Történelem

A koncepciós perek standardja

A vád szerint az amerikai tulajdonú Standard Villamossági Rt. egy angol–amerikai kémsejt volt, vezetői pedig amerikai és brit kémek, illetve az imperialista hatalmak készséges magyarországi kiszolgálói

A diktatúrák soha nem voltak sem korrekt, sem megbízható kereskedelmi partnerek.

A koncepciós perek standardja
A Standard-gyár pavilonja a Budapesti Nemzetközi Vásáron, 1940
Fotó: Fortepan

Kiváló példája ennek a száz százalékban amerikai tulajdonú Standard Villamossági Rt. ügye. Az 1928 óta Magyarországon működő cég híradástechnikai berendezéseket gyártott, így tehát stratégiai jelentőségű üzemről beszélhetünk, amelynek a Magyarországra kirótt háborús jóvátétel megfizetésében is komoly szerepet szántak: a Standard a szovjeteknek és a jugoszlávoknak a jóvátétel keretében nagy mennyiségű hírközlő berendezést szállított.

A cég államosítása természetesen nem volt elkerülhető, de az amerikaiakkal kötött külön egyezmény keretében időlegesen tovább működhetett. Ám a Standard – elsősorban „imperialista” tulajdonosai miatt – szálka maradt a pártvezetés szemében. Rákosiék hamar rájöttek, hogy koncepciós perekkel nem csupán a politikai ellenfeleket lehet megsemmisíteni. Nagyon eredményesen működnek azok a gazdasági életben is.

1949-re már lezajlott a Rajk-per és a Mindszenty-per is. Azonban egy multinacionális cég külföldi állampolgárságú vezetői ellen addig még nem mertek fellépni a kommunista rendszer mindenható államvédelmi szervei. Kétségtelen, hogy a diktatúrák előszeretettel húzogatják az oroszlán bajszát, szívesen próbálgatják nemcsak saját társadalmuk, de idegen országok tűrőképességét is. Márpedig ebben a perben nem is akármilyen országok váltak a provokáció alanyaivá. Az egyiket Nagy-Britanniának, a másikat Amerikai Egyesült Államoknak hívták.

A koncepció pofonegyszerű volt, és kezdettől kínálta magát: a Standard nem egyéb, mint egy angol–­amerikai kémsejt, vezetői pedig amerikai és brit kémek, illetve az imperialista hatalmak készséges magyarországi kiszolgálói. Ha ezt bebizonyítják, minden alapjuk meglesz rá, hogy a cég termelésére, vagyonára és bevételeire rátegyék a kezüket. A bizonyítás pedig ujjgyakorlatnak tetszett az Andrássy út 60. pincéiben edződött ÁVH-s verőlegények és kihallgatók számára.

Tulajdonképpen az is volt. A Standard-per többek között azt is megmutatja, mennyire esélytelen az egyes ember a rosszindulatú államhatalommal szemben, legyen amúgy bármennyire értékes, sőt: ismert és megbecsült.

Az első áldozat Radó Zoltán, a Nehézipari Minisztérium főosztályvezetője volt, őt november 9-én, a lakásán tartóztatták le. Geiger Imre vezérigazgató volt a következő, őt ráadásul az amerikaiak bízták meg az igazgatói teendők ellátásával, így a perben szinte kötelező jelleggel osztották rá az imperialisták bábjának szerepét. Geiger már menekülőre fogta a dolgot, és november 10-én egész családjával az osztrák határ felé tartott, amikor az ÁVH Sopronnál letartóztatta. Így még a szökés ómene is rajta maradt, bár – ahogy mondani szokták – ez már tényleg csak hab volt a tortán.

Robert Vogeler, az amerikai cégcsoport közép-európai képviselője november 18-án autóval indult útnak, ráadásul ő amerikai állampolgár volt, érvényes amerikai útlevéllel. Azonban simán letartóztatták őt is, akárcsak három nappal később, november 21-én a brit állampolgárságú Edgar Sanderst, a cégcsoport magyarországi képviselőjét. Így a per kulcsszereplői (pontosabban: akikre a kulcsszerepeket osztották) november végére valamennyien az ÁVH pincéiben kötöttek ki.

A további letartóztatások szinte futószalagon zajlottak, gyakorlatilag lefejezve a Standard felsővezetését. Köztük volt a műszaki igazgató, a főkönyvelő, több osztályvezető főmérnök és az idegen nyelvű levelező. A műszaki igazgató, Kozma László, ráadásul a Kossuth-díj arany fokozatának tulajdonosa és egykori mauthauseni fogoly volt.

Most látszott, mennyire alaposan és következetesen megszervezett akcióról van szó: az ÁVH műkedvelő kommunista terroristákból ekkorra vált profi politikai terrorszervezetté, amitől már valóban senki – szó szerint: senki! – nem érezhette magát biztonságban. Egyúttal világosan érzékelhető az alapvető különbség a jogállam és a diktatúra nyomozástaktikája között. Míg a jogállamban előbb bűncselekmény alapos gyanúja alapján nyomoznak, és legtöbbször utána nevezik meg a gyanúsítottakat, addig egy diktatúrában a gyanúsítottak személye eleve adott, ahogy az általuk elkövetett bűncselekmények is – a nyomozati és a bírósági eljárás csupán arra kell, hogy e két tényezőt mintegy „összefésülje”, és kész tényként tárja a nyilvánosság elé. Ez utóbbihoz persze mindenképpen szükség van a gyanúsítottak – de a tanúk, szakértők stb. – együttműködésére is.

Az együttműködés kikényszerítésének módszereit pedig minden diktatúra nyomozószervei tökélyre emelték a történelem során. Szomorú, de az ilyen eljárások legstabilabb pontja éppen az, hogy olyan emberek, akiknek az életük múlik azon, hogy visszautasítsák a vádakat, megtörten és megalázottan kénytelenek tudomásul venni saját esendőségüket és kiszolgáltatottságukat. Épp az ilyen perekben láthatjuk a diktatúrák szó szerint gyomorforgató becstelenségét, és akaratuk érvényesítésének lehető legalantasabb módszereit.

Szerencsétlen Geigert mindjárt az első napoktól azzal zsarolták, hogy a vele együtt letartóztatott családját ugyanúgy az ÁVH legpiszkosabb börtönébe fogják zárni, mint őt. Mikor végül közölték vele, hogy szabadlábra helyezték őket, Geiger megkönnyebbült, és még befolyásolhatóbbá vált – csak éppen arról nem tudott, hogy családtagjait már közvetlenül a letartóztatásuk után elengedték. Geiger ezt persze nem is sejthette, ezért kezdeti ellenállása után fokozatosan tört meg, és a végén minden jegyzőkönyvet aláírt, amit eléje tettek.     

Az ember azt hinné, legalább a brittel és az amerikaival korrektebbül bántak. Bizony: nem. Ugyanúgy kijutott nekik a pszichikai és fizikai presszióból (konkrétan: az ávéhások pofonjaiból) mint magyar sorstársaiknak. Robert Vogelert, az amerikait az ÁVH egy vizes cellájába zárták, és három-négy óránál többet nem hagyták aludni. Amikor valamilyen kérdésre nem adott „megfelelő” választ, a fejét majdnem fulladásig nyomták egy fürdőkád vizébe.

Időnként maga Péter Gábor jelent meg a kihallgatásán, és jóindulatúan közölte, hogy nem személy szerint rá vadásznak, hanem az amerikai imperialisták kémszervezeteinek leleplezése a cél. Edgar Sanderst, az angolt, ugyanilyen presszióknak vetették alá. Őt sem hagyták aludni, és teljesen kiszámíthatatlan módon bántak vele, sosem tudhatta, milyen válaszért jár verés, és milyenért valamivel kíméletesebb bánásmód.

Úgy látszik, nála valamivel nagyobb ellenállásba ütköztek, mert végül nem őt nevezték ki „kulcsvádlottá”. Mintha A tanú szürreá­lis világába csöppennénk: Robert Vogelert a bírói eljárás megkezdése előtt előállították Olti Vilmos, az ügyben kijelölt bírói tanács elnökének irodájába. Olti addigra már összeállította azt a 23 kérdést, amiknek kulcsszerepet szánt a tárgyaláson, és bármilyen hihetetlen, nem engedte el Vogelert addig, amíg mind a 23 kérdésre szó szerint meg nem tanulta a választ. Ennél a tragikomikus „főpróbánál” – nyilván a feltétlen törvényesség biztosítása érdekében – jelen volt Alapy Gyula ügyész is.

Azonban Olti, a hírhedt vérbíró biztosra ment. A tárgyalás előtt egy nappal főpróbát tartott az irodájában: újra feltette a kérdéseket, és Vogelerrel gyakoroltatta az előre megírt szöveget – természetesen ismét a törvényességet biztosító Alapy jelenlétében…

Mi volt a cél? Sok magyarázatot ez sem igényel: egyrészt az imperialista hírszerzősejt meglétének, másrészt a szabotázscselekmények végrehajtásának bizonyítása.

Beszédes dolog az is, hogy amikor néhány beismert szabotázs (pl. az előírtnál silányabb anyagok használata) által okozott kár „beárazása” került sorra, azt Vogeler egymillió forintra taksálta. A tárgyalás során azonban már százmilliós nagyságrendre turbózták fel ugyanezt. Sokféle szempontból volt ennek jelentősége, többek között a vádlottakkal szemben alkalmazott büntetés súlyosságára is döntő hatással volt. Márpedig a bíróság életekkel labdázott – ezek szerint úgy, ahogyan kedve tartotta.

A vádlottak eljárási pozíciójuk tekintetében is sajátos utat jártak be. Mind a nyomozás, mind a vádirat összeállítása során előszeretettel variálgatták nem csupán azt, hogy kiből hányadrendű vádlott lesz, de még azt is, hogy valaki vádlott lesz-e vagy tanú. Egyáltalán nem öncélú trükközés volt ez sem. Az első- vagy a másodrendű vádlott automatikusan súlyosabb büntetést várhatott, mint a „sokadrendűek”, és azzal is keményen presszionálni lehetett valakit, hogy közölték: ha tanúként nem vall a bíróság szája íze szerint, akkor könnyen vádlott lehet belőle.

Az eredeti koncepció szerint Vogeler és Sanders lett volna az első- és másodrendű vádlott. Aztán – ki tudja, talán nem akarták ennyire direkt módon provokálni az angolszászokat – Radóból és Geigerből kreáltak fővádlottakat.

Az eredmény? Természetesen százszázalékos – a vádhatóság és a bíróság szempontjából legalábbis. Valamennyi vádlott maradéktalanul és hiánytalanul elismert mindent, sőt, őszinte és feltáró jellegű beismerő vallomása keretében megbánta bűneit is. A nyilvánosság előtt pedig feltárulhattak az imperialisták sötét üzelmei, akiket azért képeztek ki és küldtek Magyarországra, hogy a szocializmust építő magyar népet megkárosítsák, gazdasági és katonai titkait kikémleljék, és az üzem termelését akadályozzák. Természetesen nem maradt el a kötelező megbánás mellett az ünnepélyes nyilatkozat arról, hogy a velük való bánásmód korrekt és emberséges volt, vallomásukat pedig minden presszió nélkül tették.

Az akkori „igazságszolgáltatás” berkeiben köztudomású volt, hogy ha a pártvezetés bizonyos bírókat jelöl ki egy ügy letárgyalására,  akkor automatikusan halálos ítéleteket vár. Olti Vilmos is ezek közé tartozott, és ő lelkiismeretesen eleget is tett a pártutasításnak. Nyilván politikai megfontolások játszottak közre abban, hogy az angolt és az amerikait nem ítélik halálra, hiszen kormányaik  zsarolására még felhasználhatók lehetnek. Így, noha a vádindítvány – amely a hűtlenség, a kémkedés és a gazdasági terv megvalósítását célzó magatartás bűncselekményeit tette a vád tárgyává – mind a négy fővádlottra halált kért,  végül mégis csak a két magyarnak nem kegyelmeztek: az 1950. február 21-én kihirdetett elsőfokú ítéletben Geiger és Radó is kötelet kapott. Fellebbezésüket és kegyelmi kérvényüket elutasították,  és mindkettőt kivégezték 1950. május 8-án. Az önzetlen internacionalista segítséget nyújtó szovjet elvtársaknak alighanem ez volt a győzelem napjára szóló ajándék. A kapcsolódó „mellékperekben” – amelyeknek legnagyobb része természetesen nem volt nyilvános – további huszonnégy vádlott szerepelt. Egyetlen pozitívumként talán azt hozhatjuk fel, hogy halálos ítéletet egyikük sem kapott.

Vogelerre 15 év, Sandersre 13 év fegyházat mértek, de hát ők mégis­csak egy-egy győztes nagyhatalom polgárai voltak, Vogelert ’51 tavaszán, Sanderst ’53 nyarán engedték szabadon – természetesen a Magyarországról való kiutasítás mellett.

A Standard-perben elítélteket a Legfelsőbb Bíróság 1989 novemberében rehabilitálta.

Ez a szomorú és méltatlan történet azonban nem ekkor ért véget. Hanem akkor, amikor jó hat évtizeddel az ítéletek után a kórházban haldokló Olti Vilmost az a piarista atya oldozta fel a bűnei alól, akit szintén kemény börtönre ítélt valamikor az ötvenes években.

Ha belegondolunk: kegyelmet egyedül a legfőbb bűnös kapott.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Vigyázat, Lenin él!

ĀAmíg Soros György banktrezorjaiból és alapítványaiból ki nem ürül a pénz, amellyel 1984 óta dollárszázmilliókkal táplálta a baloldali bajkeverőket és vazallusaikat, nem lesz nyugalom és biztonság Közép-Európa sokat szenvedett országaiba

Az államvédelem a forradalomban (2.)

ĀA szolgálatot nem szervezték újjá, tagjai jelentős számban dolgoztak a forradalom után a kádári politikai rendőrségen, és a megtorlás során is fontos szerepet kaptak