Történelem
A vietnami háború első napjai
Tonkini-öböl: egy elfelejtett provokáció és egy emlékezetes vérontás kezdete
A vietnamiak pontosan tudták, miért harcolnak. Az amerikaiak, több ezer kilométerre hazájuktól, egy teljesen idegen országban, idegen világban – már kevésbé. Mikor javában dúltak a harcok és pusztultak az emberek, már senkinek eszébe sem jutott, hogy tulajdonképpen hol és mikor kezdődött ez a rémálom. Pedig valahol, valamikor minden háború elkezdődik egyszer. Az amerikaiak számára egy évtizedig tartó vietnami háború a Tonkini-öbölben kezdődött, 1964. július 31-én.
Az amerikaiak Maddox nevű rombolója 1964. július 31-én érkezett a Tonkini-öbölbe, a Dél-kínai tenger Vietnamot és Kínát határoló, majdnem magyarországnyi területű tengeröblébe. Az idő tájt különösen neuralgikus pontja volt ez a világnak, hiszen a kettéosztott Vietnam kommunista ellenőrzésű északi része és Kína, a vele szövetséges kommunista nagyhatalom „belvizeként” megkülönböztetett figyelmet kapott a térségben hegemóniára törekvő Amerikától.
Ezen a helyen egy amerikai hajónak bizony még egy fordulatot is nehéz volt úgy megtennie, hogy ne szúrta volna a kommunisták szemét. A Maddox feladata ráadásul az volt, hogy derítse fel a vietnami partvédő fegyvereket és alakulatokat. A következő másfél napban a meglehetősen provokatívan viselkedő hajó háborítatlanul végezte a vietnamiakat kimondottan irritáló feladatát, augusztus 2-án azonban ők is akcióba lendültek.
Ezen a napon több, meglehetősen logikátlannak tűnő dolog is történt. Hogy az északiak (ahogy később magyarázták) dél-vietnaminak vélték volna a Maddoxot – nehezen hihető. Típusa, azonosítási jelei, amerikai felségjelzése kétségek nélkül felismerhetők voltak. Ennek ellenére három észak-vietnami gyorsnaszád támadta meg; torpedókat és géppuskasorozatokat lőttek ki rá előzetes figyelmeztetés nélkül.
Az alapvető harcászati elveknek is ellentmondani látszik, hogy egy száztizenöt méter hosszú, félelmetes tűzerejű hadihajót termetesebb motorcsónak méretű naszád rohamozzon meg – ha mindjárt három is.
A Maddox késlekedés nélkül használta ki a hatalmas technikai fölényt, amivel rendelkezett. Tengerészei tüzet nyitottak a naszádokra, utána légi támogatást kértek a közelben cirkáló Ticonderoga repülőgép-hordozótól. A felküldött négy vadászgép súlyosan megrongálta az egyik, valamivel kevésbé a másik két észak-vietnami naszádot.
Négy vietnami tengerész meghalt, hat megsebesült. Amerikai áldozat nem esett, a Maddoxot egyetlen géppuska-lövedék találta el. A tengeren újra csend lett. Az amerikai romboló visszafordult a dél-vietnami vizek felé.
Egy napot a károk felmérésével, lőszer- és üzemanyag-vételezéssel töltöttek, aztán augusztus 4-én ismét felderítésre indultak, folytatva a naszádok támadásával félbemaradt küldetést. Ezúttal a hasonló méretű és fegyverzetű Turner Joy romboló is követte őket.
Mindaz, amit tettek, két állig felfegyverzett amerikai hadihajónak a vietnami partoktól bőven látótávolságon belüli, kimondottan provokatív grasszálását jelentette – ne szépítsük. A Turner Joy észlelt elsőként szonárjeleket, amelyeket azonnal ellenséges tevékenység jeleiként továbbított a Maddoxnak.
A Pentagonnak ekkor befutó jelentések támadó hajók és torpedók vizuális észleléséről szóltak, pedig vietnami tengerészeti erők ekkor abban a térségben nem tartózkodtak. Ettől függetlenül a Maddox és a Turner Joy csaknem két órán át folyamatos tűz alatt tartotta a parton radarállomásokként észlelt objektumokat, majd visszatért a számukra relatív biztonságot nyújtó dél-vietnami vizekre.
A korabeli sajtó természetesen politikai beállítottság függvényében tudósított az esetről. A kommunista országok újságjai az agresszív, imperialista Amerikáról közöltek kirohanásokat, a Nyugat sajtója a kommunistákkal szemben járt el ugyanígy. Tették ezt úgy, hogy ezekben a napokban még a legmagasabb vezető körök sem tudtak semmi egyértelműt és az objektív igazsághoz legalábbis közelítőt.
Lyndon B. Johnson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke azonban még éjfél előtt pár perccel az amerikai néphez intézett rádióbeszédében rövid tájékoztatást adott a történtekről, és felhatalmazást kért a kongresszustól a válaszcsapás elrendeléséhez. Másnapra – két ellenszavazattal – a kongresszus a felhatalmazást meg is adta.
A történelem érdekesebbnél érdekesebb dokumentumai között is különleges helyet foglal el az elnöki beszéd és a kongresszusi határozat. A beszéd a vietnami flottaegységeket általánosságban, „ellenséges hajókként” (hostile vessels) határozta meg; mintha legalábbis egyenlő erők csaptak volna össze. A legnagyobb csúsztatás azonban egyértelműen az, hogy történések és következmények tekintetében gyakorlatilag összemossa a két (augusztus 2-i és 4-i) incidenst.
A kongresszus látnivalóan szintén „hozott anyagból” dolgozott, döntően az elnök által ismertetett információkra hagyatkozva. A lényegen azonban ezek az apróságok mit sem változtattak. Az amerikai légierő már másnap támadást intézett észak-vietnami üzemanyagraktárak és hadiüzemek ellen.
Az, ami a világtörténelembe „vietnami háború” néven került bele, ezen a napon megkezdődött.
Érdekes, hogy az emberen a tonkini incidens történetének tanulmányozásakor szinte mindig erőt vesz valami nehezen megmagyarázható szomorúság.
Hiszen láthatjuk, hogy a leghatalmasabb vezető is mennyire ki van szolgáltatva azoknak az információknak, amiket nem ő szerez be, nem ő értékel, és tulajdonképpen nem is ő értelmez. Amerikában a Pentagonhoz befutó jelentések a Nemzetbiztonsági Ügynökségen keresztül kerültek az elnökhöz, és a kongresszus is az általuk megfogalmazott anyag alapján kellett hogy határozzon.
Egészen félelmetes, mekkora hatalmuk van a hírszerző szerveknek a döntéshozók akarata és szándékai felett. Lyndon B. Johnson egyértelműen Vietnammal kapcsolatos döntése miatt vált 1964 után rohamos gyorsasággal a legnépszerűtlenebb amerikai elnökké, pedig sikeres szociális programokat indított a gazdasági és faji eredetű társadalmi igazságtalanságok leküzdésére.
Sokaknak feltűnt akkoriban, hogy Johnson, ez a laza és keresetlen, igazi „texasi fickó” hogyan vált egyre merevebbé, keserűbbé és ingerlékenyebbé a rá nehezedő felelősség súlya alatt, hiszen hamar látnia kellett, hogy sok ezer fiatal amerikait küld a halálba.
Anélkül azonban, hogy Johnson felelősségét jottányit is csökkenteni akarnánk, meg kell neveznünk „rossz szellemét”: Robert McNamarát, az akkori védelmi minisztert. Ő volt talán a legbefolyásosabb ember az akkori Amerikában, és szinte egyedüliként manipulálhatta a hírszerzés jelentéseit. Ma már tudjuk, hogy manipulálta is, méghozzá a lehető leggátlástalanabbul. Simán letagadta, hogy a Maddox – egyáltalán, az amerikai haditengerészet – támogatott volna dél-vietnami hadműveleteket, pedig ez volt az igazság: a felderítést is ezzel összefüggésben végezték.
Ő a ludas abban, hogy senkihez nem jutott el a Maddox parancsnokának megjegyzése arról, hogy a Turner Joyon egy túlbuzgó szonárkezelő a saját hajócsavarjuk hangját hitte ellenséges torpedók jeleinek, és ezért riasztotta mindkét hajót.
McNamarának akkora hatalma volt az információk felett, hogy mindenkit a szándékai szerint manipulálhatott. A kongresszusnak a második, augusztus 4-i támadásról szóló történetet is megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztott, kész tényként tálalta – miközben később kiderült, hogy egyáltalán meg sem történt, a riasztás és a lövöldözés valójában egy téves észlelésből eredő vakriadó következménye volt.
Tanulságos azonban a Tonkini-öböl-határozat két ellenszavazatának története. A republikánus Morse oregoni és a demokrata Gruening alaszkai szenátor valami oknál fogva nem volt teljesen kiszolgáltatva McNamara „információmonopóliumának”; nagyon úgy tűnik, mindkettőjüknek megvoltak a privát értesülései. Ezek alapján pedig tisztességes és felelős emberként nem dönthettek másképp, mint hogy nemmel szavaztak a vietnami beavatkozásra.
Ha viszont az amerikai ipari-katonai komplexum „héjáinak” létezett tipikus képviselője, az McNamara volt. Hiszen hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy háború mindig gigantikus üzlet a hadiipari cégek és azok vezetői számára – ennélfogva a háború megindítói mindig előkelő helyen állnak a hadiipar fizetési és jutaléklistáján. McNamara, aki üzletemberből lett politikus, és szépen felívelő diplomáciai karrierje tetőpontjaként az Egyesült Államok védelmi minisztere, mindezzel tökéletesen tisztában volt.
Arra a szerepre akkor alkalmasabb embert keresve sem találhattak volna. Tehetséges, de erkölcsi gátlások nélküli politikusként talán nem is annyira a pénz, mint inkább a hatalom vonzotta; később a Világbank elnöki székébe is beülhetett. A lényegen azonban ez már nem változtat.
A háború kezdetét vette.
Hivatalos adatok szerint amerikai részről 58220 halott esett, vietnami részről (értelemszerűen a civil áldozatokat is hozzászámítva) csaknem egymillió volt a halottak száma.
Vietnam számára ez a háború végül győzelmet hozott: függetlenné váltak, és egyesíthették az országukat. Ahogy pedig múlik az idő, mind jobban láthatjuk azt a totális politikai, katonai – főleg pedig erkölcsi – kudarcot és vereséget, amit ez a háború az Egyesült Államok számára jelentett.
McNamarának és a vietnami kommunista erők parancsnokának, Vo Nguyen Giap tábornoknak (aki a 20. század egyik legtehetségesebb hadvezére volt) már öregkorukban, 1995 őszén lehetőségük volt személyesen is találkozni Hanoiban. Végre alkalmuk nyílt rá, hogy szemtől szemben tisztázzák a mindkét fél számára neuralgikus kérdéseket.
Szóba került a tonkini incidens, és Giap, akinek már nem volt oka bármit is letagadni, elismerte az augusztus 2-i támadást, azonban elmondta azt is, hogy augusztus 4-én a világon semmi nem történt, nem is lett volna mivel megtámadni az amerikai hajókat, mert abban a térségben tényleg nem tartózkodtak észak-vietnami tengerészeti erők.
Beszélgetésük ma már a YouTube-on is megnézhető; érdemes megfigyelni a két ember testbeszédét. McNamara a fotel Giap felőli karfájára támaszkodva „nyomul”, egész testhelyzete a magyarázkodó és rábeszélő attitűdöt hangsúlyozza. Giap magabiztosan és otthonosan ül a foteljében, és inkább a jelenlévőknek beszél, mint McNamarának. Talán mert tudja, hogy utóbbi amúgy is mindennel tisztában van?
Giap, ha kommunista volt is, nem idegen érdekekért harcolt, hanem a saját hazájáért – tiszta lehetett a lelkiismerete. Vajon az volt-e McNamaráé is?
Hiszen a hatalmasok lelkiismerete mindig egy végtelen, kiismerhetetlen dzsungelt rejt. Ebben a dzsungelben sok dolog előbukkanhat, sok dolog elrejthető, de sok minden örökre el is veszhet. Egy azonban biztos: a lelkiismeretünkkel végül mindannyiunknak el kell számolnunk, ha királyként, ha koldusként éltük az életünket.
Giap tábornok százkét évet élt, McNamara kilencvenkettőt.
A Vietnamban odaveszett amerikai katonák átlagéletkora 19 év volt. Sokkal több a vietnamiaké sem lehetett. w
A szerző jogász, író