Történelem
Az óceánrepülők
A teljesítmények mindig is vonzották az embereket. Minket, magyarokat meg különösen. Sokak meggyőződése, hogy ezt a szellemet az eurázsiai pusztákról hoztuk magunkkal, hiszen a túlélésért vívott harcban ott rögzült belénk, hogy mindennél és mindenkinél jobbnak kell lennünk. Csakhogy az Atlanti-óceánt elsőnek átrepülő két magyar pilóta ősei biztosan nem jártak az eurázsiai pusztákon. A történelmi Magyarország tipikus gyermekeiként az egyiknek, Endresz Györgynek németek voltak a felmenői, Magyar Sándor (1929-ig Wilczek) szláv eredetű apától és német eredetű anyától született.
Pilóták is úgy lettek, ahogy nemzedékükből mindenki: az első világháború folyamán minden hadviselő félnél létrehozták a légierőt, és az oda jelentkező fiatalemberek közül válogatták ki a pilótákat. Valószínűleg a legtöbben azok voltak, akik a lövészárkokat unták meg, de persze bőven akadtak kalandot és dicsőséget keresők. A légierő az Osztrák-Magyar Monarchiában is hamarosan elit haderőnemnek számított, pilótának lenni pedig egyenesen a „legmenőbb” dolgok egyike volt.
Így került a Monarchia „menő fiúi” közé Endresz György és – maradjunk e névnél – Magyar Sándor, a rövid kiképzés után pedig intenzív bevetések következtek. Le is lőtték mindkettőt; Magyar egyenesen egy temető kellős közepébe pottyant a gépével - ott is egy frissen kiásott sírgödörbe. Egy kartöréssel megúszta.
Endresz nem volt ilyen szerencsés, a gépét Lemberg mellett lőtték le, és őt el is fogták. Több sikertelen szökés után Szibériából saját maga barkácsolta papírokkal, Svédországon keresztül érkezett haza. Amúgy ez az út se lehetett kisebb teljesítmény a későbbi óceánrepülésnél…
És ahogy ez gyakran előfordul: a háború után egyikük sem találta a helyét. Endresz valamivel egyenletesebb életpályát futott be, ő mindvégig pilóta maradt, előbb két repülőgépgyártó nagyvállalat pilótájaként, majd pilótaoktatóként. Magyar rövid ideig a Budapest-Győr légipostajárattal repült, aztán Kanadába távozott, ám kezdetben ott se ment neki jól, pedig keményen dolgozott.
Magyar Sándorban elsősorban Lindbergh 1927-es szenzációs óceán-repülése érlelte meg a hasonló vállalkozás gondolatát: átrepülni az Atlanti-óceánt Amerikából Európába, azon belül is Magyarországra. Önmagában a repülés már nem lett volna egyedülálló tett, hiszen az óceánt Lindbergh után többen átrepülték - azonban az Atlanti-óceán európai partjáról még soha nem jutottak egészen Európa közepéig. A vállalkozás elsősorban ezzel hívta volna fel magára a figyelmet. Illetve még valamivel: a trianoni országcsonkítás elleni tiltakozással. Mint – akkor még – minden honfitársának, Magyar Györgynek is megemészthetetlen traumája volt a szégyenletes békediktátum. Repülését elsősorban arra szánta, hogy a világ figyelmét felhívja a hazája ellen Trianonban elkövetett igazságtalanságra.
Ám a tényezők közül „csupán” az egyik volt a rutinos és bátor pilóták részvétele; kellett még valami, amit legalább ilyen nehéz prezentálni: a pénz. A tulajdonképpeni belépő a nagy vállalkozáshoz ez volt. Megmutatni, hogy nem csak álmodni képes; meg is tudja valósítani azt, amit megálmodott.
Nem csak egyes emberek, hanem egész nemzetek életében vannak olyan gondolatok és eszmék, amik megvalósításra születtek.
Magyar beszélt a tervéről egy magyar lelkésznek és a feleségének, akik már rendelkeztek némi összeköttetéssel. Így a Detroitban megjelenő Magyar Hírlap szerkesztőjén keresztül a közelben lakó Eördögh Elemér pápai prelátusig – aki az amerikai magyarok szervezetének meghatározó embere volt - is eljutott az akció híre. Amerika egyre szélesebb körben olvasott magazinja, az Air Travel News háromoldalas írást közölt a tervezett óceánrepülésről, aláhúzva benne a Trianon elleni tiltakozás szándékát. A sztorit lehozta az ottani Magyar Hírlap, de hamarosan New York és Celeveland vezető újságjai is. A terv egy hatalmas ország nyilvánossága elé lépett.
És e pillanattól nem hagyta el őket a szerencse. Lord Rothermere, a brit főrang, aki már régebben a magyar ügy mellé szegődött, éppen New Yorkban tartózkodott, megörökölvén az egyik legnagyobb példányszámú amerikai újságot, a Daily Mailt. Őt kereste meg Eördögh Elemér, és a dúsgazdag lord azonnal késznek mutatkozott a segítségre. A vállalkozást tízezer dollárral támogatta, és ő adta a repülőgép nevét: Justice for Hungary – igazságot Magyarországnak!
A lordnak köszönhetően a világon szinte mindenhol cikkeztek a vállalkozásról. Amerikában harmincezer darab egydolláros képeslapot kezdtek árusítani, a képeslapon az óceánrepülő képével. Némi fantáziára szükség volt a megjelenítéséhez, tudniillik az óceánrepüléshez éppen hogy a repülőgép hiányzott - azonban Magyar Sándort ilyen kicsiség nem hozhatta zavarba. Személyesen kereste fel a Lockheed repülőgépgyár vezérkarát, ismertetve, hogy a terv már most világhírnévnek örvend, és megcsillogtatta előttük az ebben rejlő hatalmas reklám-lehetőséget. Magyar már jól megismerhette az amerikai gondolkodásmódot, mert fényes sikerrel járt.
Az óceánrepülésre szánt repülőgép Lockheed Sirius típusú volt, típusjele Sirius-SA, gyártási száma: 166, amerikai lajstromjele NR-115W.
Az ára pedig harmincezer dollár...
Endresz György éppen Cincinnatiban volt, látogatóban az első világháború előtt kivándorolt szüleinél, bár addigra már itthon is tudomást szerzett a nagy tervről. Magyar a világháborúból ismerte őt (még olyan kevés pilóta volt, hogy az ellenség pilótáit is ismerték) és nagyon jó repülőnek tartotta. Így amikor Endresz jelentkezett a felhívására, gondolkodás nélkül őt választotta.
Úgy látszik, ennek a két embernek is találkoznia kellett. Ha patetikus kifejezéssel akarunk élni: Endresz volt a profizmus és a precizitás, Magyar pedig a szív és a fantázia. Ha a prózaibb megfogalmazáshoz ragaszkodunk: mindketten egyformán ambiciózusok és bátrak voltak. Márpedig a vállalkozáshoz, amire akkor az életüket tették fel, ezekre a tulajdonságokra volt a legnagyobb szükség.
Azonban a repülőgép legyártása késett, a harmincezer dolláros vételár csak-csak nem akart összegyűlni. Ekkor jött az újabb csodás elem: egy Győrből kivándorolt virsligyáros, Szalay Emil 1930 őszén huszonötezer dollárral szállt be az óceánrepülő kalandba.
A hősköltemény első fejezete lezárult. A pilóták megmutatták, hogy meg tudják valósítani az álmaikat. Így utólag amúgy nehéz lenne eldönteni, melyik volt nehezebb: megteremteni a vállalkozás alapjait – vagy átrepülni az óceánt…??
A Sirius-SA berepülése során számos hiba merült fel, de így alkalom nyílt olyan jellegű javításokra, amikkel csak jobbá tették a konstrukciót. Átalakították a futóművet és a függőleges vezérsíkot, beépítették az időközben kötelezővé tett rádiót (ami újabb 4500 dollárba került...), beszerelték továbbá az akkor újdonságnak számító „műhorizontot”, a repülőgépnek a vízszintes síkhoz viszonyított helyzetét jelző, a ködben, felhőben, elégtelen látási viszonyok között a gép stabilitásának megőrzését biztosító műszert. A két pilóta ennek később az életét köszönhette.
A Sirius-SA készen állt. Magyar letette a rádió kezeléséhez szükséges vizsgát, Endresz a berepülések során kellően megismerhette a gépet, így a pilóták is készen álltak. A magyar álom a valósággá válás küszöbére érkezett. Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor repülőgépe 1931. július 15-én startolt a kanadai területen lévő, új-fundlandi Grace Harbor repülőteréről. Oldalán a messziről is jól látható felírással:
-
Justice for Hungary! Igazságot Magyarországnak!
Új-Fundland nem éppen barátságos időjárásáról híres, de a viharzónák kerülgetése ellenére is rekordidő, nem egészen tizennégy óra alatt érték el az ír partokat. A rossz időjárás megnehezítette ugyan az életüket, de a motor tökéletesen működött, és a műhorizont segítségével stabilan megtartották a gépet. Az iránytű azonban meghibásodott, ráadásul az üzemanyag-ellátás akadozni kezdett, pedig volt még benzinük.
A két profi pilóta azonban ebben a helyzetben is jó döntést hozott, noha így a média számára kevésbé volt „ütős” a leszállás. Mátyásföldön, 1931. július 16-án már ezrek lesték, hogy feltűnjön a Justice for Hungary, az újságírók kihegyezett plajbászokkal, az operatőrök élesre állított objektívekkel várták a gépet. Endresz és Magyar azonban már az üzemanyag-ellátás meghibásodásakor úgy döntöttek: nem kockáztatnak az utolsó kilométereken. Győrnél kezdődtek a hibák; Bicskénél leállt a motor, ők siklórepülésben közelítették a meg az anyaföldet, és Felcsút határában, egy kukoricatáblában landoltak - a kényszerleszállás ellenére kimondottan simán. Egy pilótának mindig jól jönnek a háborús tapasztalatok…
Odáig 5770 kilométeres utat tettek meg 25 óra 20 perc alatt, 230 kilométeres átlagsebességgel. Három rekordot is megdöntöttek: az Amerika-Európa távolságot ilyen gyorsan megtéve, eredeti európai célját ennyire hamar elérve, és ilyen mélyen a kontinens belsejébe repülve még senki sem teljesítette az Amerikából Európába tartó utat.
A magyar álom beteljesült. A Trianonban megcsonkított és megalázott magyarság az óceánrepülő nemzetek közé lépett, és a világon mindenütt láthatták, hogy ez a nemzet megérdemli az igazságtételt. Az óceánrepülők tiszteletére 1931. július 20-án a Hősök terén rendezett népünnepély az első volt, amit Magyarország a Trianon óta eltelt több mint tíz évben megélhetett.
Endresz György ekkor még nem sejtette, hogy egy év sincs hátra az életéből; 1932. május 21-én az óceánrepülők világtalálkozójára Rómába repült Bittay Gyula navigátorral. Leszállás közben a gép megbillent és lezuhant. Mindkét utasa azonnal meghalt. Endresz még negyvenéves sem volt.
Magyar Sándornak viszont szép, hosszú élet adatott - Amerikában. Repülőoktatóként és repülőgépgyártó üzemek szakértőjeként komoly megbecsülésnek örvendett. A második világháború előtt még egyszer visszatért szülőhazájába, alapított egy céget, és a Magyar Repülő Szövetség tevékenységébe is besegített. A háború végén, stílusosan, repülőgéppel szökött meg az akkor már a szövetségesek elfoglalta Olaszország felé, onnan pedig visszament Amerikába. Ott is halt meg 1981-ben, nyolcvanhárom éves korában.
A kommunista rendszer feledésre ítélte ezt a két igazi magyar hőst. Tabu volt az első magyar óceánrepülés története is – minden bizonnyal azért, mert Trianon igazságtalanságára hívta fel a világ figyelmét. Az internacionalizmus fából-vaskarika elmélete szerint felesleges, sőt, tiltandó volt ezzel a „testvérnépek érzékenységét” megsérteni.
Milyen érdekes: a kommunista rendszerek közül kizárólag a magyar volt valóban internacionalista. Hogy a többi mennyire nem, azt megtapasztalhatta bárki, aki bármilyen irányban átlépte a magyarságot mai napig bilincsbe szorító trianoni határokat.
Időközben megtanulhattuk azt is, hogy nem a beteljesülés jellemző a magyar álmokra, de mindig teremnek közülünk olyanok, akik képesek újra álmodni azokat.
Ki tudja, egyszer talán be is teljesítik őket.
(Köszönöm a komáromi Turi Zsolt rengeteg információban megtestesülő segítségét, melyek nélkül nem készülhetett volna el ez a cikk.)
A szerző jogász, író
