Történelem

A nép szava, 1970. december – A lengyel Tengermellék

Itthon alig-alig hallottunk róla valamit, akkor is, amikor történt, és utána is, mind a mai napig. Van valami teljességgel érthetetlen és logikátlan vonulata az olyan eseményeknek, amelyek ugyan drámaiak, messzire hatók és emlékezetesek azoknak, akik átélték őket – valahogy mégsem szereti őket a történelmi emlékezet.

A nép szava, 1970. december – A lengyel Tengermellék
Zbigniew Godlewski 18 éves hajógyári munkás holttestét egy asztalra fektetve vitték a belvárosba a barátai
Fotó: Wikipedia

Persze vannak, amelyeket az utánuk következők halványítanak el, vannak, amelyek kevés embert érintenek, és vannak, amelyek nem eléggé drámaiak ahhoz, hogy érdemesek legyenek arra, hogy a világrengető megrázkódtatások közé kerüljenek. Esetünkben azonban ezek egyikét sem lehet elmondani azokról az eseményekről, amelyek 1970 decemberében történtek a lengyel Tengermellék nagyvárosaiban: elsősorban Gdanskban és Gdyniában.

A lengyel állampárt 1970 végén hozta meg azokat az intézkedéseket, amelyek az alapvető élelmiszerek árának egészen drasztikus, húsz-harmincszázalékos emelését határozták el. A kommunista diktatúra szociális érzéketlensége mindenki előtt láthatóvá vált, ráadásul ezek mögött az intézkedések mögött ott álltak az állami erőszakszervezetek gumibottal és lőfegyverekkel felszerelt emberei is. Hiszen a kommunista logika szerint aki az állam és a párt bármely intézkedése ellen lázad, az ellenforradalmár és a nép ellensége, ezért tökéletesen jogos és indokolt bevetni ellene az államhatalom minden erejét.

A kommunisták ezt Lengyelországban is komolyan gondolták, és – ami a legszomorúbb – megfelelő embereket is találtak a végrehajtáshoz, pedig a lengyel társadalom összehasonlíthatatlanul egységesebb volt nemzeti és érzelmi szempontból, mint például a magyar. Huszonöt évvel a háború után még az emberek legalább nyolcvan százalékának közvetlen tapasztalatai voltak a német megszállásról, a középkorú férfiak szinte mindegyike harcolt a nácik ellen, és az egész nemzetben eleven volt a tömeges megtorlások, a razziák, és a deportálások személyesen átélt, rettenetes emléke.

Valóban teljesen hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen háttérrel rendelkező nemzet mégis képes önmaga ellen fordulni – még ha csak egy töredéke állt is azon a bizonyos másik oldalon. Az az oldal azonban a kommunista hatalomé volt: gumibottal, könnygázzal, puskákkal, géppisztolyokkal és tankokkal felszerelkezve, és – ami a legszomorúbb – készen arra, hogy ezeket a saját népe ellen használja.

Sosem felejtem el apám és nagyanyám megdöbbenését, amikor – persze a Szabad Európa Rádióból – hírét vették annak, hogy lengyelek lőnek lengyelekre.

„Ez ki van zárva” – jelentette ki kategorikusan apám, a legszilárdabb meggyőződéssel a hangjában. „Ez teljesen ki van zárva. Ez marhaság. Az nem Magyarország, őket nem lehet egymásra uszítani, még ha komcsi is az egyik. Már amennyire a lengyelek kommunisták…”

Nagyanyám amúgy is képtelen volt elhinni, hogy egy lengyel egyáltalán lehet kommunista. Ezt érzelmileg sem tudta feldolgozni, ez ellen minden érzéke tiltakozott, még csak a feltételezésére sem volt hajlandó.

„A Szabad Európa is beszél hülyeségeket. Tudjuk min mentek keresztül a háború alatt. Hogy egy lengyel lőjön egy másik lengyelre… Nem, ilyet nekem ne is mondjon senki!”

Van valami végtelenül szomorú abban, amikor a nagyon is indokolt, tapasztalati tényeken alapuló idealizmus porrá hullik a materializmus brutalitásába ütközve. Mert a Szabad Európa bizony nem beszélt hülyeségeket: Lengyelországban akkor lengyelek lőttek lengyelekre.   

Hogy történhetett meg mindez?

A lengyel kommunisták talán éppen magyar elvtársaik példájára mozgósították a belbiztonsági erőket, mielőtt december 12-én bejelentették volna az áremeléseket. A társadalom reagálásában nem csalódtak, ám arra nem számítottak, hogy éppen az uralkodó osztálynak kikiáltott munkásság tiltakozása lesz a leghangosabb.

A Gdanski Lenin Hajógyár munkásai a megszorítások miatti tiltakozásul sztrájkba léptek – ám a legveszélyesebbnek mégis az látszott, hogy egyúttal a pártvezetésben követeltek változásokat, magyarul: a népfelség és a demokrácia szabályait akarták érvényesíteni abban a társadalomban, amelynek szemernyi köze se volt sem az egyikhez, sem a másikhoz. Érdekes, hogy a kommunista diktatúrákban azonnal felszínre tör az addig elfojtott düh és elégedetlenség, ahogy emberek nagyobb tömege gyűlik össze, és megérzi a saját erejét. A sztrájkoló munkásoknak elegendő volt a vajdasági pártbizottság épülete elé vonulniuk, hogy az eredmény jó néhány sérült és egy felgyújtott pártház legyen.

Ez viszont már egyértelmű üzenet volt, amit minden kommunista diktatúra megkapott előbb-utóbb. Az emberek – „osztályhelyzettől” függetlenül – nem kérnek a kommunista rendszerből, és ha kell, készek tevőlegesen is fellépni ellene. Nem volt ez más, mint a nép hadüzenete elnyomóinak.

És az elnyomók ezt valóban hadüzenetként is fogták fel.

A pártpropaganda – ami, ne feledjük, egyenlő volt az állami propagandával – persze ellenforradalmi lázadásnak, lumpenelemek randalírozásának nyilvánította, ami történik. Márpedig a már akkor is háromszázötvenezres munkásvárosban legalább tízezren vonultak az utcákra még aznap éjjel. Itt már figyelmeztető lövések is eldördültek, konkrét tűzparancsot azonban a karhatalom még nem kapott.

Jellemző volt a kommunisták eljárása a másik nagy tengermelléki városban, Gdyniában. Itt a pártvezetés hajlandó volt tárgyalni a sztrájkoló munkásokkal, és ennek eredményeképpen az utcai megmozdulások meg is szűntek. Éjjel azonban a rendőrség rajtaütött a sztrájkoló munkások főhadiszállásán, egészen brutálisan fellépve: sok embert megvertek, és mindenkit letartóztattak.

Óriási politikai hiba volt ez, amit csak az a fél szokott elkövetni, amelyik biztos túlereje elsöprő mivoltában. Ez elméletileg igaz, hiszen a kommunisták mögött az államhatalom állt – a munkások mögött azonban az a fajta történelmi igazság, amelyet nem lehet sem gumibotokkal, sem puskagolyókkal elhallgattatni. Válaszul további városokban törtek ki sztrájkok, a hatalom pedig a szokásos módszeréhez nyúlt. A december 15-én összeülő válságstáb engedélyezte a fegyverhasználatot a rendőri és katonai egységek számára.

Soha nem fogjuk megérteni, mi munkált ezekben az emberekben, amikor a távoli, fűtött irodákból üzentek a balti fagyban toporgó fegyvereseknek, hogy mostantól lőhetnek, senki nem fogja őket felelősségre vonni. A rendőrök, főleg a katonák legnagyobb része legalábbis fenntartással kezelte ezt a parancsot, és biztosan nem akartak vérengzést.

Azonban mindig elegendő egy-két eszement, agresszív vagy csak a feszült helyzetekre rendesen fel nem készített alak ahhoz, hogy akiknél fegyver van, azok használják is.

Márpedig a fegyverhasználat egészen nemtelen módja is minősítette a kommunistákat.

Már a tűzparancs kiadásának napján rálőttek a munkahelyükre bejutni igyekvő gdanski hajógyári munkásokra, amit pedig Gdyniában műveltek, az minden képzeletet felülmúlt. Kociolek miniszterelnök-helyettes előző esti televíziós beszédének hatására december 17-én reggel több ezer munkás torlódott össze a hajógyár bejáratánál, hiszen Kociolek arra kérte őket, hogy a békés rendezés érdekében vegyék fel a munkát. A szabad bejutás helyett azonban rendőrkordonba ütköztek.

Múlt az idő, nőtt a feszültség – a tűzparancs csak idő kérdése volt. Már az első sortűznél is 18 lengyel munkás veszítette életét, többségében húsz év körüliek. A fegyverrel az első sorban álló rendőrök mögül ekkor törtek ki a gumibottal felszerelt karhatalmisták, és válogatás nélkül ütöttek-vertek mindenkit, akit csak elértek a menekülő emberek közül. Itt is több áldozat esett, ahogy ez lenni szokott, ezekben az esetekben nehéz a halottak és sebesültek számának pontos megállapítása.

Legalább egyet közülük azonban sokan név szerint ismerünk, a szabad világ médiája – számunkra akkor a Szabad Európa – nem véletlenül számolt be részletesen erről az esetről.

A gdyniai sortűzben elesett Zbigniew Godlewski 18 éves hajógyári munkás holttestét egy asztalra fektetve vitték a belvárosba a barátai, és ott ravatalozták fel. Azt a vérfoltos lengyel zászlót, amit addig előtte hordoztak, most szemfedőként terítették a fiatalemberre.

Drámai üzenet volt ez, amiben valahogy arcot kapott mindenki, aki ezekben a tragikus napokban vált a kommunista hatalom áldozatává. Hiszen azon a ravatalon Lengyelország is ott feküdt. Az a Lengyelország, amelyet a szabadságért hozott mérhetetlen áldozata és erőfeszítése ellenére a Nyugat lelkiismeretlenül és érzéketlenül lökött a kommunisták karjaiba.

Az összmérleg: 45 halott, 1165 sebesült és majdnem háromezer olyan büntetőper, amelynek a végén bebörtönöztek embereket. A sztrájkok és az erőszak egészen december végéig felbolygatta Lengyelországot, a következmények pedig máig hatóak.

Ennek a szégyenletes történetnek a végén nehezen szabadulunk a gondolattól: mintha ismerős lenne mindaz, amit itt olvastunk, mintha már megtörtént volna mindez velünk is. Hiszen ami a lengyel Tengermellék városaiban és Lengyelország más részein is megesett, kísértetiesen hasonlít a mi ’56-unkra. Hiába volt közöttük másfél évtized (lehetne akár másfél évszázad is!), nem változtak a szereplők, nem változtak az indítékok, és nem változtak a módszerek sem. A diktatúra lényege ugyanaz maradt.

Tíz év múlva Gdanskból indult aztán az a földindulás, ami szűk egy évtized alatt elsöpörte a lengyelországi kommunista rendszert, és megerősítette a többi nemzet – többek között a magyarok – törekvéseit egy szabadabb és emberibb életre.

Ki tudja, a világnak talán akadnak olyan pontjai, ahonnan a kiáltás, a nép szava valahogy hangosabbnak tűnik, és gyorsabban száll az ég felé. Ha vannak ilyen helyek, a lengyel Tengermellék városai biztosan közéjük tartoznak. Most már csak Magyarországon kéne néhány ilyet találni. Előbb vagy utóbb remélhetőleg sikerülni fog.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

A koncepciós perek standardja

ĀA vád szerint az amerikai tulajdonú Standard Villamossági Rt. egy angol–amerikai kémsejt volt, vezetői pedig amerikai és brit kémek, illetve az imperialista hatalmak készséges magyarországi kiszolgálói

A magyar forradalom ismeretlen litván hősei

ĀSok olyan külföldi állampolgár van, többnyire egyszerű emberek, akiket 1956-ban, a magyar forradalom idején elragadott a szabadságvágy, a revolúció mellé álltak, és erről valamilyen formában tanúbizonyságot is tettek a saját hazájukban