Történelem

Cserny József és különítményes társai pere

Két elfelejtett tárgyalás I.

Vannak emberek, akikből lehetetlen hőst csinálni. Pedig erre idő és alkalom a szocializmus alatt bőven lett volna Cserny József esetében, hiszen az osztályellenség megsemmisítésére verbuvált különítmény parancsnokaként élte 1919-es víg napjait, hogy aztán még ugyanabban az évben elítéljék és kivégezzék. Szamuely vagy Korvin nevét minden kisiskolás ismerte, pedig semmivel nem voltak kisebb gyilkosok. Cserny azonban kimaradt a munkásmozgalom Panteonjából. De ki is volt ő tulajdonképpen?

Cserny József  és különítményes társai pere
A Lenin-fiúk véres kezű vezérei: előtérben Cserny József, Papp Sándor és Radányi Kornél. A vörös terrorlegények nem ismertek kegyelmet
Fotó: Vörös Riport Film

Cserny József 1892-ben született Budapesten, munkáscsaládban. Cipésznek tanult, de már az első világháborút megelőzően is a monarchia haditengerészeténél szolgált. Aztán Oroszországba távozott, propagandista-tanfolyamot végzett. Az őszirózsás forradalomkor tért vissza, és a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) székházának védőosztagaként (lám, ez a kifejezés más nyelvből mintha ismerős lenne) hamarosan kétszáz fősre duzzadt Cserny-különítmény parancsnoka lett 1919 januárjában.

Cserny József életútja ennél a vészterhes évnél nem is terjed tovább. Indítékaiban azonban az ösztönző erők lecsupaszított vázát találjuk: ő és emberei ahhoz a fajtához tartoztak, amelyiknek nem szabad hatalmat adni a kezébe, és amelyik nem bírja elviselni a magánál különbet. Már a kommün kezdetén terrorcsapatnak nevezték magukat, főhadiszállásuk a Batthyány-palotában, a Teréz körúton volt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy itt ma házasságkötő terem működik.

Kilenc gyilkosság

Leghelyesebb, ha a büntetőjog szabatos nyelvén szóló ítéletből indulunk ki. A kihallgatásokon képet nyerhettek viselt dolgairól: minden bűntársát „beköpte” a kegyelem reményében. Az alapos nyomozás és a sok bizonyítékra hivatkozó vádirat szerint Cserny József és társai kilenc gyilkosságot követtek el. Ha gyilkosságaik körülményeit és a tettesek magatartását elemezzük, nehezen emészthető horrorban lesz részünk.

Dobsa Miklós, tizenkilenc éves huszárzászlós 1919. április 20-án vesztére érdeklődött a „Szovjetházban”, elveszett iratai pótlása után. Az őrség egyből lefogta, és az őrparancsnok, Goldberger Schön Gábor egyből le is gazemberezte. Erre Dobsa – állítólag – gúnyosan elmosolyodott, és ezzel a sorsa meg is pecsételődött. Goldberger Schön „ajánlásával” átkísérték a terrorcsapat főhadiszállására, ott pedig Cserny parancsára Groó Géza és Nyakas Nagy János agyba-főbe verte, majd két lövéssel megölték. Mire a zászlós idáig eljutott, már félig megásatták vele a sírját, eltörték az állkapcsát és mindkét karját.
Holttestét beledobták a Dunába, két hónappal később fogták ki Érdnél.

A 73 éves Hollán Sándor és fia, a 45 éves ifj. Hollán Sándor 1919. április 24-i éjjeli agyonlövése a legismertebb a Cserny-különítmény gyilkosságai közül. A román előrenyomulás miatt a tanácskormány elrendelte a „magasabb körökből” való túszok begyűjtését. A két Hollán is a listán szerepelt. E munkát a különítmény végezte, azonban egyértelmű, hogy ők a túszokat nemcsak begyűjteni akarták, hanem egyből halálra is szánták őket.

Az ifjabb Hollán államtitkári rangban a MÁV igazgatója, az idősebb pedig nyugdíjba vonulása előtt számos fontos intézmény vezetője volt. Hogy mi kapacitálta Lázár Andor Endre különítményest az agyonlövésére? Az, hogy ifj. Hollán Sándor elutasította a katonaság alóli felmentésre benyújtott kérelmét. Ha már az ifjabb Hollánnak vesznie kellett, nem hagyhatták életben az idősebbet sem. A Lánchíd budai pillérénél megparancsolták apának és fiának, hogy álljanak arccal a Dunának, aztán tarkón lőtték őket. Az ifjabb Hollánt Lázár Andor Endre, az idősebbet egy Mészáros Sándor „Bandi” nevű hasonszőrű. Az ő holttestüket is bedobták a Dunába.

Szigeti Gusztáv dégi kereskedő 1919. április 30-i halála is tipikusnak mondható. Gróf Festetics Sándor volt hadügyminiszter az ő siófoki házában töltött pár napot, és ez elegendő volt Csomor Gábor, Cserny egyik terroristája számára, hogy összeverje, két golyót eresszen belé és tizenhatszor döfje bele a rohamkését.

A haldokló embert nemes egyszerűséggel bedobta a Balatonba, de még levágta a jobb fülét, bizonyítandó, hogy elvégezte a feladatot. Csomor így még ötezer koronát is felvehetett, vérdíjként.

Berend Miklós, 49 éves gyermekorvos 1919. június 24-én, a „monitorlázadás” délutánján egyik betegéhez tartott. Amikor a Dunán nemzeti zászló alatt hajózó hadihajókat meglátta, a zsebkendőjét lobogtatta, Magyarországot éltetve. Ennyi elég volt Csernyéknek, hogy üldözőbe vegyék, és a menekülés közben elbotló emberre szabályos sortüzet adjanak. A földön fekvő orvosba Cserny utasítására még háromszor belelőtt Schön Béla, az egyik pribékje. Sötétedéskor Lőbl Mór, Weiss József, Rosen Antal és Trailla György visszatért, és kifosztották a holttestet – Lőbl még a cipőjét is lehúzta.

Madarász Béla szigorló orvos a vizsgáira készült. Ezért hagyta égve a villanyt, és azért törték rá az ajtót Cserny terroristái azzal, hogy fényjeleket ad az ellenségnek. Megkötözve verték félholtra, aztán szuronnyal szurkálták össze, és élve dobták a Dunába. Ez is 1919. június 24-én, 23 óra után történt. Lőbl Mór a megkötözött Madarász ütlegelése közben kijelentette, hogy ő egy egész burzsuj famíliát fog kiirtani. Legalább egy tisztes polgárcsalád azonban megmenekült, mert Lőbl éjjelre már úgy berúgott, hogy elfelejtette nemes fogadalmát.

Fery Oszkár 59 éves csendőr altábornagy, valamint Borhy Sándor és Menkina János 45 éves csendőr alezredesek is találkoztak végzetükkel egy névtelen feljelentés képében. A levél szerint a szegedi ellenforradalmi kormány magas pozíciókat szánt nekik, így tárgyalás nélkül ítélte halálra őket Chlepkó Hantos Ede vörös komisszár. Csernyék pedig három napig ütötték-verték őket a kivégzésük előtt. Aztán 1919. július 21-én felakasztották mind a hármat. Menkina alezredes kötele hiába szakadt el, felakasztották újra. A holttestüket szintén beledobták a Dunába. Fery Oszkár holttestét soha nem találták meg.

Senkik és valakik

Milyen embertelen testi és lelki szenvedésnek voltak kitéve az áldozatok, milyenek voltak azok a vadállatok, akiknek a kezébe kerültek? Ami tanulságos itt, az a minőségi különbség gyilkosok és áldozataik között. Utóbbiak a társadalom értékes tagjai voltak, akik mégiscsak voltak valakik – és ezt a tizenéves Dobsa zászlósról is elmondatjuk.

A Cserny-félék pedig éppen az ilyeneket gyűlölték a legjobban. Hiszen ők csak a hatalomtól lettek „valakik”, amúgy pedig senkik voltak minden értelemben, de elsősorban emberként.

Bűncselekményekről lévén szó, induljunk ki a tettesek megítélésénél az elkövetői magatartásból. Így pedig kérdések özöne tódul elénk.

Miféle emberek azok, akik egy tizenkilenc éves fiút pusztán azért vernek csonttörésig, és azért lövik le közvetlen közelről, mert szerintük gúnyosan mosolygott? Milyen lélek lakhat abban, aki azért lövi tarkón apát és fiát, mert az utóbbi elutasította egy kérelmét? Milyen fokán állhat az elvetemültségnek, aki Veszprémből bérkocsival viteti le áldozatát a Balaton-partra, a temetőből összeszedett kődarabot köt a nyakára, ő pedig a sikertelen lövések után az életéért könyörgő emberbe még tizenhatszor vágja bele a rohamkését? Mivel magyarázhatják a sebesült katonák (Berend Miklós két évig volt frontsebész) és beteg gyermekek életeinek ezreit megmentő orvos halálát azok, akik úgy vadásztak rá, mint egy vadállatra? A sorsa akár szimbolikus is lehetne: a fiát majd a nyilasok lövik a Dunába ’44-ben. Madarász Bélának Cserny egyik embere, Küvér Lajos becsületszavát adta, ha fegyvere van és előadja, semmi baja nem lesz.

A fiatalember átadta legálisan tartott revolverét – erre éppen Küvér pofozta véresre, és szurkálta meg a bajonettjével. Mensáros László szavait szabadon idézve: prolival ne barátkozz, mert az első adandó alkalommal elárul.

Fery Oszkár majdnem hatvanéves volt, tábornok, aki több külföldi egyetem és a katonai akadémia mellett a jogi egyetemet is elvégezte. Borhy Sándor és Menkina János szintén magas rangú csendőrtiszt volt, felelősségteljes beosztásban, a legszebb férfikorban. Egyikük sem csókolta meg a verőlegények csizmáját. A pincében a vízvezeték csövére akasztották fel őket. Ép lélekkel bele lehet-e gondolni, micsoda patológiás gyűlölet dühönghet azokban, akik a kötélen még ki sem szenvedett embereket arcul vágnak és rohamkéssel szurkálnak? Márpedig ez volt a sorsa mindhármuknak! Vannak kérdések, amelyeket muszáj feltennie az embernek, miközben tudja, hogy nem kaphat választ rájuk.

Rongyemberek

Visszatérve Cserny és társai perére: az akkori büntető törvénykönyv ilyen eseményekre nem lehetett felkészülve, mégis biztos alapot nyújtott a tettesek és bűncselekmé­nyeik megítéléséhez. Bár a tárgyalás a gyorsított eljárások szabályai szerint zajlott, a vádlottak és a tanúk meghallgatása, valamint a bizonyítékok ismertetése kimondottan alapos volt.
Váry Albert főállamügyész-helyettes huszonhat vádlott ellen 1919. szeptember 4-én nyújtott be vádindítványt a Budapesti Büntető Törvényszékhez. A tárgyalás november 24-én kezdődött, az ítéletet december 11-ével hirdették ki. Minden elfogultság nélkül mondhatjuk: nem statáriális ítélkezésről volt itt szó, elegendő időt biztosítottak a bizonyításhoz és a védekezéshez. Bár Csernyék semmiféle összehasonlításhoz nem szolgálhatnak mércéül, nagyságrenddel tisztességesebb eljárásban részesültek azoknál, mint akik az ő kezükbe kerültek. Akiknek amúgy is csak az volt a bűnük, hogy azok voltak, akik.

A tizennégy halálra ítélt között volt Cserny, Küvér, Lőbl, Mészáros „Bandi”, Csomor és a Dobsa Miklós meggyilkolására felbujtó Goldberger. Utóbbi nevelőapja, Schön Jeremiás kérvényezte a bíróságtól, hogy nevelt fiát fosszák meg az őrá utaló családi nevétől, így már nem Goldberger-Schönként kötötték föl. Úgy látszik, a rongyembereket nemcsak a hazájuk, a családjuk is megtagadja.

Cserny végrendelkezhetett, Küvér pedig házasságot köthetett addigi élettársával. A lelketlenségükről többszörösen bizonyságot tevő elítéltek lelki gondozásáról öt katolikus, öt református, egy evangélikus pap és három rabbi gondoskodott. A kivégzésük 1919. december 18-án történt.

A bíróság rendelkezett arról is, hogy a Dobsa Miklós Érd községnél kezelt holttestén talált katona­blúzt és zsebkendőt a hozzátarto­zóinak adják át.

Ki tudja, talán még mindig megvannak valakinél. A magyar ifjúság e mártírja megérdemelné, hogy az emlékét fenntartsák és ápolják hazájában. Mi pedig már azt sem tudjuk, hogy a sírja hol van. Szívszorító szembenézni a fényképével: a történelmi Magyarország utolsó fiatal nemzedékének arca. Sugárzik róla valami egészen mélyen gyökerező, természetes önérzet, a tekintetében pedig mintha ott kéklenének a Kárpátok csúcsai. Persze hogy pusztulnia kellett. w

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

„Ne csak őrizd, gyűlöld is!”

ĀA kommunisták hetven éve hozták létre a magyar Gulagot, a recski kényszermunkatábort. Ez olyan titkos internálóként működött, ahol a foglyokat rabszolgaként dolgoztatták