Revíziós fricska

Bár a konferencia alkudozási szakaszára a vesztes államok nem kaptak meghívást, és el kellett viselniük azt a helyzetet, hogy nélkülük döntöttek több millió ember sorsáról, hovatartozásáról és új országhatárok meghúzásáról, de a nagyhatalmak néhány esetben úgy rendelkeztek, hogy egyes régiókban az érintett lakosságra bízzák a döntést, mely állam impériuma alá akarnak tartozni a jövőben.

Ilyen népszavazásra került sor dán–német, lengyel–német, osztrák–délszláv területi viták során. A vesztes Ausztria győztesen került ki ebből a népszavazásból a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal szemben Karintia tartomány hovatartozását illetően, és a németek is a lengyel–német határviták rendezésére tartott népszavazásból, illetve a dán–német vita esetében a két megszavaztatott territórium egyike a Németország mellett maradást választotta.

Előfordult több alkalommal, hogy nem is a vesztes fél kért referendumot, hiszen azt meg sem hívták a békekonferencia érdemi egyeztetéseire, hanem a győztes államok döntöttek úgy, hogy megpróbálják e módszerrel intézni valamely színes etnikumú terület hovatartozásának kérdését. Elsősorban Lloyd George brit miniszterelnök gondolta úgy, hogy nem kell a megalázott Németországot túlzottan provokálni, és az etnikailag vegyes régiókban inkább a helyiekre lehet bízni a döntést.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a népszavazások előtt a győztes államok csapatai megszállták, vagy meg akarták szállni az adott régiókat, és az 1918 őszi feltétel nélküli fegyverletételek ellenére felkelések, fegyveres harcok robbantak ki az érintett térségekben a bevonulók ellen, mely konfliktusok a lappangó nemzetiségi feszültségeket is felszították. Például a szerbek 1918–1919-ben fél év alatt háromszor is bevonultak Karintiába.

Amikor a magyar békedelegáció elnöke, Apponyi Albert gróf az 1920. január 16-án elmondott híres védőbeszédében népszavazást kért valamennyi elcsatolandó területre vonatkozóan, nyilván a német népszavazási lehetőségek példája lebegett a szeme előtt. Remélte, a Szent István-i Magyarország így megőrizheti az elszakításra ítélt területei egy részét, legalább azokat, ahol a leendő határok mentén nagy tömegben élnek magyarok. Az antant nagyhatalmaknál azonban süket fülekre talált a felvetése. Tudomásul kell venni, hogy kérése illuzórikus volt, és a fenti nemzetközi példák is csak viszonylag kis területekre vonatkoztak, nem közel 200 ezer négyzetkilométerre és 10 millió lakosra, mint esetünkben.

Eredetileg Ausztriának nem ítéltek Magyarország testéből területeket, hiszen a Habsburgok jogara alatt egy birodalmat képeztünk, és együtt vesztettük el az első világháborút. A Dunántúl nyugati szélére az új, köztársasági Ausztria jelentette be igényét, hogy az ottani németséget magához csatolja, és Moson, Sopron, Vas vármegyék nyugati részeinek megszerzésével oldja meg Bécs élelmezését.

A területre a csehszlovák Benes külügyminiszter is szemet vetett, ő egy úgynevezett „szláv korridor” kialakításával akarta Csehszlovákiát és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot összekötni. Párizsban azonban a csehszlovák álmokat már soknak tartották, inkább az osztrák kérés teljesítésére hajlottak.

Ausztria olyan nyugat-magyarországi régióra tartott igény, ahol a 345 ezres lakosságból 245 ezren német anyanyelvűnek vallották magukat az 1910-es népszámlálások alkalmával. 1919. szeptember 10-én aláírták a győztesek a vesztes Ausztriával a békét, amelyben e területeket nekik ítélték. Bécs jelentkezett Budapestnél, hogy adják át az érintett térséget. A magyar kormányok, a Friedrich-, Huszár-, Simonyi-Semadam-, Teleki-kabinetek 1921 nyaráig tudták húzni az időt a kijelölt régió átadásával. Az világos volt előttük, hogy a szintén vesztes Ausztriának, amellyel 1918-ig egy birodalmat képeztünk, nem lehet csak úgy átengedni bármit is, az elfogadhatatlan nemzeti sérelmet okozna.

Nemzetközi megállapodás alapján 1921 augusztusának végén megindultak az osztrák csendőrök, hogy birtokba vegyék a kérdéses területeket. Rögtön fegyveres ellenállásba ütköztek magyar részről. Búr kalapot viselő szabadcsapatok, gerillaalakulatok szerveződtek a feltartóztatásukra. Ezeket híres-hírhedt fehérkülönítményes alakok, Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula, Prónay Pál vezette és az 1919-es fehérterror elkövetői szép számmal voltak soraikban. Származási szempontból semmi közük nem volt a területekhez, akkor mit kerestek ott?

Nyilvánvaló – de nehezen bizonyítható – módon a Bethlen-kormány titkos támogatásával mentek a helyszínre, hogy felkelést robbantsanak ki. Nem lelkesedésből, hanem titkos utasításra. Azért eshetett rájuk Bethlen választása, mert egy felkeléshez és a bevonuló osztrákok kiűzéséhez, a rend területi fenntartásához és a konfliktus – remélt – kedvező eredményű, nemzetközi rendezéséig való kitartáshoz különleges katonai tapasztalatra, gyomorra és idegekre volt szükség.

Ilyen tapasztalatra, gyomorra és idegekre a Nemzeti Hadsereg szervezése, a Dunántúl 1919. augusztusi birtokba vétele, közigazgatásának ideiglenes megszervezése és a fehérterror során éppen a fent nevezettek és embereik tettek szert. Olyan erőt kellett mutatni Bécs, a nagyhatalmak és a helyben élő német tömegek irányába, hogy az tárgyalóasztalhoz kényszerítsen mindenkit. Erre kemény múltú figurák voltak képesek és kaphatók. Bár több korabeli fényképen nyakkendős gerillákat láthatunk, nem voltak úriemberek.

Gondoljunk bele, hogy a térségben, amit 2–4 ezer felkelőnek kellett kézben tartani előre meghatározhatatlan ideig, 245 ezer német élt, valamint néhány ezer horvát, de kevesebb mint 100 ezer magyar. A csehek elűzték a selmecbányai főiskolát, melyet a magyar kormány addigra Sopronban telepített le, ennek diákjai szintén kivették részüket a fegyveres ellenállásból, majd a népszavazási kampányból.

Miután a harcosok megállították az osztrák bevonulást, Bethlen István miniszterelnök olasz közvetítéssel elérte az antantnál, hogy az érintett területek egy részének hovatartozásáról népszavazást tartsanak. Egyúttal összekötötte az ügyet azzal is, hogy a Baranyából a békekötés ellenére kivonulni nem akaró szerb csapatokat is kiebrudalja onnan az antant. Bethlen abban állapodott meg 1921 októberében Velencében az osztrákokkal, hogy Sopron városában és nyolc környező faluban népszavazással dönthet a lakosság, hová kíván tartozni.

Erre a népszavazásra 1921. december 14–16-án került sor, szigorú antant felügyelet mellett. Sopron város döntötte el az eredményt, ahol a voksolók túlnyomó többsége Magyarország mellett szavazott. Így tettek többségében Fertőboz, Kópháza, Nagycenk lakói, míg Ágfalva, Balf, Fertőrákos, Harka és Sopronbánfalva német többségű és termékeiket a bécsi piacra szállító lakosai Ausztriát választották volna. Az érintett lakosságot az osztrák és a magyar fél is „megdolgozta” a szavazás előtt, ami alatt kampányt és egyes egyének erőszakos megfélemlítését egyaránt kell érteni. Senki sem bízott semmit a véletlenre.

A népszavazás eredményét látva az antant Magyarországnál hagyta a fent nevezett várost és falvakat (35–40 ezer lakos, 257 négyzetkilométer), de Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati részét, amelyet az osztrákok igényeltek (4000 négyzetkilométer, 292 ezer lakos) át kellett adni Ausztriának. E territórium kapta az osztrákoktól a Burgenland elnevezést.

A népszavazási kérelmet azért szűkítette Bethlen Sopronra és közvetlen környezetére, mert a többi érintett terület javarészt német identitású és a bécsi piacra termelő lakossága feltehetően Ausztria mellett voksolt volna. Egy ilyen kudarcnak pedig nem kívánta kitenni a trianoni traumától még magához sem tért magyar társadalmat.

Viszont revíziós győzelemként lehetett elkönyvelni azt, hogy az Ausztriának ítélt területek egy kis részét sikerült megmenteni. A magyar nemzetgyűlés az 1922. évi XXIX. törvényben a Civitas Fidelissima címet adományozta Sopron városának. „A hűséges ragaszkodás e megnyilatkozása a magyar haza minden fiában megerősítette a boldogabb jövő bekövetkezésébe és az isteni igazság örök diadalába vetett reménységet” – így szólt a további revíziós eredmények reményébe vetett hit megfogalmazása.

A soproni népszavazás történetének részét képezi a Lajtabánság kikiáltása és fennállása (1921. október 4. – november 5.) azon régió-ban, amelyről le kellett mondanunk a „sógorok” javára. Egy új állam elismerése/születése mindig nagyhatalmi akaraton múlik. Ezen kicsi állami entitás felkelők általi megalapítása el sem érte az akkori nagyhatalmak ingerküszöbét. A Bethlen-kormány számára ütőkártya lehetett a velencei tárgyalásokon, majd felszámolandó probléma, mikor a felkelők nem akartak első szóra visszavonulni. De lehetséges, hogy az államalapítók csak túlzásba vitték a rájuk osztott szerepet.

A soproni siker elhomályosította az 1923. január–márciusa közötti népszavazásokat, amikor még további falvak is elérték, hogy helyi referendumon Magyarország mellett foglaljanak állást. Ezek közül a kezdeményező Szentpéterfa a Communitas Fidelissima (Leghűségesebb község) címet kapta. Ugyanekkor három falu Ausztria mellett szavazott, Szomoróc pedig még 1922-ben tarthatott népszavazást arról, hogy a délszláv állam helyett Magyarországhoz kíván tartozni.

Bátor harcosok, a helyben élő magyarok nemzeti érzelmű kiállása és a nemzetközi színtéren zseniálisan taktikázó Bethlen miniszterelnök kellett ahhoz, hogy a nagyhatalmaknak, az osztrákoknak és a szerbeknek is fricskát adjon a megcsonkított Magyarország, és a békediktátum aláírása után egy évvel revíziós sikert tudjon elérni.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa