Rés a versailles-i békerendszer falán

A megelőző napokban Genovában nemzetközi gazdasági konferencia ült össze, amelynek célja az első világháború által tönkretett európai kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása volt. Ennek érdekében a győztes európai antant államok – lényegében első alkalommal a versailles-i békerendszer létrejötte óta – a tanácskozásra meghívták Szovjet-Oroszországot és a Német Birodalmat, valamint a kisebb vesztes államokat, köztük hazánkat is. Az antant a szovjet-orosz kormányt a cári időszakban, valamint a Kerenszkij-kormány által felvett kölcsönök visszafizetésére kívánta rávenni, valamint céljuk volt a bolsevik hatalomátvétel után államosított külföldi tulajdonú ingatlanok, ipari üzemek visszaszerzése, de legalább valamiféle kárpótlás kiharcolása értük.

A tanácskozások nem sok eredményt hoztak, ugyanakkor a német és a szovjet-orosz küldöttség fontos egyezményt kötött egymással, amely „rést ütött” a versailles-i békerendszeren. A Nagy Háborút mindkét állam vesztesként fejezte be: először az oroszok hagyták el az antant táborát, és hatalmas területveszteség mellett 1918. március 3-án békét kötöttek a központi hatalmakkal. Nyolc hónappal később ugyanakkor utóbbiak kényszerültek arra, hogy kapituláljanak az antant előtt, így vereségük teljesen felforgatta a kelet-európai viszonyokat, mivel a korábbi békeszerződés kiüresedett.

A diplomáciai kapcsolatok megszakadtak, mind Berlin, mind Moszkva ellenségként tekintett a másikra, miután Lenin „világforradalma” kísérletet tett a Német Birodalom megdöntésére 1918 végén, illetve 1919 elején. Bár a német vörös falanszter kialakulását Berlin végül meg tudta akadályozni, a főbb politikai pártok érthető módon viszolyogtak a szovjet-orosz állammal történő kiegyezéstől. Miután azonban a nyugati antant „karthágói békét” íratott alá a németekkel, ez a hozzáállás viszonylag gyorsan megváltozott, különösen a lengyelek 1920-as győzelmei katalizálták a közeledési folyamatot, amikor a direkt szovjet-orosz fenyegetés megszűnt.

A konferencia ideje alatt kétoldalú tárgyalások kezdődtek a német és a szovjet-orosz küldöttség között. A szerződést a német kormány részéről Walter Rathenau, szovjet oldalról pedig Georgij Csicserin külügyi népbiztos írta alá – ennek lévén mindkét állam kitört az első világháborút követő időszak diplomáciai karanténjából. A felek kölcsönösen lemondtak a háborús kártérítési igényekről, valamint arról, hogy a háborúban rekvirált ingó- és ingatlanvagyonukat visszakapják – ez leginkább az oroszországi német tulajdont érintette. A felek kimondták, hogy gazdasági együttműködésre törekednek, egyúttal felvették egymással a diplomáciai kapcsolatot.

A megállapodás a ma is igen aktuális felismerésből fakadt: a Német Birodalom híján volt energiahordozóknak, valamint nyersanyagoknak, miközben Szovjet-Oroszország mérnök- és szakmunkáshiánytól szenvedett. A két állam ebbéli negatív pozícióit a háború még inkább rontotta, a németeket a nyugati jóvátételi igények fojtogatták, az új szovjet államra pedig a teljes újjáépítés várt. Az 1920-as években a harmincas évek közepéig több mint egymilliárd márka tőke érkezett a Szovjetunióba, amely az első világháború előtti francia befektetéseket pótolta, és jelentősen hozzájárult a sztálini diktatúra ipari fejlődéséhez.

Az egyezményhez egy titkos katonai megállapodás is kapcsolódott: a versailles-i békedikátum következményeként milíciává züllesztett német haderő szovjet területen létesíthetett titkos katonai kiképzőtáborokat, haditechnikai fejlesztőbázisokat, amelyekben olyan fegyvernemek kialakítása történt, amelyeket az antant en bloc betiltott. Így a német légierő vagy harckocsik fejlesztését szintén a rapallói kompromisszum alapozta meg.

A német‒szovjet-orosz egyezmény nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. A győztes antant tábora érthető módon aggódva figyelte a fejleményeket, ugyanakkor a német közvélemény is megosztott volt annak megítélésében. Walter Rathenau a Reichstag előtt megvédte a megállapodást, sőt úgy nyilatkozott, hogy maga hamarabb kiegyezett volna az oroszokkal, csakhogy azok „rugalmatlanok” voltak, de 1922 tavaszára Moszkvában „megértették, hogy elszigeteltek, és kapcsolatokat kívántak kialakítani velünk. Ilyen lehetőséget nem tudtunk kihagyni”.

A bolsevik diktatúrában alapvetően Lenin új gazdaságpolitikájának egyik elemeként tekintettek az egyezményre. A hosszú és igen véres polgárháború tapasztalataiból a pártvezetés megértette, hogy a világforradalom legalábbis hosszú időre elhalasztódik, viszont a gazdaságot valahogy működtetni kell, amihez le kell paktálni a kapitalista államok legalább egy részével. A világháborúban szintén vesztes, meggyengült Német Birodalom tűnt erre a célra a legmegfelelőbbnek, már csak azért is, mert az ottani munkásmozgalom jóval komolyabb háttérrel bírt, mint az angol vagy a francia.

A többi nagyhatalom gazdasági érdekeit a két állam közötti egyezménynek azon cikkelye sértette leginkább, amely kimondta, hogy Németországnak a kötelezettségeit abban az esetben kell teljesítenie, ha Szovjet-Oroszország nem fogja kielégíteni más államok reparációs igényeit. Másképpen fogalmazva a német jóvátétel kérdését összekapcsolták a szovjet-orosz „restitúcióval”, és erre a folyamatra az antantnak valójában nem volt hatékony válasza. Mindez azt is bizonyította, hogy a versailles-i rendezés mögött nem állt rendelkezésre kellő politikai, gazdasági és katonai erő, így nem lehetett tovább fenntartani a két vesztes állam nemzetközi izolálását. Ennek pedig szűk húsz évvel később fatális következményei lettek, elsődlegesen is az új kelet-európai államok számára.

Azt a tényt, hogy a bolsevikok paktumot kötöttek egy kapitalista nagyhatalommal, maga Lenin úgy magyarázta: mindez „a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének” politikája, és így fogalmazott: „A két tulajdonrendszer tényleges egyenjogúságát, hacsak mint ideiglenes állapotot is, amíg az egész világ nem tér át a magántulajdonról, az általa szült gazdasági káoszról és háborúkról a magasabb fokú tulajdonrendszerre, egyedül a rapallói szerződés foglalja magában.

Ezért az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság üdvözli a rapallói szerződést, mint az egyetlen helyes kiutat a nehézségekből, a káoszból és a háborúk veszélyéből.” Kijelentette azt is, hogy Szovjet-Oroszország „a kapitalista államokhoz való viszonya szempontjából csakis ilyen típusú szerződéseket ismer el normálisnak”. Tekintettel arra, hogy a diktátort néhány héttel később szélütés érte, amely után teljes munkaképességét már soha nem nyerte vissza, Rapalló Lenin politikai pályájának egyik zárópontjaként is értelmezhető.

Hitler hatalomra jutása után a rapallói egyezmény sokat veszített jelentőségéből, de a német–szovjet gazdasági kapcsolatok az ideológiai ellentétek megléte mellett is intenzívek maradtak. A titkos katonai együttműködések viszont a német újrafegyverkezés árnyékában már sokat veszítettek jelentőségükből. Az 1930-as évek végi euró­pai krízis idején, különösen 1939 tavaszán Sztálin közeledni próbált a nyugati hatalmakhoz, de teljesíthetetlen feltételei elutasítása – amelyek a németek ellen való fellépést lényegében Közép-Európa szovjet megszállásához kötötték – után nem maradt más választása, mint visszatérni az 1922-es recepthez, vagyis kiegyezni a németekkel.

Az 1939. augusztus 23-án aláírt Ribbentrop–Molotov-paktum gazdasági értelemben ugyanis nagyon sok szempontból a rapallói modellt követte. Az alapképlet azonban a második világháború után is változatlan maradt: a német–szovjet (orosz) kölcsönös egymásra utaltság az európai kontinentális egyensúly egyik alapját képezi, amely napjaink geopolitikáját is nagymértékben befolyásolja.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főmunkatársa