visszatért a magyar történelem Trianon-kérdésére. Egyetértően idézi a skót James Kellynek a Christian Endeavour 1935-ös budapesti nagygyűlésén nagy bátorsággal kimondott véleményét: „E békeokmányok megszerkesztésénél Krisztus nem volt jelen.”

De hogyan lehetett volna jelen Krisztus a békeokmányok megszerkesztésénél? Bernát István a kérdésre kettős választ ad. Egyrészt jelen lehetett volna formailag, ahogy az 1648-as vesztfáliai békék preambulumaik szerint „a mindenható és örök Szentháromság” nevében köttettek. A formai jelenlét szükséges, de nem elégséges feltétel. Az azonban mindenképpen árulkodó, hogy míg a vesztfáliai „örök békék” mégiscsak több mint egy negyed évezredre biztosították az államközi keretrendszerek stabilitását, a Párizs környéki békék alig másfél évtized múltán végzetes csapást szenvedtek. Értette ezalatt Bernát azt, hogy az 1919-ben a javarészt a bolsevizmus jelentette fenyegetés ellensúlyozására létrehozott Népszövetségnek 1935-ben úgy kellett tagjai közé engednie a Szovjetuniót, hogy az a propagandaszólamok szintjén rögtön a „demokratikus országok” vezérévé nyilváníthatta magát.

Márpedig ezáltal tevőleges nyugati asszisztenciával valósulhatott az meg, hogy a kiüresített „demokratikus” jelző a bolsevik üzelmek fügefaleveleként díszeleghessen. Másrészt a keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus az igazság (szentség) és szeretet (kegyelem) formáját öltve jön mindig közel az emberhez. Fontos az „és”, mert Jézus Krisztusban a kettő egymás ellen nem kijátszható, hanem a kettő békességben (harmóniában) létezik egymással. Vagyis Jézus Krisztus még ítéletében is szeretet, és szeretetében is Isten ítélő igazságát hordozza magában.

Közelgő katasztrófa

De a Párizs környéki diktátumokban a legkíméletlenebb bosszú érzete, a jog és igazság teljes hiánya, valamint a legálszentebb, legképmutatóbb önzés jött közel győzteshez és legyőzötthöz egyaránt. Nem véletlen, hogy ilyen körülmények között a stabilitás legkisebb oszlopát sem sikerült felállítani, hiszen az legalább annyira nyugszik a győztes erején, mint a legyőzött elfogadásán.

Bernát István szerint a 20. század elejére az emberiség már teljesen elő volt készülve a nagy katasztrófák addigi legvéresebbikére, amely nemcsak mérhetetlen anyagi értéket és tízmillió embert pusztított el, de következményeiben megmérgezte az emberek lelkét is. A századelőre a vallásosság végképp elvesztette régi erejét. A szekularizáció megsemmisítette az erkölcsi uralom atmoszféráját, és teremtett helyette olyat, amelyben főleg a gyűlölet és kapzsiság mérges virágai tenyésztek.

A lejtőre Voltaire és társai lökték az emberiséget, akik az egyéni akaratot tették a cselekvés rugójául, és az egyén lelkiismeretére bízták a jónak és rossznak megítélését. Utóbbi megjegyzés a bűneset történetére való utalás, ahol az „olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” sátáni hazugsága adja a végső csábítást. (1Móz 3,5) Az „elő volt készülve” passzívuma tehát Bernátnál az egyre inkább diabolizálódó nyugati modernitás tobzódását jelenti.

A felvilágosodás felszabadította az embereket a hagyományok által szentesített és a vallásos korlátoktól, s a nagy forradalom igyekezett őket részben a polgári megkötöttségektől is mentesíteni. (Például a család iránti hűségtől, amely korábban minden joggyakorlat alapja volt.) Bernát nem teszi idézőjelbe a „nagy forradalom” kifejezést, hiszen a francia revolúció bizonyos szempontból valóban nagy-szerű, nagy-szabású, átfogó erejű volt. Az eredmény azonban különböző formákban megnyilvánuló diktatúra lett: végső soron Napóleon, és az újra és újra szárba szökő mindenkori etatizmusok (állami mindenhatósági eszmék).

A szabadság bálvánnyá, önmaga legnagyobb karikatúrájává és paradoxonává lett, hiszen bűnös (értsd: Isten nélküli) ideológiává irányzatosult, amely az emberiség minden korábbinál kíméletlenebb rabtartójává vált. A szabadságnak immár nem szabott korlátot az elaltatott keresztény lelkiismeret. A bilincseket, amelyek régebben az egyéni akaratot korlátozták, az öröm és élvezet nevében ledobták, s vele nyilvánították tűrhetetlenné a tekintélyt is. Az emberiség szinte kábító boldogságot érzett, de erkölcsi újjászületésre, valódi törekvő munkára és önmegtagadó áldozatokra immár alkalmatlanná vált.

Az emberek a külső eredményeket bámulták és gyarapították, és közben elfeledték azt, hogy a humanisták okos megállapítása szerint egyedül a tehetségek harmonikus fejlesztése lehet az élet igazi célja. A belső világ érdekei vesztettek súlyukból, ezek kultusza elhanyagolódott. A lelkiismeret, amelynek iránytű szerepe volt, és valaha nemesített, mindinkább az anyagias (értsd materialista) irányok hatalma alá került. Érzékeny irányítóból tompa irányított lett. Zárójelben jegyezzük meg: Bernát konzervativizmusa ezen a helyen ütközik ki leginkább: az élet nem vezethető vissza egyetlen alapelvre (tehát nem egyszerűsíthető semmiféle monizmussá sem), hanem ellentétes princípiumok feloldhatatlan feszültségében létezik (amelyek ellentmondása egyedül Istenben egyesül harmonikusan), ahol az ember feladata a köztük levő érzékeny egyensúly megtalálása és a változó körülmények között pillanatról pillanatra történő helyes beállítása.

A felvilágosult önzés

A gazdasággá csonkolt élet ellenben a felvilágosult önzést nevezte ki saját urának. Mert az ember paradox módon úgy akar Úr lenni, hogy Istent megveti, de ezért cserébe nem saját Ura lesz, hanem kénytelen olyan Urat választani, amely nem isten. Az önzés, természetének megfelelően, mások érdekeinek méltánylását nem tekinti feladatának, ha az számára közvetlen haszonnal nem jár. Elhanyagolva a belső világát, lassanként maga az egész ember hanyagolódott el. A termelés fokozására gondolva szüntelen, az embert eszközzé tették cél helyett. Hajdan az ember azért termelt, hogy éljen, most már azért kezdett élni, hogy termeljen.

Az így fejlődő (?) gazdasági életből kiveszett a nemesebb tartalom. A demokrácia átalakult plutokráciává (tolvajuralommá), a kapitalizmus neomerkantilizmussá (bolsevik terminológia szerint finánctőkével összefonódott imperializmussá). Az embert lekötötték a napi élet sokszor kicsinyes feladatai, elvonva figyelmét az alapvető problémákról. Mivel a gazdasági élet az emberek teljes tevékenységét és minden gondolatát igénybe vette, a jó és igaz emberekből is sokszor kiveszett a bátor elszántság a jónak és igaznak védelmére. A divatos vált parancsolóvá, és a vele szembehelyezkedőket az egyénileg érvényesített kárral, mellőzéssel vagy egyéb hátránnyal fenyegette. Nem volt, aki az önzést uralókkal szemben a közérdek szavát felemelte volna, s a közjót a dicsekvőkkel, sőt akár a többséggel szemben is sikerre vezérelte volna.

Nem sikerült lefékezni a vétkes kilengéseket, társadalmi és politikai visszaéléseket, bűnös törekvéseket, és kellően megerősíteni a vallási alapú altruizmust, valamint az abból eredő szociális gondolkodást. A Trianon előtti és utáni korok szomorú közös öröksége maradt, hogy a kisebbségi jogok, a leszerelés (értsd pacifizmus), a szabadkereskedelem fennen hangoztatott jelszavai mindössze azon gőg, önzés és kapzsiság leplezésére szolgáltak, amelyek nem egyesítenek, hanem úgy választanak el, hogy mindenütt új egyenetlenségek magvait szórják el. Ha valami tanulsága van tehát Trianonnak, az Bernát István szerint az, hogy a magyarságnak nemhogy interiorizálni nem szabad ezeket a bűnöket, de elnyomott helyzetében még inkább törekednie kell arra, hogy a nemzet testéből ezeket a parazita betolakodókat (utalás az 1939-ben egyre inkább elterjedő antiszemita közhangulatra) irtsa ki a legkíméletlenebbül.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink