Történelem

Béke Bukarestben – az erdélyi hadjárat

Az 1918-as területrablás főpróbája – Az Erdélyben állomásozó 1. osztrák–magyar hadsereg harmincötezer emberének kellett szembenéznie a négyszázezres barbár román haderővel

Enyhén szólva ez sem része történelmi tudatunknak, pedig alapvető mérföldköve históriánknak: a Romániával 1918. május 7-én aláírt bukaresti békeszerződés az utolsó, amit még a történelmi Magyarország képviselői írtak alá.

Béke Bukarestben – az erdélyi hadjárat
Az 1916. augusztus 27-i támadó offenzíva során három román hadsereg lépte át Erdély keleti határát, hogy Erdélyen s a Maros vonalán túl meg se álljanak a Tiszáig. Nekik ígérték!
Fotó: Wikipedia

Méghozzá – és már itt hideglelést kapnak a „merjünk kicsik lenni” felkent hívei – győztesként és nagyhatalmi pozícióban, legalábbis egy nagyhatalom integráns részeként. Maga a békeszerződés enyhe területi és komoly gazdasági hátrányokkal sújtja a legyőzött Romániát, ettől függetlenül méltó egy nagyhatalomhoz; ez esetben a Monarchiához és Németországhoz. Ám biztos nem véletlen, hogy száz ember közül kilencvenkilenc soha nem hallott a Német Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia által a Román Királysággal kötött bukaresti békéről, amit a románok persze a mai napig „rablóbékének” emlegetnek.

Érdekes, Trianont sose nevezték annak.

Erdélyben 1916. augusztus 27-én késő éjjel a Kárpátok mentén fekvő városokban megszólaló szirénák ez alkalommal nem a bányászok műszakváltását jelezték, hanem a román hadsereg támadását.

Egészen addig eléggé sajátos volt a Romániával való viszonyunk. Szövetségünket 1913-ban erősítettük meg, de a világháború kitörésével ők csupán a semlegességüket nyilvánították ki. Így politikusaink potenciális ellenségként számoltak velük – viszont túlságosan provokatív lett volna akkora haderőt telepíteni Erdélybe, amelyet a románok fenyegetésként értelmezhettek volna.

Ezért az Erdélyben állomásozó 1. osztrák–magyar hadsereg harmincötezer emberének kellett szembenéznie a körülbelül négyszázezres román haderővel. Ők három hadsereggel törtek be Erdélybe, és az Arz Artúr tábornok vezette mieink pontosan tudták, hogy erejük legfeljebb a támadás lassítására elegendő. Így is tettek; harcolva vonultak vissza a könnyebben védhető terep­szakaszokig, amikből Erdélyben szerencsére van elég.

A mindössze hetven löveggel rendelkező hadsereg tagjai persze nem tudhatták, hogy a románok olyan területekért harcolnak, amelyeket nekik ígértek. Hiszen volt itt egy, a ’18-ast jóval megelőző másik „bukaresti szerződés” is: ezt Románia az antanthatalmakkal kötötte 1916. augusztus 17-én. Ebben az antant – amennyiben Románia az ő oldalukra áll – győzelem esetén nekik ígérte Magyarországból a Bánság és Erdély teljes területét, illetve a Partiumot egészen a Tisza vonaláig. A románok pedig nem vesztegették az időt. Alig tíz nap múlva megindították az inváziót Magyarország ellen.

Igazság szerint a mai napig nem tisztázott, hogy erről a ránk nézve oly végzetes szerződésről mikor szereztek tudomást a Monarchia vezető körei. Elképzelhető-e, hogy az országunkat akkor még „csak” elméletben megcsonkító rablóegyezség csupán akkor vált ismertté, amikor 1916 decemberében bevonultunk Bukarestbe, és egy bizottságunk átvizsgálta a diplomáciai levéltárat?

Hiszen elég román tisztet ejtettünk foglyul, elég jelentés érkezett hozzánk a birtokukba került területekről ahhoz, hogy egyértelmű információink legyenek a románok szándékairól. A romániai újságok teljesen nyíltan cikkeztek mind az erdélyi területek végleges annektálásáról, mind az antanthatalmakkal kötött egyezségről.

A teljes magyar politikai és katonai vezetés is láthatta, hogy előrenyomulásuk során a románok leverik a magyar feliratokat, megszüntetik a magyar közigazgatást, és kertelés nélkül kijelentik, hogy e területek ezután Románia részei.

Ilyesmit nem tesz „egyszerű” megszálló hadsereg; ilyet negyedszázaddal később még a németek sem csináltak a Szovjetunióban, vagy a szovjetek sem Közép-Európában. Ez már a tragikus 1918-as területrablás főpróbája volt. Csakhogy ekkor még nem Károlyi Mihálynak, hanem Tisza Istvánnak hívták a miniszterelnököt.

Ő számolt a román támadással, ezért még júliusban összehozott egy német–osztrák–magyar–bolgár szövetséget egy román invázió esetére. Néha egészen félelmetes, ahogy Tisza mindig, mindennek jól látta a lényegét. Ez alkalommal sem volt másképp: későbbi sikerünket döntően az ő intézkedéseinek köszönhetjük.

Ez persze nem változtatott Arz tábornok hadseregének keserves helyzetén. Ma már a legendák ködébe vész a csendőrszakasz, amely az egyik hágót védve az utolsó emberig elesett, és nem tudunk többet azokról a katonáinkról sem, akik a lőszer kifogytával puskatussal vagy kövekkel indultak öngyilkos rohamra. Az 1. hadsereg megtette, amit tudott; a lehető leghosszabb ideig tartóztatta fel a támadókat, utána pedig szívós halogató harcokat vívva vonult vissza.

Az előrenyomuló románok elfoglalták Petrozsényt, a Barcaságot és a Székelyföldet, nyomukban pedig sosem látott menekülthullám indult Nyugat felé. Egy másik világ szabadult rá Erdélyre: a Balkán legrosszabb oldalát mutató, barbár büntetésekkel, primitív korrupcióval és erőszakkal működő hatalom. Mondjuk ki nyugodtan, hiszen ez az igazság. Amúgy a román katonák, akik viharos üdvözlésre számítottak, a román lakosságtól bizony kimondottan hűvös fogadtatásban részesültek.

A színmagyar Székelyföldön pedig a románokból kitört az a fajta magyargyűlölet, amit – erre sincs jobb tippünk – mindenkori kisebbségi érzésük generált. A rekvirálásoknak ellenszegülés miatt a gyergyószárhegyi bírót és hét esküdtjét nyilvánosan végezték ki. A Sóvidéken szabályos mészárlást rendeztek a „zabrálásnak” ellenálló, ám védtelenül maradt magyarok között. A botozás, a szabad rablás, a kollektív megtorlások, a nőkkel szembeni erőszak mindennaposak voltak. Ez is igaz; ne finomkodjunk. Ők sem törődtek soha a mi érzékenységünkkel.

Tisza előrelátása azonban meghozta gyümölcsét. A galíciai frontról érkező harcedzett ezredek – köztük a híres 82-es székely gyalogezred – hamar megmutatták a románoknak, hol lakik az Úristen: a székelyek első csatájukban egy egész román seregtestet radíroztak le a föld színéről. A hamarosan beérkező németek (köztük egy bizonyos Erwin Rommel főhadnaggyal), Dél-Erdélyben nyomultak előre. Harcaikról és az ellenségről érzékletes képet fest majd Rommel könyve, a Gyalogság, előre!

Az addig védekező harcokra és visszavonulásra kárhoztatott 1. osztrák–magyar hadsereg sikeres ellentámadása nyomán október elejére már a székelyföldi szorosokat foglalhatta vissza. Bizony, a Monarchia és Németország – amúgy rendkívül öntudatos – hadserege is egy másik világot képviselt. Kiképzettségüket, felszereltségüket és vezetésüket össze sem lehetett hasonlítani a románokéval.

Ne szépítsük ezt se: utóbbiak egyre gyakrabban kerestek fejvesztett futásban menedéket, és mire a Kárpátokig szorították vissza őket, fegyverzetük és felszerelésük nagyrészt megsemmisült, katonáik pedig teljesen demoralizálódtak. Orosz szövetségeseik hiába siettek segítségükre, ismételt támadásra ennek a hadseregnek már esélye sem volt. Északi határaiknál ugrásra készen álltak a bolgárok, Románia nem engedhette meg magának, hogy teljes haderejével ellenünk forduljon.

A románok Kárpátokon túlra űzésével a háború új szakasza vette kezdetét, amiben talán utoljára jutott meghatározó szerep a lovasságnak. A Romániát a háborúból végképp kikapcsolni akaró Monarchia és Németország haderőinek minél gyorsabban kellett leküzdeniük Moldva és Havaselve térségeit, és ebben oroszlánrészük volt a magyar huszárezredeknek. „Előremozgásuk” oly sikeres volt, hogy a német és osztrák–magyar seregek december 6-án bevonulhattak Bukarestbe.

Románia kiterítve hevert a lábunk előtt.

Őrizkedjünk attól, hogy a bukaresti békét valamiféle Grál-lovagok diktálta erkölcsi csúcsteljesítményként értékeljük: 1918 május 7-én ennek a legyőzött országnak imperialista nagyhatalmak diktáltak, akiknek a rájuk veszélyt jelentő államok közül Románia teljes kikapcsolása volt a célja. Egy ilyen – amúgy háborús helyzetben abszolút indokolt – célkitűzést nem lehet érzékeny, olykor brutális hátrányok realizálása nélkül keresztülvinni. Magyarország részéről azonban semmiféle területi követelés nem fogalmazódik meg. Teljes „nyereségünk” egy határkiigazításként értelmezhető erdélyi határsáv, amit a két ország közti vízválasztó magaslatokat figyelembe véve állapítanak meg.

Nagysága alig észrevehető – erről ma is meggyőződhet bárki, aki felüti a Révai-lexikon 1918-as kiadásának megfelelő oldalát. Maga a határsáv rendkívül gyéren lakott, legeltetésen kívül másra nem alkalmas. Románia valóban érzékeny területi vesztesége a délkeleti Dobrudzsának a Duna vonaláig való elvesztése volt Bulgária javára – viszont de facto támogatták, hogy Oroszország rovására megszerezze az addig is igényelt, népes és kitűnő termőfölddel bíró Besszarábiát.

A román hadsereget nem hozták lehetetlen helyzetbe. Tíz hadosztályt – ami békelétszámként egy ekkora országnak tökéletesen elég – megtarthattak, haditengerészetük pedig érintetlen maradt. Ki tudja, talán a mi oldalunkon való bevetés érdekében?

Kétségtelen, hogy gazdasági értelemben az igazi érvágás Románia kőolaj-kitermelésének német kézbe adása volt, és jelentős élelmiszer-exportra is kötelezték a győztesek felé.

E rendelkezések valóban a potenciális ellenfelek közül való kikapcsolásukat jelentették – de hát ezt háborús helyzetben tényleg nem róhatjuk fel senkinek. Persze, a bukaresti béke valóban nem arra szolgál, hogy Németország és a Monarchia jóságos nagybácsikként eljárva éppenséggel szuperhatalommá tegye Romá­niát, azonban elsőre feltűnik: ennek a békeszerződésnek semmiféle „kivégzés-jellege” nincs. Nem cél a román állam vagy nemzet megsemmisítése, életképtelen helyzetbe hozása, gazdasági és katonai lenullázása. Hogy merjünk itt egy nem „történelmi kategóriaként” számon tartott fogalmat nevesíteni: talán fogalmazhatunk úgy, hogy nincs benne semmi gonoszság.

Ha most egy alig két évvel későbbi másik „békeszerződés” jut az eszünkbe, ne csodálkozzunk. Mert számunkra újra és újra marad a fájdalmas kérdés: a hamarosan bekövetkező tragédiának az akkori magyar kormány miért nem állt ellen? Ép ésszel, józan ítélőképességgel hihető-e, hogy az antanthatalmakkal kiváló kapcsolatokat ápoló, addig is a magyar politikai elithez tartozó Károlyi Mihály és az ő kormánya ne lett volna tisztában azzal a bizonyos, 1916-os „másik” bukaresti szerződéssel, és az összes hasonló többivel?

Hiszen a meggyilkolt Tisza István holtteste még ki sem hűlt, amikor a románság gyulafehérvári gyűlésén már „kikiáltotta” Erdély elszakadását Magyarországtól – és Károlyiék vasúti kocsikat biztosítottak a román küldöttek Gyulafehérvárra utazásához. E napon kezdődik a történelmi Magyarország szétrablása, a magyar kormány pedig ugyanezen a napon kezdi meg másfél millió katonánk leszerelését.

De hát ez már egy másik kor, egy másik dimenzió. A szerződéseket aláíró szakállas-frakkos úriemberek, Erdély védői, a népfelkelők, és a Havaselve ködös fennsíkjain vágtázó magyar huszárok a boldog békeidők rózsaszín ködébe tűnnek.

Elkezdődik a szerződéseket kivégzőeszközként használók kora.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Fekete március

ĀA román nemzeti paranoia térnyerése. Az erdélyi magyarokban – akkor és ott – visszavonhatatlanul elveszteka demokratikus és toleráns román állammal szembeni illúziók