Történelem

A magyar forradalom ismeretlen litván hősei

Sok olyan külföldi állampolgár van, többnyire egyszerű emberek, akiket 1956-ban, a magyar forradalom idején elragadott a szabadságvágy, a revolúció mellé álltak, és erről valamilyen formában tanúbizonyságot is tettek a saját hazájukban, mégsem ismerjük őket, vagy nagyon keveset tudunk róluk.

A magyar forradalom  ismeretlen  litván hősei
A Hajnal kapujától – az egyik legfontosabb történelmi, kulturális és vallási emlék Vilniusban – balra, az épület falán helyezték el az 1956-os magyar forradalom emléktábláját. Jobbra a városfal látható
Fotó: AFP/Robert Harding Heritage/Ia

Négy litván fiatal, Vidmantas Mikaliūnas, Rimantas Sabotaitis, Valentinas Vaitekaitis és Viktoras-Algimantas Puklevičius nevét szeretnénk felvésni a magyar forradalom külföldi hőseinek panteonjába. Ők nem valamelyik, a szabad véleménynyilvánítást demokratikus alapértéknek tekintő nyugati „polgári demokrácia”, hanem a magyar forradalmat eltipró és azt a saját, egyébként is erőteljesen indoktrinált közvéleménye előtt nyugati imperialista ügynökök által provokált, a magyar társadalom egészének támogatását nélkülöző, „fasiszta csőcselék ellenforradalmi zendüléseként” interpretáló Szovjetunió polgáraiként álltak ki a magyar forradalom mellett. Ezért különösen bátor tettet hajtottak végre, joggal tarthatnának számot arra, hogy megőrizzük emléküket.

A polgári elégedetlenség, és annak esetenként nyílt és radikális formái egyáltalán nem mutatkoztak életidegen jelenségnek Litvániában 1956 őszén, sokkal inkább össztársadalmi realitásként tekinthetünk arra. Litvánia 1944–1945. évi szovjet bekebelezése után az ország területén partizánmozgalom bontakozott ki, sokak szerint ez volt Kelet-Európa egyik legszervezettebb és leghosszabb ideig kitartó nemzeti fegyveres ellenállása, amely legfőbb céljaként a szovjetizálás megakadályozását és a nemzeti érzelmek ébrentartását határozta meg.

A szovjet hatalom mindent elkövetett, hogy a litván hősök névtelenek maradjanak. Ez az emléktábla emlékeztetett azokra, akik  kiálltak a magyar forradalom mellett
A szovjet hatalom mindent elkövetett, hogy a litván hősök névtelenek maradjanak. Ez az emléktábla emlékeztetett azokra, akik kiálltak a magyar forradalom mellett
Fotó: Wikipedia

A partizánháború első nagy (és legaktívabb) korszaka 1953 tavaszán–nyarán lezárult. Az ellenállás megtöréséhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy 1953. május 30-án a KGB egy operatív akció keretében elfogta Jonas Žemaitist, a partizánhadsereg 1949-ben megválasztott főparancsnokát, az „erdei testvérek” legkarizmatikusabb vezetőjét. A partizánvezért 1953. június 23-án Moszkvába hurcolták, majd 1954. november 26-án a Butirszkaja börtönben kivégezték.

A hruscsovi éra idején meghirdetett „enyhülés” keretében a szovjet vezetés az egész balti régió politikai és társadalmi konszolidálására törekedett, számos gazdasági intézkedést hoztak ebből a célból, lecserélték a Litván SZSZK állami, közigazgatási intézményeinél és szerveinél addig pozícióban lévő orosz származású nómenklatúrát litván nemzetiségűre. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa 1955. szeptember 17-én egy amnesztiarendeletet is hozott. Mindemellett az egyes fegyveres csoportok egészen 1956–1957-ig folytatták a küzdelmet, igaz, a korábbiakhoz képest jóval kisebb létszámban, jóval szervezetlenebbül és egymástól jóval elszigeteltebben.

A KGB által elkészített 1956. évi záróbeszámoló még hat fegyveres csoportot tartott nyilván, amelyek ebben az évben kilenc gyilkosságot követtek el, ezek mindegyike célirányosan a rendszerrel kollaboráló tisztviselők (jellemzően tanácselnökök, téeszelnökök) ellen lőfegyverrel elkövetett politikai motivációjú merénylet volt.

A KGB litvániai járási parancsnokságainak jelentései egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy már 1956. október 24–25-ét követően felerősödtek a rendszerellenes hangok a Litván SZSZK területén, a járási parancsnokok szinte mindenhol tapasztaltak a magyarok iránti szimpátiamegnyilvánulást (röplapok, falragaszok, a magyar forradalom nyilvános éltetése), és ezzel összefüggésben valamiféle törvényellenes vagy illegális cselekedetet. Mivel a litvánok hallgatták a külföldi rádióadókat, a nyugati független hírforrásokból tudtak tájékozódni a Budapesten kibontakozó utcai harcokról.

Egy első- és másodéves litván joghallgatókból álló, négyfős csoport tagjai, a fent említett fiatalok 1956. október 31-én, az éj leple alatt az „Éljen a magyar forradalom!” szöveget festették fel a Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király által alapított, de 1956-ban Vincas Mickievičius-Kapsukas litván kommunista mozgalmár nevét viselő Vilniusi Állami Egyetem központi épületének falára, egy jól látható helyre.

A felirat hossza három méter volt. A KGB felgöngyölítette az ügyet, három héttel az akció elkövetése után, november 21-én átkutatták Mikaliūnas, Sabotaitis és Vaitekaitis kollégiumi szobáját, őrizetbe vették és kihallgatták őket, majd valamikor december folyamán kézre kerítették a negyedik „tettest”, Puklevičiust is. Nem indítottak velük szemben bűnvádi eljárást, de a litvániai KGB elnöke, Kazimieras Liaudis azt indítványozta a pártszerveknél, hogy zárják ki az egyetemről és sorozzák be őket a hadseregbe tényleges katonai szolgálatra.

Az események láncolatának egyik hiányzó eleme az, hogy a KGB hogyan jutott el a négy fiatal személyéhez, erre vonatkozóan csak egy feltételezést tudunk megfogalmazni. A magyar forradalomhoz kapcsolódó litvániai események talán legfontosabb lélektani pillanatának tekinthetjük az 1956. november 2-án a vilniusi Rasų temetőben és a kaunasi katonai temetőben halottak napja alkalmából lezajlott tömegtüntetéseket. Kaunasban két gyülekező tömegben 300-400, illetve 1000 fő, összesen 1300–1400 személy, míg Vilniusban 250–300 fő, főként fiatalok, az egyetem hallgatói vettek részt a megmozduláson.

A rendszerváltozás utáni történeti szakmunkákban azonban általános nézetté vált, hogy az 1956. november 2-i temetői demonstrációkat a magyarországi forradalmi események inspirálták, és ezt az orosz történetírás is elismeri. A vilniusi temetői megmozduláson összeverődő litván fiatalok, a tanáraik burkolt támogatását bírva, mécseseket gyújtottak, hazafias dalokat énekeltek, majd késő este a magyarok melletti jelszavakat skandálva megindultak a belváros felé.

A tüntető tömeget végül a rendvédelmi szervek oszlatták fel a történelmi óváros bejáratánál. Két héttel a temetői megmozdulás után, november 16-án megfelelő operatív adatgyűjtés nyomán az állambiztonsági szervek mintegy harminc főt vettek őrizetbe a vilniusi demonstráción részt vevő diákok közül. Mikaliūnas és három társa még nem volt közöttük, mint említettük, hármukat csak 21-én vitték be a KGB hírhedt vilniusi Lenin sugárúti székházába.

A kihallgatásuk során kiderült, hogy mind a hárman részt vettek a november 2-i temetői tüntetésen is. Nem kizárt, hogy ők maguk árulták el a többi diáknak, hogy ők festették fel a magyar forradalmat éltető feliratot az egyetem épületére, sőt kifejezetten büszkélkedtek ezzel. A litvániai KGB ügynökkartotékjainak feldolgozása nyomán nyilvánosságra hozott becslések szerint 1944–1991 között körülbelül 118 000 litván állampolgár folytatott valamilyen szintű együttműködést az állambiztonsági szervekkel.

A KGB már említett, 1956. évi záróbeszámolója szerint csak ebben az egy évben összesen 1072 személyt szerveztek be az ügynöki hálózatba. Összességében tehát a KGB részéről nem okozott különösebb nehézséget az információk összegyűjtése a diákság köréből, nyilvánvalóan a szovjet állambiztonság számára rendelkezésre álltak az ehhez szükséges operatív eszközök (lehallgatás, hálózati személyek).

A vilniusi egyetem hallgatói december 3-ra egy tüntetést akartak szervezni hallgatótársaik kizárása ellen, a megmozdulás előkészületeiről azonban a KGB értesülést szerzett, és megakadályozta azt. Részben ez a kizárási ügy is hozzájárult az egyetem rektorának, Juozas Bulavasnak a felmentéséhez, aki már korábban a KGB látókörébe került, mivel erőteljesen ellenállt az egyetemi tanári kar ruszifikációjának. A rektor december 8-án magához kérette a november 2-án a vilniusi Rasų temetőben zajlott rendszerellenes tüntetésen részt vevő diákok prominenseit, és a velük folytatott – a KGB által lehallgatott – beszélgetés során megpróbálta nyugalomra inteni őket, helytelenítette továbbá, hogy december 3-án, a tüntetést megakadályozandó, a KGB egységei megszállták az egyetem épületét, vagyis végső soron a diákok pártját fogta.

Az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Mikaliūnast és három társát végül nem zárták ki az egyetemről, „csupán” két évre felfüggesztették a hallgatói jogviszonyukat. Az 1956-os ügyek összessége, majd a litván egyetemi diáksággal szembeni repressziók folytatódása 1957-ben végül magával rántotta Bulavast is: nacionalizmus vádjával 1958-ban leváltották az egyetem éléről, majd egy évvel később még a pártból is kizárták.

Az október 31-i falfestés értelmi szerzőjének és a csoport doyenjének számító Vidmantas Mikaliūnasról még annyit tudunk, hogy az egyik vilniusi gyárban helyezkedett el segédmunkásként, és az egyetemet végül nagy nehézségek árán, többször akadályoztatva, csak 1970-ben tudta elvégezni.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

1956, Köztársaság tér – Munkásmilíciák

ĀAz épület később a rendszernek egyfajta szakrális helyévé is vált. Az események egyéves évfordulóján Kádárék egy megemlékezést szerveztek, amelyen Marosán György mondott beszédet, rengeteg embert a térre csődítettek