Történelem

Az utolsó szelet lóhúsig

Przemyśl eleste 1915-ben

Százhét éve, 1915. március 22-én kapitulált az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legfontosabb erődrendszere, amelynek centruma a San folyó partján fekvő galíciai Przemyśl volt. Jóllehet az effajta védelmi rendszerek már az 1880-as évekre elavultnak számítottak, az erődrendszer jelentős raktárként szolgált a tábori hadseregek számára 1914-ben, egyúttal Nyugat-Galícia kapujának számított. Katonai szempontból tovább növelte presztízsét, hogy a dualista állam tizenhat hadtestje közül a X. számúnak itt volt központja. Az erődrendszer stratégiai jelentősége tovább növekedett, amikor a császári és királyi haderő visszavonulásra kényszerült a keleti – akkor még északinak hívott – fronton.

Az utolsó szelet lóhúsig
Az egyik északi erőd támadás után, 1915-ben
Fotó: AFP/dpa

A ma Lvivként ismert Lemberg 1914. szeptember 2-i eleste után presztízsveszteség nélkül már nem lehetett feladni Przemyślt, amelyben még számos M1861 mintájú löveg is szolgálatban állt, vagyis azok egyes példányait még 1861-ben gyártották. Az erődrendszer hatalmas területen, mintegy 60 kilométer sugarú körben helyezkedett el, Sztálin 1945. évi határmegvonása után a keleti rész az Ukrán SzSzK része lett, amely ma igen nehezen megközelíthető határvidéknek számít. A téglaerődöket a századforduló idején egyre inkább a betonbunkerek váltották fel, azonban összességében az objektumrendszer fölött már eljárt az idő 1914-re. A nehézségeket a krónikus pénzhiány csak fokozta.

Az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokság augusztus 15-én Przemyšlbe helyezte székhelyét, de szeptember 10-én rohamtempóban kellett elhagynia a várost. Egy váratlan orosz belövés kis híján még a 27 éves Károly trónörökössel is végzett. Egy héttel később az oroszok ostrom alá vonták Przemyślt, és megkísérelték menetből elfoglalni az erődrendszert.

A támadás véres kudarcba fulladt: bár a betonbunkerek nem állták a nehézlövegek tüzét, mégsem sikerült szétbombázni a védművek jelentékeny részét, mivel nem állt elegendő lőszer rendelkezésre. Ezért a cári erők nem tudtak olyan sikert kiharcolni, mint a németek Liège-nél és Antwerpennél, ahol a központi hatalmak tüzérsége – 30,5 centiméteres Škoda lövegeink támogatásával – szétbombázták az ottani, jóval korszerűbb erődöket. Az oroszok tíz évvel korábbi Port Arthur-i kudarcukból is okulva, felhagytak az újabb támadásokkal, és a kiéheztetés mellett döntöttek.

Jóllehet az osztrák–magyar lövegek megtizedelték a támadókat, azok megdöbbenve konstatálták, hogy számos fekete lőporral tüzelő osztrák–magyar ágyú is beavatkozott a küzdelembe –, ezekről azt hitték az oroszok, hogy pusztán álcázásra szolgálnak, de rövid idő múlva kiderült: ennyire elavult volt a Monarchia fegyverzete.

A przemyśli erődrendszer a Kárpátokban
A przemyśli erődrendszer a Kárpátokban
Fotó: Wikipedia

A cs. és kir. 3. hadsereg Svetozar Boroević gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt október 12-én felmentette Przemyślt. Miután azonban a központi hatalmak az orosz gőzhenger nyomását már-már alig bírták, az oroszok harctéri sikereik után visszatértek, és november 4-én megkezdődött a második ostrom. Ekkor már meg sem kísérelték a támadást, hanem megelégedtek az erődrendszer körbezárásával. Körülbelül 130 ezer osztrák‒magyar katona szorult a katlanba. A császári és királyi 3. hadsereg az erődrendszer készleteinek jelentős részét felhasználta, így az élelem körülbelül öt hónapra volt csupán elegendő.

A várat a Szelivanov gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló orosz 11. hadsereg zárta körül. A támadók jócskán alábecsülték a Monarchia itteni erőit: a Hermann Kusmanek von Burgneustädten osztrák–magyar gyalogsági tábornok vezette várban a feltételezett 85 ezer helyett 130 ezer katona, 3 ezer helyett pedig 21 ezer ló volt. Az erődrendszerbe több mint ezer löveget telepítettek, amelyek közül a korszerűbb típusok csekély arányban álltak rendelkezésre. A 30,5 centiméteres mozsárból például mindössze négy darab volt a védők birtokában.

A katonák felszerelése emellett nyári volt, és így a közelgő tél miatt egyre fokozódtak az ellátási gondok, főleg a meleg ruházat terén. Hiány volt tüzelőből és gyógyszerből is, és bár repülőgépen el lehetett érni az ostromlottakat, a korabeli aviatika színvonalán, megfelelő számú eszköz hiányában „légi hídon” lehetetlen volt az ellátás.

Az egyik északi erőd támadás után, 1915-ben
Az egyik északi erőd támadás után, 1915-ben
Fotó: AFP/dpa

A San menti erőd komoly logisztikai gondokat okozott az oroszoknak, akik jobb híján nem támadtak a városra. A védők több alkalommal, összesen 18 nagyobb hadműveletben próbáltak meg kitörni – sikertelenül. Ezzel együtt jelentős orosz erőket kötöttek le, amelyek hiányoztak a kárpáti téli csata folyamán. Tekintettel arra, hogy a cári haderő így is csaknem kijutott a magyar Alföldre, kijelenthető: az erődrendszer nélkül nem sikerülhetett volna a Kárpátok megvédése.

Kusmanek március 19-én kétségbeesett, de precíz utolsó táviratban fordult Ferenc Józsefhez: „Felséged! A mai nap folyamán Przemyśl védői kitörést kíséreltek meg. Azonban mélyen megrendülten és egyben Felségeddel legalázatosabban kell közölnöm, hogy ezen kísérlet nem sikerült. A hétórás, elkeseredett harcban a csapatok kedvezőtlen hóvihartól kísérve erejük utolsó megfeszítésével megkísérelték áttörni a fölényben levő ellenség vonalát. Amennyire az jelenleg áttekinthető, a mindig bátran küzdő magyar királyi 23. honvéd gyaloghadosztályt nagy veszteségeket követően, felerészben felmorzsolták, és más csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek, és így azoknak ismét az erőd falai mögé kellett visszahúzódniuk.

Mivel a legénység jelenlegi, elképzelhetetlen szintű kimerültsége mellett egy újabb áttörési kísérlet teljes mértékben kilátástalanságra lenne kárhoztatva, ezért a várat kizárólag a lehetőség határáig elmenve vagyok hajlandó továbbra is tartani, hogy az itt állomásozó ellenséges erők további lekötése révén a tábori hadseregeknek, ameddig csak lehet, hasznára legyek. Eskünkhöz hűen és Felséged iránti határtalan szeretetben és odaadásban a végsőkig kitartunk.”

Az utolsó kitörési kísérletben számos alakulat szenvedett igen komoly veszteségeket. A magyar királyi 23. honvéd gyaloghadosztály az 1915. március 19-én végrehajtott utolsó kitörési kísérlet során elvesztette állományának 68 százalékát. A divízió Szeged és Hódmezővásárhely magyar katonáiból állt, az teljesen magyar alakulatnak számított.

A vég március 22-én következett be: Kusmanek, tekintettel arra, hogy az összes élelem – beleértve a lóhúst is – elfogyott, a megadás mellett döntött. Döntésében az is vezérelte, hogy hadifogságba kerülő katonái túlélési esélyeit kívánta növelni. A megmaradt lövegeket és erődöket felrobbantották, így az oroszok egy hatalmas romhalmazt vehettek birtokba, amely hadászati értékkel már nem nagyon rendelkezett.

Emiatt a központi hatalmak 1915. évi tavaszi ellentámadása után az erődrendszer utolsó, harmadik ostroma igen rövid ideig tartott, és ezt követően a háború későbbi szakaszában itt már nem zajlottak harcok. A Przemyślért folytatott harc az első világháború egyik legnagyobb ostromát jelentette. Az osztrák–magyar haderő több ízben próbálta felmenteni az erődrendszert, de ezek a kísérletek kudarcba fulladtak. Katonáinknak nemcsak az oroszokkal, hanem hóviharokkal, éhezéssel, járványokkal szemben is ki kellett tartaniuk.

A hősies áldozatvállalás katonai értelemben óriási katasztrófát eredményezett: csaknem 120 ezer katona esett hadifogságba. Egy nap alatt a Monarchia nagyságrendileg csak 1916. június 7-én vesztett ennyi katonát, amikor a Bruszilov-offenzíva szétzúzta a császári és királyi 4. hadsereget. A vereség a következő világégés sztálingrádi kataklizmájához hasonló csapás volt: a hadifoglyok száma meg is haladta az 1943. évi csata ezen veszteségi kategóriáját. Még fontosabb hatás volt, hogy az osztrák–magyar haderő morálja megrendült, és ezt a május 2-án induló galíciai tavaszi–nyári hadjárat győzelemsorozata sem tudta teljesen ellensúlyozni.

A hadifoglyok között volt Gyóni Géza költő is, aki 1917-ben halt meg a hadifogságban. A magyar királyi 23. honvédhadosztály megmaradt egyharmada teljes egészében hadifogságba esett, és sokan már nem is térhettek haza onnan.

Przemyśl emlékezete igen mély hatást fejtett ki a Horthy-korszakban, amelynek manifesztációja volt a budapesti Margit híd budai hídfőjénél az „oroszlános” emlékmű felállítása. Az esemény központi alakja, az erődrendszerben harcoló rangidős magyar tábornok, fogarasi Tamásy Árpád táborszernagy (az ostrom idején altábornagy) volt.

Przemyśl sorsa is az elhallgatás lett 1945 után, katonáink hősi helytállása pusztán egy „nagy temetőt” jelentett. Bár az első világháború centenáriumi eseményei némileg törlesztettek abból az adósságból, amelyet a történészszakma hosszú évtizedek óta felhalmozott, mégis érdemes ezzel a kevésbé ismert, de a Don-kanyar katasztrófájához hasonló csapással foglalkoznunk.

Ekként teljesülhet Ferenc József 1915. március 20-án Przemyślbe küldött utolsó táviratának egyik megállapítása: „A történelem még a legtávolabbi jövőben is hirdetni fogja azt, amit Ausztria–Magyarország vitéz katonái Przemyśl várának legelszántabb védelmével végrehajtottak, hiszen a legvégsőkig kitartóan és bátran küzdöttek.”

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

Egy elfeledett békeszerződés margójára

ĀTegnap volt száznégy éve, hogy a központi hatalmak Szovjet-Oroszországgal aláírták a breszt-litovszki békeszerződést, amely az első világháborút lezárta a keleti fronton