Történelem

Globális játszmák

A hidegháború befejezését követően a kelet-közép-európai (köztes-európai) kis népek a szovjet csapatok távozása és a Varsói Szerződés megszűnése után a szabadság mámorában várták a szebb jövőt hozó változásokat.

Globális játszmák
Szlobodan Milosevics szerb, Bill Clinton amerikai és Franjo Tudjman horvát elnök a délszláv háborúkat lezáró daytoni szerződés aláírásakor 1995-ben. Washington befolyása megnőtt a Balkánon
Fotó: AFP/Gerard Julien

Az Egyesült Államok vezetése úgy érezhette, hogy egyedül maradt a globális világarénában, nincs olyan gladiátor, aki szembe merne vele szállni. Az apoteózis felemelő érzését hamar megszüntették az újabb és újabb kataklizmák. Tito halála után robbanásszerűen felbomlott Jugoszlávia. Amerikát 2001. szeptember 11-én terrortámadás érte, ami több ezer ember halálát okozta. A 2008-as globális gazdasági- és pénzügyi válság az egész világot sújtotta. A 2010 decemberében Tunéziában kezdődő „arab tavasz” mindenkit meglepett az arab térségen belül és kívül egyaránt. A kataklizmák következménye a geopolitikai szeizmikus törésvonalak kiújulása lett. Felszakadtak a Köztes-Európa és az arab világ sebei.

Kelet-Közép-Európa népei 1989 után Lengyelországtól Bulgáriáig, beleértve a Baltikum kis országait is az Egyesült Államok vezette NATO katonai védelme alá menekültek, az Európai Unióba való belépéstől várták a gazdasági csodát jelentő újjászületést. Az egész világ azt remélte, hogy Amerika magára vállalja a rend helyreállítását. Ez az elvárás reális volt, hiszen a válságba sodródott térségekben a világ legnagyobb katonai erejével rendelkező és versenytárs nélkül maradó Egyesült Államok volt egyedül képes arra, hogy beavatkozásával megszüntesse a geopolitikai gyújtópontokat, és felszámolja a szeizmikus földrengések következményeit.

A nehéz helyzetben az Egyesült Államok nekifogott a feladat végrehajtásának. Először Milosevics szerb elnök hadseregét állította meg, késztette Koszovó önállóságának elfogadására. Majd 2011-ben az „arab tavasz” egyik legvéresebb polgárháborúját kellett megállítani Líbiában. Az amerikai–angol légierő bevetésével megszűnt Kadhafi elnök rendszere. Az ellene lázadó felkelők egy csoportja megölte az elnököt. A felkelésben részt vevő ellenzék vezetői 2011. október 23-án jelentették be Líbia felszabadulását. A NATO líbiai missziója 2011. március 17-től október 31-ig tartott. A katonai szervezet beavatkozását Líbiában az Arab Liga kérte. A 2010 végén kezdődő észak-afrikai, közel-keleti konfliktusok során a líbiai válság miatt fordult elő először, hogy a NATO, illetve néhány tagállama katonailag beavatkozott az eseményekbe. A lépéshez a jogi legitimációt az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2011. március 17-én Kína, Oroszország, valamint Németország tartózkodása mellett elfogadott 1973. számú határozata adta. A dokumentum az azonnali tűzszünetet, az erőszakos cselekmények beszüntetését, valamint az 1970. számú BT-határozat alapján a fegyverszállítás tilalmának érvényesítése mellett a civil lakosság védelmét is előtérbe helyezte. A remények hamar szertefoszlottak, hiszen a szíriai polgárháború elhúzódott, és rövidebb szünetekkel megszakítva még napjainkban is rengeteg gondot okoz a világpolitikai aktorok számára.

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország sem talált magára. A volt Szovjetunió központi magországának rendeznie kellett viszonyát az egykori tagországokkal, ugyanakkor belpolitikai gondokkal is küzdött.

A hidegháború után a széteső államalakulat nyugati határán geopolitikai vákuum keletkezett. Az Eurázsia közepén keletkezett hatalmi űrt valakinek be kellett tölteni. Az Egyesült Államok és az Európai Unió arra várt, hogy a Szovjetunió összeomlása után egy geopolitikai romhalmazt fog találni, s ebből a romhalmazból majd ki lehet bányászni azokat a kincseket, amelyekkel a Nyugat újra tudja építeni önmagát, hiszen mindketten belső válsággal küzdenek.

Újra a világpolitika színpadán

A kétezres évek elején váratlanul megjelent a világpolitikai színpadon az újra szuperhatalmi státusra pályázó Oroszország. Putyin a birodalomépítés modern módszeréhez folyamodott. A látens piacszerzés békésnek látszó módszere a gazdasági befolyási övezet kiszélesítése, a nagyhatalmi státus megerősítésének történelmileg releváns eszköze 2022 februárjáig bevált. A 2015 januárja óta működő Eurázsiai Gazdasági Unió ennek pregnáns bizonyítéka. A szövetség vezető hatalma Oroszország, ide akarja becsatolni az orosz elnök Ukrajnát. Az általa elképzelt birodalom nem létezhet a nagy területű, körülbelül 41,5 millió lakosú Ukrajna gazdasági, politikai integrálása nélkül.

Ahmet Davutoglu volt török külügyminiszter Stratégiai mélység című, Törökország nemzetközi helyzete alcímmel megjelent monográfiájában megemlíti, hogy Oroszország rakéták eladására vállalkozott Ciprus számára.

„A rakétaeladással a Földközi-tenger ke­leti medencéjében […] egy esetlegesen felbukkanó új Ciprus-központú feszültség még egy fontos ütőkártyát adott Oroszország kezébe. Oroszország a Földközi-tenger keleti medencéjében esetlegesen kiegyensúlyozatlanságot eredményező ciprusi kártyát igyekszik újra kijátszani Törökországgal szemben.”  

Görögország és Törökország egyaránt NATO-tag. A két ország között elhúzódó vita van a kontinentális talapzat felhasználásának kérdésében ott, ahol kőolajat, illetve gázt sejtenek a kutatók. Különleges esemény a szíriai Aleppót bombázó orosz repülő története. A török légtérbe tévedő gépet a török légierő egyik vadászgépe lelőtte. A foglyul ejtett pilótát Törökország szabadon engedte.

Oroszország másik fontos katonai lépésének a Krím félsziget elfoglalása tekinthető.  A Krím félszigeten és Szíriában lezajlott katonai akciók közül a krími volt az első. Oroszországnak nagy szüksége volt Szevasztopol katonai létesítményeire, ugyanis innen szálltak fel az Aleppót bombázó repülőgépek. Oroszország számára hagyományos stratégiai szempontból mindig nagy szerepe volt a Krím félszigetnek. A fekete-tengeri Szevasztopol kikötője az orosz nagyhatalom számára a meleg tengeri kijáratot biztosítja a Földközi-tenger felé.

A katonai lépéseket össze kellett hangolni, ezek kockázatosnak látszottak, a NATO legerősebb déli hadseregének, Törökországnak a katonai reakció­ját vonhatták maguk után. A török politikai vezetés Oroszországgal szemben az orosz repülőgép lelövése után visszalépett, tartva a konfrontáció kiszélesedésétől. Az oroszokkal tárgyalásba bocsátkozott, valamint maga is vállalkozott arra, hogy katonailag részt vegyen az Iszlám Állam elleni harcokban Amerika oldalán. Ez a ravasz politika bizonysága annak a pozíciónak, amely Törökország geopolitikai helyzetét jellemzi. Törökország a régióban katonailag, valamint politikailag vezető szerepre törekszik, de a két nagyhatalom – az Egyesült Államok és Oroszország között- egyensúlyozni kényszerül.

A másik régiós befolyásra törekvő állam Irán, azonban Amerikával folyamatosan konfrontálódik. Ez a folyamat az Egyesült Államok térségbeli nagyhatalmi pozícióinak megkérdőjelezését jelenti. Oroszország Irán politikai támogatásával Törökország hatalmi érdekkörébe lépett. A kockázatos katonai akciók sikere egyúttal politikai indíttatású, mert Amerika globális világhatalmi szerepét vonja kétségbe.

A hidegháború utáni győzelmi mámor érzése szertefoszlott. Zbigniew Brzezinski stratégiai vízió című monográfiájában foglalkozik geopolitika világállapotával. A monográfia alcíme: Amerika és a globális hatalomválság. A szerző szerint Putyin Amerika globális hatalmát kérdőjelezi meg politikai lépésével. A nagy sakkjátszma tehát folytatódik, a történelem folyam, amelynek nem lehet gátat szabni, de a folyamszabályozással meg lehet szabni az irányát. Ez a geopolitika feladata.

A katonai szembenállás mellett a politikusok megnyilatkozásaiban is kifejeződik az amerikai diplomácia egy részének álláspontja, Brzezinski már említett művében ez pontosan tükröződik. Bill Clinton elnök 1997 január 20-án elmondott második beiktatási beszédében így fogalmazott: „A 20. század ezen utolsó elnöki beiktatási beszédénél emeljük szemünket azokra a kihívásokra, amelyek a következő évszázadban várnak ránk. […] A 21. század hajnalán […] Amerika egyedül áll a világban, mint a világ nélkülözhetetlen nemzete.”    

Elnökök a világhatalomért

George W. Bush 2000. augusztus 8-án így foglalta össze nézetrendszerét: „A nemzetünk Isten kiválasztottja, és a történelem arra ítélte, hogy az egész világ számára modellként szolgáljon.”     

Henry Kissinger, a geopolitika másik jelentős alakja Világrend című munkájában diplomatikusan fogalmaz. Ebben hagyományos történelemszemlélete is kifejeződött: „Talán 1948-tól az ezredfordulóig terjedt az az időszak – az emberi történelemnek egy rövid pillanata –, amikor úgy tűnt, hogy megszületik az a globális világrend, amely az amerikai idealizmus és az erőegyensúly hagyományos koncepciójának az ötvözete volt. […] A világrend létrehozásában az egyik kulcskérdés az egységesítés alapelvei­nek lényegét érinti – ezen a téren a nyugati és a nem nyugati típusú rendfelfogás között határozott különbséget figyelhetünk meg.” Barack Obama az aktuális politikai helyzet alapján fejtette ki 2016. január 12-én az amerikai kongresszusban elmondott évértékelő beszédében politikai álláspontját. „A felmérések szerint státusunk a világban most erősebb, mint amikor elnöki hivatalomat megkezdtem, továbbá minden fontos nemzetközi kérdés megoldása terén a világ népessége nem Peking vagy Moszkva vezető szerepét szeretné, hanem minket hívnak.” Obama gondolatai ma már vitathatók, de ez is Amerika hegemóniájának kifejeződése.

Putyin orosz elnök 2014. július elsején elhangzott beszédének mondanivalója ezt a nézetet volt hivatott ellensúlyozni. Az elhangzottak egy részlete ezt szemléletesen igazolja: „Az elmúlt húsz évben nyugati partnereink folyamatosan próbáltak meggyőzni minket jó szándékukról s legfőképpen arról, hogy Oroszországgal stratégiai együttműködésre törekszenek. De valójában nem tettek mást, mint a NATO-t bővítették, s így katonai és politikai érdekszfé­ráikat egyre közelebb hozták határainkhoz. S amikor jogosan megkérdeztük, hogy »Hogyan lehetséges ez? Miért nem vitatják ezt meg velünk?«, a válasz mindig ugyanaz volt: »Ez nem a ti dolgotok!« Mindazok számára, akik továbbra is ragaszkodnak az országunkkal kapcsolatos ilyen bánásmódhoz, nyilvánvalóan nem tetszik Oroszország független politikája. Az ukrán események is ezt bizonyították, s azt is, hogy Oroszországgal a jövőben nem lehet ilyen kettős mércén alapuló kapcsolatokat építeni.”

Európa az üllő és kalapács között

A felvázolt geopolitikai helyzet alapján megállapítható, hogy új világrendszer bontakozik ki a szemünk előtt. A kérdés csupán az, hogy ebből a sok fájdalommal járó vajúdásból milyen világ fog megszületni. Az általános globális kérdések közül számunkra a kelet-közép-európai régió helyzete az egyik legfontosabb, ha a megoldandó problémákat rangsoroljuk. A második világháborúban legtöbbet szenvedett Európa és az egykori Szovjetunió sorsa figyelmeztető. Egy újabb véres összetűzés a putyini Oroszország és a NATO között beláthatatlan pusztuláshoz vezetne még akkor is, ha a nukleáris háború veszélyét nem is vesszük számításba. Az Amerika és Oroszország közötti rivalizálás legnagyobb vesztese Európa lehet. Az Egyesült Államok a Szovjetunió megszűnése után arra számított, hogy az utódállamokból megszületett Független Államok Közössége össze fog omlani. Amerika figyelmen kívül hagyta a geopolitikai gravitációt. A hatalmas Oroszország önmagában is birodalomnak tekinthető. A környező kisebb országok nem tudnak máshogy szabadulni az óriás szomszéd vonzásköréből (akciórádiuszából), csak külső, más nagyhatalom támogatásával.

Az a számítás, hogy a FÁK össze fog dőlni, nem vált be, de hamarosan megkezdődött az orosz gravitációs körből távozni akaró államok függetlenedési törekvéseivel a lemorzsolódási folyamat. Ezek közül a legerőteljesebb Ukrajna leválási kísérlete. Ha ez sikeres folyamatként megy végbe, valószínű, hogy a volt FÁK többi tagállama számára is követendő példaként szolgálna. Ukrajna szomszédja Fehéroroszország is a vonzás-taszítás politikai légkörében él, azaz olyan átmeneti geopolitikai állapotban, amely végül is hosszabb ideig nem tartható. Brzezinski szerint: „Fehéroroszország a Szovjetunió bukását követően politikailag és gazdaságilag még mindig függő helyzetben van Oroszországtól.

Kivitelének egyharmada Oroszországba irányul, miközben Fehéroroszország energiaszükségletét szinte teljes mértékben Oroszország elégíti ki. Ráadásul Fehéroroszország 9,6 millió lakosának többsége oroszul beszél, Fehéroroszország mint nemzetállam mindössze 1991 óta független, s az emberek nemzeti identitásának a mélységét eddig még nem tette semmi próbára – mindezek olyan tényezők, amelyek Moszkva befolyását tartósítják. Például 2009-ben az orosz hadsereg (fehérorosz részvétellel) Zapad (azaz „Nyugat”) fedőnéven nagyszabású hadgyakorlatot tartott Fehéroroszországban, amelyben egy feltételezett nyugati támadást hárított el. A manőver csúcspontját egy szomszédos nyugati (azaz NATO-) állam fővárosa ellen szimulált orosz nukleáris támadás jelentette.” Reméljük, ez soha nem valósul meg, pusztán csak fikció marad.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

Woodrow Wilson, az álságos

ĀNem értünk különösen ahhoz, hogy mást mondjunk és mást tegyünk, egyszóval a képmutatáshoz, amelyet ellenségeink a tökélyig fejlesztettek