Történelem

„Európa kozákká leszen”

Kossuth 1877 decemberében nyílt levelet küldött, amelyben kijelentette: a rettenetes szerencsétlenségnek tartott háborút is kisebb szerencsétlenségnek tartja, mint az orosz hatalom növekedésének megengedését

Az 1848–49. évi szabadságharcunk leverésében az Orosz Birodalom intervenciója döntő szerepet játszott. Az akkori magyar politikai és katonai vezetés mellett maga Kossuth Lajos is szenvedélyesen kereste a lehetőséget a visszavágásra, és az expanzív orosz politika a későbbi évtizedekben is élénken foglalkoztatta.

„Európa kozákká leszen”
Kossuth ruszofóbiájának alapját a szabadságharc alatt szerzett tapasztalatok alkották. A Panyutyin-hadosztály a peredi csatában 1849 nyarán
Fotó: Wikipedia

Ennek csúcspontját jelentette az 1876 és 1878 közötti időszak: torinói száműzetése derekán, az ekkor dúló balkáni háború idején számos levelében és feljegyzésében foglalkozott az orosz veszéllyel – erős ruszofób érzelmek vettek erőt rajta. Az ekkori események nagy lehetőséget is tartogattak számára: az akkor már csaknem harminc esztendeje emigrációban élő Kossuthnak most utolsó nagy esélye kínálkozott arra, hogy informális, de igen jelentős magyarországi befolyását valódi hatalmi tényezővé alakítsa.

Balkáni árnyak

A rossz termés, illetve az oszmán hatóságok durvasága folytán 1876-ban a Balkán több pontján felkelések törtek ki, amelyekre Isztambul hadereje bevetésével válaszolt. Az egyenlőtlen erőviszonyok miatt a zömé­ben szerb felkelők nem sok jóra számíthattak, ügyüket azonban Szentpétervár felkarolta, és egyre leplezetlenebb módon támogatta a balkáni mozgalmakat.

Az egyre erősebb orosz beavatkozás mély aggodalommal töltötte el Kossuthot is, aki 1876. december 3-án az orosz előretöréstől való félelmeit így foglalta össze: „Én igen is veszélyt látok abban hazámra, ha az orosz hatalomnak (territoriális terjeszkedésről nem is szólva) megengedtetik oly állást foglalni a Balkán-félszigeten, mely diktatoriális befolyást biztosít számára azon félsziget szláv fajú népei­nél s ezeket a szentpétervári »változhatlan gondolat« […] eszközeivé idomítja, le egészen az Adriai tengerig.” Kossuth rettegett egy pánszláv birodalom létrejöttétől, amely Magyarországra komoly fenyegetést jelenthetett. Néhány nappal később az Oszmán Birodalom nem túl rózsás helyzetéről értekezett, és úgy vélte, hogy hamarosan igazolódik I. Napóleon császár bő hetven évvel korábban megfogalmazott tézise, vagyis „Európa kozákká leszen”.

Levelezőtársát és barátját, Helfy Ignácot az oroszul tanulásra biztatta. Kossuth orosz expanziótól való félelmét és borúlátását csak fokozta az a meglátása, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia bukásra van ítélve, amely így képtelen szembeszállni a keleti fenyegetéssel. Mindebből következett, hogy az Oszmán Birodalomban az európai civilizáció bástyáját látta, annak ellenére is, hogy Isztambult „európai cselszövények a korrupció folytán forrongó boszorkányüstjévé alakították”.

Az 1848. évi magyar forradalom vezére aggodalommal kísérte a balkáni erőviszonyok gyors változását, különösen az újonnan létrejövő államok kétes és kiszolgáltatott helyzetét. Szerbia kapcsán például megállapította, hogy „a szláv szabadság” égisze alatt az „elámított szerb nép nem vette észre, hogy nem a szabadságért, hanem az orosz preponderancia érdekeiért küzd, vérzik és hal”. Helyesen ismerte fel, hogy az új független szerb állam valójában orosz vazallus lesz, amelynek békéjét a cár hadereje fogja biztosítani. A volt kormányzó reális veszélynek érezte, hogy hazánkat egy pánszláv birodalom fogja körbeölelni, amelynek értelemszerűen célja lesz a Kárpát-medencében élő szláv népesség integrációja, amely Magyarország végét jelentené. Emiatt huszonöt évvel korábban megfogalmazott dunai konföderációs terveit is komoly veszélyben látta.

Az orosz–török háború

Az oroszok 1877 januárjában Budapesten egyezményt írtak alá a Monarchiával, amelyben a dualista állam semlegessége fejében ígéretet tettek arra, hogy a Balkán nyugati részére nem kívánják befolyásukat kiterjeszteni. Három hónappal később hadüzenetet küldtek az oszmánoknak, és az addigi helyi balkáni háború orosz–török konfliktussá eszkalálódott. Az új helyzetben Kossuth félelme is tovább növekedett.

A nemzet első számú vátesze gyakorlatilag rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket látott megvalósulni: orosz győzelem esetén egyértelmű balkáni dominanciát tulajdonított a cárnak, de döntetlen esetén is attól tartott, hogy a pánszlávizmus révén Szentpétervár lesz a balkáni népek legfőbb támasza. 1877. augusztus 12-én kelt levelében így fogalmazott: „Orosz alattvalónak lenni nem kívánatos állapot, s a foglalás legrosszabb esetben Boa constrictor, mellyel végre is küzdeni lehet; de az a másik az a polip, mely, ha testünkbe ragad, csápjai közül ép testtel nincs menekülés.”

Az orosz–török háború hosszú és véres konfliktust hozott: a harcok a Balkán mellett a Kaukázusra is kiterjedtek. Bár az oszmán erők vitézül küzdöttek, Plevnánál, valamint a Sipka-szorosban is megtörte őket az orosz túlerő. A Balkán hatalmi egyensúlya teljesen felborult, és reális esélye volt annak, hogy az oroszok töltik be a keletkezett hatalmi vákuumot.

A törökök plevnai veresége után emiatt Kossuth igazolva látta addigi nézeteit, és hevesen bírálta gróf Andrássy Gyula közös külügyminisztert is. Egy levelében „az orosz pártfogásra támaszkodó románok, szerbek további magyarellenes aspirációiról” értekezett, és felhívta a figyelmet, hogy a Monarchiában így is rengeteg híve van a pánszlávizmusnak, akik száma „a szláv ügy zászlaját diadalmasan lobogtató cárizmus” hatására tovább fog növekedni. Reális és hamar ténnyé vált félelme volt, hogy a magyar határ mentén orosz kliensállamok jönnek majd létre – néhány hónapon belül vált teljesen szuverén állammá Szerbia, Montenegró, valamint Románia is.

Kossuth 1877 decemberében jelentősen befolyásolta a magyar közvéleményt, amikor nyílt levelet küldött Magyarországra, amelyben kijelentette: a rettenetes szerencsétlenségnek tartott háborút is kisebb szerencsétlenségnek tartja, mint az orosz hatalom növekedésének megengedését. Az egykori kormányzó véleményét nagyon sokan osztották Magyarországon, sőt maga Andrássy is a preventív háború megindítása mellett tört lándzsát. Az oroszok visszaszorítása össznemzeti és becsületbeli üggyé vált, amelyben hazánk közvéleménye a ’49-ért való revans lehetőségét is látta. A balkáni események felizgatták Kossuthot, aki a hazai, beavatkozást követelő közvélemény befolyása alá került. Valójában ez nem is alakulhatott másként, hiszen a turini remete ekkori politikáját is elsődlegesen a „honszeretet” vezérelte, ahogy ekkori leveleiben is gyakran megfogalmazta.

Kossuth aggodalmai 1878. március 3-án realizálódni látszottak: San Stefanóban az oroszok megalázó békét írattak alá a törökökkel, miközben a cár katonái már Isztambul kapujában álltak – a brit flotta erődemonstrációja nélkül a város visszavehette volna eredeti nevét is. Az európai hatalmi koncert azonban nem engedhette meg, hogy az Orosz Birodalom ennyire megerősödjön, és nyomásgyakorlásuk, valamint az egy nemzedékkel korábban megvívott krími háború tapasztalata végül is meghátrálásra kényszerítette II. Sándor cárt. Kevéssé ismert, hogy Európa ennek révén egy végül 1914-ben realizálódott, összeurópai háborút kerülhetett el.

Epilógus

A „magyarok Mózesét” a háború vége, valamint az orosz törekvéseket végül jelentős mértékben korlátozó berlini kongresszus sem nyugtatta meg, és napjainkban is igen aktuális gondolatokat fogalmazott meg: „Az Orosz Birodalom rémületes kiterjedésű határai közé annyi tömérdek ellentétek zagyvaléka van összecsömöszölve, hogy az a birodalom csak kényuralommal tartható együtt. Kényuralom pedig magát csak hatalom-fitogtatással tarthatja fenn. Innen a folytonos terjeszkedés, mely egész történelmén mint egy változhatlan gondolat végig vonul. […] Az orosz autokrácia az egyetlen hatalom a világon, melynek szótárában e szó: »elég« nem létezhetik. Mert annak vagy terjeszkedni vagy bukni kell.”

Európa nagyhatalmai jelentősen vissza­vetették az orosz expanzív törekvéseket 1878 nyarán: nem jöhetett létre a mai Észak-Macedóniát magában foglaló Nagy-Bulgária, valamint az oszmánok sem veszítették el összes balkáni területüket. Kossuth soha nem tudta megemészteni, hogy ebben az eredményben az Osztrák–Magyar Monarchia diplomáciája is jelentős szerepet játszott. Mindazonáltal az oroszok által jelentett veszélyben továbbra is a nemzet fölött lévő, „kiterjesztett szárnyú halálmadárt” látott. Utólagos ismereteink birtokában megállapíthatjuk, hogy a kormányzó félelmei az első világháború végén sok tekintetben realizálódtak, és a Kárpát-medencei népeket összefogni kívánó kossuthi tervek végleg összeomlottak.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

In memoriam Tisza Kálmán

ĀJókai Mór a Tisza família tagjairól mintázta A kőszívű ember fiai című regényében a főszereplőket