Történelem

Kiskunmajsa – az ötvenhetedik csepp vér

Legyen ez a bizonyos „ötvenhetedik csepp” minden feleslegesen kiontott vér jelképe, ami nem csak ötvenhatban, de általában a forradalmakban esett. Amiről írunk, alig került bele a nemzeti emlékezetbe, pedig több mint tanulságos és elgondolkodtató.

Kiskunmajsa – az ötvenhetedik csepp vér
A Kapisztrán Szent János tiszteletére szentelt kiskunmajsai kápolnát Csete György tervezte fehér falú, lőszert formázó toronnyal, a vasajtón és a falon stilizált belövésnyomok
Fotó: MH

Örök példája az embertelen rendszerek elembertelenítő hatásának, a bensőnk legsötétebb zugaiból feltörő indulatok zabolázhatatlan erejének. Olyan szenvedélyek és ener­giák ezek, amik építeni és alkotni is tudnának, képesek lennének hatalmas feladatok elvégzésére. Csak éppen az időzítéssel van gond: egy rossz világban minden rosszkor és minden rosszul történik.

Kiskunmajsán is rosszkor tartották 1956. október 27-én, szombaton a hetivásárt – bár nehéz lett volna olyan időpontot keresni, hogy garantáltan ne essen meg, ami megesett. De megesett, és négy emberélet bánta. Az első még aznap, a másik három alig egy év után veszett oda. Megint másoké örökre kettétört, elkallódott, megkeseredett.

Életből márpedig mindannyiunknak csak egy van, álljunk akár az áldozati, akár a tettesi oldalon.

Kegyetlen megbízott

Kiskunmajsa és környéke sokat szenvedett a Rákosi-rendszer alatt. A társadalom gerincét alkotó parasztság kezdettől a kommunista diktatúra mostohagyermeke volt; a beszolgáltatások és erőszakos tagosítás mellett az ÁVH állandó zaklatásának is ki volt téve. A rendszerrel való szembenállás itt már ’44 őszével, a szovjet hadsereg bevonulásakor elkezdődött.

Az idegen hadsereget a helyi funkcionáriusok követték, akik semmivel sem voltak kíméletesebbek. Mindent megtettek, hogy az összes lehetséges „tervmutatót” kipréseljék a népből, amit az eszement tervgazdálkodás előírt. Ezt a népet pedig gyötörték már éppen eleget. Ha igaz, hogy az ellenállás nem Rákosi idejével kezdődött, úgy igaz az is, hogy a gyötrelmek sem az ő idején köszöntöttek rájuk. Egyidősek voltak azok tán már a honfoglalással is.

A gyötrelem egyik megtestesítőjét Neményi Józsefnek hívták. Alacsony, vézna emberke volt, aki a helyi városi tanács tisztviselőjeként teljes odaadással szolgálta Rákosi rendszerét. A tanács beszolgáltatási megbízottjaként következetes munkával küzdötte le magát közutálatnak örvendő személlyé. A beosztás eleve népszerűtlen volt, de akadtak, akik semleges parancsteljesítőként elérték, hogy legalább ne gyűlöljék meg őket.

Neményi egyértelműen a másik pólust képviselte: arrogáns volt és kíméletlen, rettenetesen élvezte a hatalmat, és abszolút nem zavarta, hogy az emberek megvetik. Ötven évnél idősebb honfitársaink mind ismertek több ilyen alakot – persze, a fiatalabbak is biztosan, de a „neményik” igazi rajzási ideje a kommunista rendszer. Egyszerűen ilyenekre volt szükség; emberi vagy szellemi kvalitásokkal ugyan nem rendelkező, de a hatalmat mindennél fontosabbnak tartó és azért bármire képes véglények sokasága alkotja a mindenkori autokrata rendszerek alapját és felépítményét.

Neményi József, akit az átlagnál valamivel sötétebb bőrszíne miatt „Négus”-nak csúfoltak, zavartalanul végig „neményiskedte” az ötvenes évek első felét. Gyakran járta a piacokat, és felrúgta a tejesköcsögöket, vagy pelyvaként szórta széjjel a csokor zöldségeket – mikor melyik esett éppen korlátozás alá, vagy csak olyan kedve volt.

Tudálékos és vonalas cikkeket írt a megyei lapba, és „jóindulata” gyakran múlt azon, hogy az éppen vegzált helybeli olvasta-e valamelyik írását, esetleg tudott-e idézni belőle.

Így érkezett el 1956 októbere.  

A 23-iki események hírére Kiskunmajsán is kitűzték a nemzeti zászlót a templom tornyára, az emberek azonnal megérezték, hogy alapvető változások jönnek. Hárman voltak a nép bögyében: a tanácselnök, a párttitkár és a „beszolgáltatási megbízott”, Neményi József. A másik kettő idejében elszelelt – Neményi maradt. Talán még mindig biztosra vette, hogy a megingathatatlannak vélt hatalom ugyanolyan erős marad, és őt soha senki nem fogja számon kérni? Márpedig ez a hatalom órák alatt omlott össze, és Neményit még azok sem védték meg, akiknek pedig ez kötelességük lett volna.

Október 27-én, szombaton országos állat-és kirakodóvásárt tartottak Kiskunmajsán. Bár a helyőrségparancsnok a halasztást kérvényezte, a pártvezetőség hajthatatlannak bizonyult. Hatalmas tömeg gyűlt össze, a nap mégsem a vásár miatt maradt emlékezetes. Még a délelőtti órákban elkezdődött a népítélet.

Furcsa szó ez: „népítélet”. A „nép” itt mindig az összeverődött tömeg. „Ítélet”? Ezt a verdiktet nem igazi bíróság és nem igazi bírák hozzák, és nem az irányadó törvények szerint, mégis megpecsételheti egy ember életét. Hiszen az „ítélet” mindig halálra szól – nagyon ritkán, esetleg, felmentésre – és azon melegében végre is hajtják. Pénzmellékbüntetésről vagy feltételes szabadságvesztésről nem népítéletek szoktak határozni… A „népítélet” mibenléte ismert valamennyi kultúrában és valamennyi jogrendszerben. Jól ismerik Amerikában is, csakhogy ott sokkal baljósabb és talán kevésbé költői neve van. Lincselésnek hívják. Bár mindegy is, milyen nevet adunk neki, egy dolog biztos: egy így meghozott és végrehajtott „ítéletet” soha, sehol, senki nem tarthat törvényesnek. A lincselés – vállalhatatlan.

Hatvanöt évvel ezelőtt a forradalmárok egyik célkitűzése volt, hogy aki a kommunista rendszer bűneiben részes, afelett a független magyar bíróság mondjon ítéletet. A forradalom azonban nem mindig kontrollálható, a szenvedélyek nem minden esetben tarthatók kordában. Amikor a helybeliek összegyűltek, hogy számon kérjék a sérelmeiket, Neményi József sorsa megpecsételődött. A vásár megnyitása után hamarosan félezres tömeg vonult a tanácsháza elé, követelve a tanácsi vezetők leváltását. Nem volt ez szokatlan akkoriban, a követelés indokolt volt, és annak általában eleget is tettek.

Itt azonban volt egy másik eleme is a követelésnek: adják ki Neményi Józsefet.

A helyőrség nagy részét Szegedre vezényelték, a tanácsházán két katona volt őrségen. Ők nyilván nem állhattak ellen egy félezres tömegnek, ráadásul Neményi már eltávozott. Amikor körülbelül harmincan érte mentek, éppen a veteményeskertjében foglalatoskodott. A tanácsházára vitték, csak a felesége követte. Ott már többen várták őket, és rövid szóváltás után alaposan helybenhagyták Neményit, akit a felesége hiába próbált védelmezni. Végül egy katona, hogy kimentse a lincselők kezei közül, a légoltalmi pincébe zárta.

A felháborodott tömeg azonban egyre-másra szaporodott olyanokkal, akiknek Neményi konkrét sérelmeket okozott. A hangulat egyre vérszomjasabb lett; már senkinek sem lehettek kétségei – magának Neményinek sem – hogy mire fog vezetni, ha kiadják a tömegnek. Végül az események törvényszerűen torkolltak tragédiába. Kolompár Mátyás volt az, aki saját kézbe vette az események alakítását, lement a légópincébe, és kihozta Neményit. Patyi István volt (talán) az első, aki egy törött zászlónyéllel Neményi arcába szúrt.

A vér tényleg részegítő lehet, mert e pillanattól a tömeg egy részéből eltűnt mindenfajta kontroll: rárontottak Neményire, és ott helyben agyonverték.

Érdekes és végzetszerű, hogy olyan bűncselekmények, amelyek a legnagyobb nyilvánosság és rengeteg tanú előtt zajlanak, utólag mennyire nehezen rekonstruálhatók. Hiszen a lincselés ilyetén lefolyását – ami nem sokkal tarthatott tovább, mint ahogy ezt az egészet végiggondoljuk – a későbbi bírósági ítélet állapította meg, azonban legalább tucatnyi egyéb változata ismert ma is a helybeliek között.

Többen állítják, hogy Neményiért nem kellett elmenni: eleve a tanácsházán volt, és bezárkózott a légópincébe. Egyesek szerint még ekkor is provokatív és arrogáns volt az emberekkel, mások egy néma és sorsába beletörődő Neményiről tudnak. Ugyanígy változik, illetve bizonytalanná válik azoknak a személye, akik vélhetőleg a halálos sérüléseket okozták Neményinek, illetve a lincselés során használt eszközökkel (bot, kő, zászlórúd) kapcsolatos emlékezet is meglehetősen csapongó. Egy dolog bizonyos csupán: Neményi József nem hagyta el élve a kiskunmajsai tanácsházat. Az indulatok csillapodtával ő már holtan hevert az épület előtti járdán.

Súlyos bosszú

Anélkül, hogy fogadatlan prókátorul szegődnénk, kimondhatjuk, hogy Neményi, bármekkora gazember lehetett, ezt a sorsot nyilván nem érdemelte; egy bíróság biztosan „megdíjazza” pár évvel, de halálos ítélet szóba sem jöhet. Egyébként még a lincselés indítékával kapcsolatos információk is ellentmondók. Legtöbben politikai indítékot emlegetnek (Neményi régi kommunista volt), azonban időről időre felmerül a Neményi zsidó származásával kapcsolatos antiszemita indíték is. Érthető módon, a bírói ítélet teljességgel a politikai indítékra helyezi a súlyt: Neményit az ellenforradalmi csőcselék meggyőződéses kommunista mivolta miatt mészárolta le. A közbeszédben azonban hangsúlyosabb az antiszemita indíték. Amúgy az áldozat szempontjából ennek alig volt jelentősége. Neményinek végül is mindegy volt, hogy a tömeg kommunistázva vagy zsidózva veri-e agyon.

Talán nem meglepő, hogy a forradalom leverése után megindított vizsgálat során Neményi felesége volt a koronatanú. Az ő vallomása szolgált alapul a gyanúsítotti kör meghatározásához, később pedig az ítéletek meghozatalához. Bűnösnek találtatott Patyi István, aki a törött zászlórúddal Neményi arcába szúrt, Pekó István, aki a szemtanúk szerint súlyosan bántalmazta Neményit, főképpen pedig Kolompár Mátyás, aki felhozta a pincéből, és közben ő is súlyosan bántalmazta, odalökve a lincselők kénye-kedvének.

Ők hárman sajátos és tragikus utat jártak be: hogy közülük tulajdonképpen hányan és milyen módon okozták Neményi halálát, nem derült ki kétséget kizáróan. Első fokon 10-14 év közötti börtönt kaptak. Aztán fellebbezés folytán a Legfelsőbb Bíróság elé kerültek – ott pedig az ítélet halálra szólt, noha az ügyész egyik esetben sem jelentett be súlyosításra való fellebbezést.

Mindhármukat 1957 októberében akasztották fel. Egy évvel sem élték túl Neményi Józsefet.

Két embert ítéltek még halálra: Klucsó Bélát és Rékasi Jójárt Gergelyt, viszont ők 1956 őszén Nyugatra távoztak, az ítéletet nem lehetett rajtuk végrehajtani. Túri Mihályt azonban, akiről 79 tanú (köztük több rendőr) igazolta, hogy nem vett részt Neményi bántalmazásában, úgy ítélték életfogytiglanra, hogy kizárólag Neményiné vallott rá. Tizenöt évet ült, 1972-ben helyezték feltételesen szabadlábra. A rendszerváltás után nyolc évig szülőfaluja, Kömpöc polgármestere volt. 74 évesen halt meg, 2003-ban.

Lehet-e elégtétel?

Papp Zoltán őrnagyot, aki a helyőrség tisztjeként egy századnyi katona élén nézte végig Neményi meglincselését, és később tevékeny részt vállalt több forradalmi eseményben, elbocsátották a seregből, és hat évre ítélték.

Ennyi emberi tragédia és kálvária olvastán tanácstalanul meredünk magunk elé. Kapott-e itt bárki elégtételt? Talán egyedül Neményiné, aki viszont már nem kaphatta vissza a férjét, ám a közutálatban élete végéig osztozhatott vele. Vagy Túri Mihály, aki mégiscsak szülőfaluja első embere lehetett nyolc évig? Nem valószínű, hogy börtönévei alatt erről álmodozott elégtétel gyanánt. Elhihetjük-e fenntartás nélkül, hogy a Neményi-ügyben a bíróság minden vádlottal szemben az igazságot kereste, és igazságos ítéleteket hozott? Éppen Túri sorsának ismeretében bizony már nehezen, sőt talán sehogy.

A halottakat viszont nem támaszthatta fel senki, az elveszett életeket (és Neményi Józsefé is köztük volt) nem pótolhatta semmi: sem bíróságok, sem ítéletek, sem fegyházak, sem tisztségek. Hiszen egy gonosz világ mindenkit képes gonosszá tenni, a különbség talán annyi, hogy vannak, akik egy spontán Gonosz, és vannak, akik egy intézményesített Gonosz eszközeivé válnak.

Ami történt, a mai napig élénken szerepel a kiskunmajsaiak és a környékbeliek kollektív emlékezetében. A történelmükhöz tartozik: emlékezzenek csak rá. Bár itt tán kivételesen nem is az emlékezet a legfontosabb. Hanem az, hogy ilyesmi ne ismétlődhessen meg soha többé.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

A magyar forradalom ismeretlen litván hősei

ĀSok olyan külföldi állampolgár van, többnyire egyszerű emberek, akiket 1956-ban, a magyar forradalom idején elragadott a szabadságvágy, a revolúció mellé álltak, és erről valamilyen formában tanúbizonyságot is tettek a saját hazájukban

1956, Köztársaság tér – Munkásmilíciák

ĀAz épület később a rendszernek egyfajta szakrális helyévé is vált. Az események egyéves évfordulóján Kádárék egy megemlékezést szerveztek, amelyen Marosán György mondott beszédet, rengeteg embert a térre csődítettek