Történelem
A Lechner-álom szertefoszlik: Rákóczi- emlékműterv és földrengés Kecskeméten 1911-ben
Általában emberéletet, nagyobb anyagi károkat szerencsére ritkán és kis számban követelnek a rengések idehaza, de a történeti feljegyzések tanúskodnak kivételekről is. Világhírű meteorológusunk, Réthly Antal (1879–1975) volt az, aki a régmúlt korok Magyarországának időjárási eseményeiről és elemi csapásairól összegyűjtötte és kiadta a forrásokat (A Kárpát-medencék földrengései, Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1700-ig és 1701–1800-ig, valamint az 1801-től 1900-ig következő, kéziratban maradt gyűjtés is megjelent 1998–1999-ben), amelynek jóvoltából megbízható kézikönyvek állnak rendelkezésre a témában.
Ezek szerint valóban nem tapasztaltak eleink gyakori és súlyos földrengéseket – egy-két kivételtől eltekintve. Ilyen volt a komáromi földrengés 1763. július 28-án, amikor a 6,3-as erősségű rengés elpusztította a város egyharmadát, és mintegy hatvan életet követelt, majd 1810-ben Móron, 1834-ben pedig Érmelléken rengett a föld.
A következő jelentősebb földrengés 1911. július 8-án éjjel 2 óra 10 perckor történt Kecskeméten. 5,6-os erősségű volt, s az volt a szerencse, hogy súlypontja a város északkeleti határára esett. Nem dőltek össze házak, és emberéletet sem követelt a természeti jelenség. A rengés után több kutató is a helyszínre érkezett – köztük Réthly Antal is –, és a keletkezett károkról fényképfelvételekkel illusztrált részletes leírást készítettek. Az összegyűjtött anyag értékes forrásává vált a későbbi vizsgálatoknak.
A városvezetés – élén a legendás Kada Elekkel (1852–1913), aki 1897-től 1913-ig volt polgármester, s akinek Kecskemét modern városképét és infrastruktúráját köszönheti – azonnal kárbecslő bizottságot alapított, amely megállapította, hogy a belterületen 1269 lakóház (28 százalék) sérült meg. Volt néhány olyan, eleve nagy értékű épület, amelyben kétezer korona feletti kár keletkezett. A legsúlyosabban sérült házakból kilakoltatták az embereket: harmincnégy épület kiürítését rendelték el.
A rengés miatt azonban egy másik hatalmas veszteség is érte a várost, sőt egész Magyarországot. Nemcsak a város infrastrukturális beruházásai, építkezései torpantak meg, majd lehetetlenültek el gyakorlatilag egy évtizedre az első világháború és az azt követő politikai, gazdasági változások miatt, hanem egy végül soha meg nem valósult, csodálatos, korát legalább egy évszázaddal megelőző, egyszerre funkcionális, művészeti és közösségi látványossággal, a Lechner Ödön (1845–1914) által megálmodott Rákóczi-emlékművel, egyben víztoronnyal lett Kecskemét szegényebb.
Kecskemét még 1903 őszén, a Rákóczi-szabadságharc kezdetének 200. évfordulóját ünnepelve határozta el, hogy emlékművet emel II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) erdélyi fejedelemnek: egy monumentális lovas bronzszobrot. A város szorgalmasan gyűjteni kezdte a megvalósításhoz szükséges pénzt, azonban hamarosan kiderült, hogy sohasem lesznek képesek álmukat megvalósítani. Kada Elek egy év múlva rendhagyó ötlettel állt elő: 1904. november 21-én a közgyűlés elé írásos javaslatot terjesztett be, amelyben vízvezetékek és az ezeket működtető víztorony építését sürgette a városban, amelyet összekapcsolt a Rákóczi-emlékmű tervével.
A próbafúrásokat 1906 júliusában, majd 1907 márciusában végezték. A vízmű tervét Zarka Elemér (1868–1944) vízügyi főmérnök, műszaki tanácsos – akinek nagy tapasztalata volt víztornyok tervezésében és létrehozásában, például Újpest, Vác, Komárom, Sopron, Pápa, Szatmárnémeti csatornarendszerét és víztornyát tervezte meg – készítette el 1908-ban a városi tanács megbízásából. Az országos hírű mérnöknek a beruházás teljes levezénylése is a feladata volt. A város belső részén 35 kilométer hosszú csőhálózat létesült volna. Az volt az elgondolás, hogy 75 utca teljesen, további 35 részben kapjon vizet. Mindennek működtetéséhez egy 1000 köbméter űrtartalmú víztartályra, illetve egy ekkora tartállyal ellátott víztoronyra volt szükség. Így került sor 1910 szeptemberében arra, hogy megbízzák a nyertes pályaművet benyújtó Lechnert a víztorony, egyben a Rákóczi-emlékmű megtervezésével.
Terve koncepciózus, nagy volumenű volt, és legalább száz évvel meghaladta korát, mert összekapcsolta a funkcionalitást, a történeti hagyományápolást és a közösségi tér megteremtését. Nem utolsósorban művészettörténeti szempontból is hallatlanul értékes volt, szecessziós stílusú megoldáson gondolkodott. Hat, folyamatosan módosuló, javuló tervet készített 1911 májusáig. A végső terv szerint az 54 méter magasra tervezett építmény: víztorony, víztároló, emlékmű és helyiségek egy 478 négyzetméteres, hatalmas betonalapon helyezkedtek el. Nyolc falazott oszlopa volt, amelyek az épület fő terhét voltak hivatva hordani, az összesen ezer köbméter vizet befogadó tartályt.
Lechner a pillérek által közrefogott, hengeres testet vertikálisan emeletekre tagolta, amelyeket az épület tengelyében kanyargó öntöttvas lépcső kötötte össze. A díszes kapuval ellátott építmény földszintjére a létesítmény üzemeltetését, karbantartását szolgáló helyiségek kerültek. Az első emeleten hét helyiség került kialakításra, hivatali szobák, egy Rákóczi-emlékmúzeum befogadására szolgáló kiállítótér, továbbá kávéház, sörház és egyéb mellékhelyiségek kerültek elhelyezésre. Mindez mai fogalmainkkal élve egy kulturális-közösségi tér megalkotásának szándékát jelentette, korát messze megelőzve. Feljebb haladva a lépcsőn következett a víztartály, és Lechner legfölül kilátót alakított ki.
A lábazatot kemény mészkővel, a toronytestet cseréppel, pirogránittal tervezte burkolni. Az ornamentika legfontosabb elemeiből, a Zsolnay-féle eozinborítású fülkékből stilizáltan víz zuhogott volna lefelé, Magyarország négy legnagyobb folyóját szimbolizálva. Az épületet egy kunsüveg formát idéző, szintén eozinmázas kerámiakupola fedte. Tervei szerint Rákóczi 4,5 méteres, grandiózus bronz lovas szobra (amelynek költségeit ily módon a víztorony nagyságrendileg nagyobb költségvetése már elbírta) – a szobortesthez simuló mellékalakokkal – egy négy méter magas posztamensen került volna felállításra.
A látványtervet és a teljes műszaki megvalósítás tervét a kecskeméti városvezetés az 1911. május 31-én megtartott közgyűlésen fogadta el nagy lelkesedéssel. Ám a július 8-án éjjel két órakor bekövetkezett tragédia és a kárelhárítás miatt az emlékmű-víztorony együttesről érthetően sem pénzügyi, sem pedig biztonsági okokból a továbbiakban szó sem lehetett.
Lechnernek azonban ez nem szegte kedvét. Új, földrengésbiztos műszaki tervvel állt elő, amelyet Zarka Elemér és a városi törvényhatósági bizottság is elfogadott. A változtatások lényege a vasbeton elemek szerepének drasztikus növelése volt, ami jelentős költségnövekedéssel járt, amelyet Lechner a díszítőelemek csökkentésével kompenzált: a torony nem lett volna teljesen majolikával fedett, amiről ekképp nyilatkozott: „mindazonáltal új megjelenési formájában véleményem szerint még sokkal szebb és monumentálisabb lesz” – ígérte.
A szobor a torony főoldalán, előtte helyezkedett volna el, egy parkosított résszel körülvéve. Rákóczi bronzlovasát Bercsényi, Bottyán, Bezerédj álló mellékalakjai vették volna körül (a ló mellső lábai előtt). A szobor teljes mérete a korábbihoz képest még meg is növekedett: 5 méter hosszú, 2,3 méter széles és 6,8 méter (!) magas lett. A torony és a szoborcsoport tehát figurálisan megint szétvált, de a művészeti koncepció és megvalósítás tekintetében továbbra is egységet képezett.
Már a munkálatok is elkezdődtek, például a Zsolnay-gyárnak is kiküldték a megrendeléseket, azonban Kada Elek 1913. június 24-én, Lechner Ödön pedig 1914. június 10-én meghalt. Az utódok még próbálkoztak a megvalósítással, de köztudott, hogy erre végül sohasem került sor.
