Történelem

A nagy sakkjátszma: Észak-Erdély visszacsatolása

Ekkor már London sem vitatta a magyar követelések jogosságát, s hasonló véleményt fogalmazott meg az Egyesült Államok is

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1940. augusz­tus 30-án hozták meg a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta a trianoni békediktátummal Romániának juttatott terület egy részét.

A nagy sakkjátszma:  Észak-Erdély visszacsatolása
A visszatért területeken kitörő örömmel fogadták a bevonuló magyar csapatokat. A felvétel Kézdivásárhelyen, a Gábor Áron téren készült, 1940. szeptember 13-án
Fotó: Fortepan

A Rajna-vidék 1936-os remilitarizálásával, a francia, majd a brit megbékítési politika előtérbe kerülésével Franciaország közép-euró­pai szövetségi rendszere végleg szétzilálódott. Érvénybe lépett a vonatszerelvény-effektus, amikor az erejét visszanyerő, egyre agresszívabb, a térségben katonailag és gazdaságilag is nagy erőfölénnyel bíró német hatalommal szemben Franciaország és Nagy-Britannia már nem tudott adekvát szövetségi lehetőséget kínálni, így a német hatalmi túlsúlytól veszélyeztetett kelet-közép-európai államok idővel kényszerből az őket közvetlenül is fenyegető Német Birodalom oldalán sorakoztak fel. Az így formálódó új hatalmi erőtérben a Német Birodalom mint a térség vezető hatalma az 1919–1920-ban létrehozott államok esetében – Csehszlovákiát és Ausztriát leszámítva – az ekkor létrejött status quo és a hatalmi egyensúly fenntartásában volt érdekelt.

Hogy a magyar állam és a magyar döntéshozók számára a gazdasági, politikai és stratégiai érdekek mellett az ismert történelmi események miatt komoly érzelmi attitűddel bíró sorsdöntő revízió kérdésében végül érdemi változás történt, az elsősorban a nagyhatalmi küzdőtéren bekövetkező és felgyorsuló események relációjában végbement láncreakciós változásoknak, illetve annak összes ellentmondásossága és kockázata ellenére a magyar külpolitikai mozgástér átmeneti kiszélesedésének volt köszönhető.

Ennek első állomása az Ausztria bekebelezését jelentő Anschluss, majd a Szudéta-vidéket a Német Birodalom alá rendelő müncheni egyezmény után az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés volt, amely a magyar revíziós politika első sikereként 12 012 négyzetkilométer, zömében magyarok által lakott, Trianonban Magyarországtól elszakított felvidéki területet juttatott vissza az országhoz.

A német–olasz bíráskodásban meghozott első bécsi döntés, majd 1939 márciusában Kárpátalja magyar megszállásának német tudomásulvétele elsősorban Berlin nagyhatalmi, biztonságpolitikai érdekei és megfontolásai miatt történt meg. Az adott hatalmi viszonyok között 1939 tavaszán úgy tűnt, hogy a magyar határok további problémái ezzel beláthatatlan időre lekerültek a napirendről.

Az 1939. márciusi prágai német bevonulás után azonban az események sodrásán és irányán már nem lehetett változtatni. Danzig és a keletporosz korridor kérdése is holtpontra jutott. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter 1939. augusztus 23-án a nyugati szövetségesek legnagyobb megdöbbenésére megnemtámadási és együttműködési egyezményt kötött, majd szeptember 1-jén Hitler megtámadta Lengyelországot,
s a Németországnak küldött brit és francia hadüzenettel kitört a második világháború.

Érzékelve a világpolitikai szintéren bekövetkező változásokat, amikor a németek mellett a lengyel és a finn események miatt a Szovjet­unió nyugati megítélése és kapcsolatai is mélypontra kerültek, Teleki Pál magyar miniszterelnök 1939–1940 fordulóján egy elsősorban geostratégiai érvekre alapozó memorandumban kérte a brit, a francia és amerikai döntéshozóktól az erdélyi kérdés rendezését. A memorandum ügyében előbb London, majd Párizs, végül pedig Washington is elutasító álláspontra helyezkedett. Miután Budapestet Rómában is kivárásra és türelemre intették, az egyetlen, az erdélyi kérdés rendezésében még szóba jöhető nagyhatalom Németország maradt.

A sikertelen nyugati és olasz tapogatózás után Teleki végül kényszeredetten Hitlerhez fordult, felvetve a Duna-medencét érintő rendezést célzó magyar–német–olasz tárgyalások megtartását. Itt sem járt nagyobb sikerrel: Hitler a franciaországi hadjárat kellős közepén, május 14-én adott válaszában a balkáni status quo és a német–szovjet szövetség fenntartása mellett foglalt állást, s egyértelműsítette, hogy az erdélyi kérdés esetleges rendezését legfeljebb a távoli jövőben látja teljesíthetőnek.

Bukarest, érzékelve, hogy Franciaország összeomlásával nemzetközileg elszigetelődött, május 29-én felmondta az egy évvel előbb megszerzett brit és francia határgaranciát, majd az erőteljes német orien­táció mellett döntött. Ekkor úgy tűnt, Erdély kérdése végérvényesen lekerült a napirendről. Csakhogy 1940. június 26-án a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a szovjet kormány ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina azonnali átadását. A románok, engedve a határozott német és olasz nyomásnak, végül eleget tettek a szovjet követelésnek, s két nappal később mintegy ötvenezer négyzetkilométernyi területet át is adtak. Ezzel pedig beindult a láncreakció. A magyar és a bolgár diplomáciai akcióba lépett.

Magyarország helyzetét az is erősítette, hogy a Romániával katonai szövetségben álló Jugoszláv Királyság Franciaország összeomlása óta egyre óvatosabb külpolitikát folytatott, s lényegében tudomásul vette a Romániával szembeni magyar és bolgár területi követeléseket. A június 27-én megtartott magyar minisztertanács így arra az álláspontra helyezkedett, hogy amennyiben Románia teljesíti a szovjet kérdést, úgy Magyarország is követelni fogja területi igényeinek kielégítését. Érzékelve az egyre feszültebbé váló magyar–román és román–bolgár viszonyt, Berlin Magyarországot erőteljes önmérsékletre, míg Romániát a Magyarországgal és Bulgáriával fennálló területi problémák rendezésének szükségességére szólította fel. Az addigi német állásponthoz képest, amely alapvetően a status quo állapotán állt, ez már jelentős elmozdulásnak számított.

Az álláspontok tisztázása érdekében Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter július 10-én Münchenben találkozott Hitlerrel. Ott pedig megtörtént az, ami addig jóformán elképzelhetetlen volt az akkori diplomáciai
tárgyalások bevett gyakorlatában.

A többnyire visszafogott és hallgatag magyar miniszterelnök indulatos, a románokkal szemben háborús retorikát is alkalmazó, az azonnali döntést kicsikarni szándékozó szóáradatot intézett az amúgy a saját hosszú monologizálásához szokott német kancellárhoz. Teleki érzelmileg túlfűtött mondatai hatásosnak bizonyultak. Bár a müncheni találkozó után az erdélyi kérdés még nyitva maradt, s július 26-án Hitler Berchtesgadenben Mihail Manoilescu román külügyminisztert is fogadta, a német álláspont fokozatosan Magyarország javára billent.

Több oka is volt annak, hogy az Erdéllyel kapcsolatos magyar követeléseket addig következetesen elutasító német álláspont megváltozzon. A Wilhelmstrasse ugyanis egyre jobban tartott a balkáni status quo felborulásának reális veszélyétől. Berlint aggasztotta, hogy Molotov külügyminiszter révén a szovjetek az erdélyi kérdésben egyértelművé tették Budapest támogatását, sőt az ideológiai ellentétek ellenére akár egy esetleges közös magyar–szovjet katonai hadműveletet sem lehetett kizárni. Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke ráadásul fogékonyságot is tanúsított erre, annak ellenére, hogy Teleki merev antikommunizmusa gyakorlatilag lehetetlenné tette egy ilyen akció kivitelezését. Bár London tartózkodott az aktív állásfoglalástól, a magyar követelések jogosságát azonban ekkor már végeredményben itt sem vitatták, s hasonló véleményt fogalmazott meg az Amerikai Egyesült Államok is. A magyar pozíciót erősítették a Romániával szemben támasztott bolgár területi ambíciók is. Berlinnek tehát ekkor már lényegében egy Románia elleni esetleges magyar–szovjet–bolgár katonai intervenció lehetőségével is számolnia kellett, ami már a Balkán egészére nézve járt volna kiszámíthatatlan következményekkel. A szovjetek balkáni befolyásának megerősödése a távlati német katonai és gazdasági elképzeléseket és a Harmadik Birodalom hátországát is veszélyeztette volna egy olyan kiélezett helyzetben, amikor már javában tartott a Luftwaffe és a Royal Air Force között az angliai csata.

Hitler és a német diplomácia nyomására 1940. augusztus 16-án Szörényvárban magyar–román tárgyalások kezdődtek. A román küldöttséget az erdélyi Valeriu Pop egykori kereskedelemügyi miniszter, a magyar delegációt pedig a kolozsvári születésű, a bizánci politikai stílust jól ismerő Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, volt bukaresti, római, belgrádi és varsói követ vezette. Ahogyan azt előre meg lehetett jósolni, s lényegében maga Teleki sem fűzött sok sikert a megegyezéshez, a tárgyalásokon a két fél álláspontja egyáltalán nem közeledett egymáshoz. A magyar küldöttség több javaslatot is beterjesztett. Az első, az úgynevezett Maros-vonal-terv 69 ezer négyzetkilométernyi terület átadását tartalmazta. A többi, a románok számára kedvezőbb változat bár ettől kisebb területeket kért vissza, azonban mindegyikben szerepelt Székelyföld visszaadásának igénye is. A román fél természetesen minderről hallani sem akart,
s erősen húzta az időt. Ők a tárgyalásokon először a lakosságcsere kérdésére fókuszáltak, s azzal érveltek, hogy amennyiben ebben sikerül megállapodni, úgy maximum egy 10-18 ezer négyzetkilométernyi terület átadására hajlandók, ahová az egyezmény értelmében a Magyarországhoz került részbe kellett volna áttelepíteni a Romániánál maradt erdélyi magyarság egészét, míg a magyarországi románokat Romániába. A tárgyalások augusztus 24-én minden eredmény nélkül megszakadtak.

Megkezdődött az idegek harca és a többismeretlenes pszichológiai hadviselés. Berlinbe egyre riasztóbb hírek érkeztek. Augusztus 25-én a szovjet–román határról erős szovjet csapatösszevonásokról érkeztek információk, és a Magyar Királyi Honvédséget is mozgósították.

A magyar csapatoknak augusztus 28-án hajnalban kellett volna megkezdeniük a hadműveleteket, annak ellenére, hogy az erőviszonyok a román félnek kedveztek. A nagyjából négyszázezer fős, támadásra készülő magyar katonai erővel szemben ugyanis mintegy négyszázötvenezres román haderő vonult fel, ráadásul a románok nehézfegyverzetben két-háromszoros túlerőben voltak, és a technikai fölényük is nyomasztónak tűnt. Egy esetleges magyar támadást a románok tehát jó eséllyel megállítottak volna. A Románia elleni sikeres háború kimondatlan kulcskérdése elsősorban a Szovjetunió és (vagy) Bulgária esetleges hadba lépése volt. Az erőviszonyok ebben az esetben viszont már lényegesen módosultak, s nemcsak a szovjet–román határon összevont harminc orosz hadosztály miatt, hanem azért is, mert a Duna bolgár szakaszán felfejlődő bolgár csapatok lényegében Bukaresttől légvonalban hetven kilométerre álltak.

Ebben a helyzetben, egy nappal a magyar támadás megindulása előtt a berlini román követ tolmácsolta kormánya üzenetét, amelyben a tengelyhatalmakat kérte fel döntőbíráskodásra. A magyar támadási előkészületeket augusztus 27-én éjjel leállították. Másnap Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter Bécsbe utazott, s augusztus 29-én megjelentek ott a két ország képviselői is. Mindkét fél tárgyalásokra számított. Erre végül nem került sor. Ribbentrop és Ciano előbb a két küldöttséggel tárgyalt, majd másnap délután átnyújtották az új magyar–román határ térképét. Ennek értelmében Magyarország mintegy 43 ezer négyzetkilométernyi területet kapott vissza. A román külügyminisztert sokkolta a döntés. Amikor a térképet meglátta, összeesett.

Míg a Keleti pályaudvar ünnepi díszben várta a magyar küldöttség hazatérését, Teleki Pál komoran ült a vonaton. A németek a stabilitás biztosítása mellett Észak-Erdély visszajuttatásáért cserébe megkaptak mindent, amit kértek. A pengő sorsát a német márkához kötötték, megemelték a Német Birodalomba szállítandó magyar búzakontingenst, Németország vámkedvezményt, a német cégek kőolajkutatási koncessziókat kaptak, míg a bécsi döntéssel egy időben aláírt német–magyar kisebbségi megállapodás a magyarországi Volksbundnak biztosított kizárólagos jogot. Teleki pontosan tudta, hogy az a kényszerpálya, amelytől a hazáját mindvégig távol akarta tartani, s amelyre az ország szükségszerűen rálépett,
a náci Németországgal szembeni alárendeltség és kiszolgáltatottság további erősödéséhez vezet.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

Százéves a varsói csata: győzelem a szovjetek felett

ĀLengyelország sosem fogja elfelejteni a magyaroknak, hogy hozzájárultak újonnan visszanyert függetlensége megerősítéséhez. Magyarország nyolcvan kocsi lőszerrel segített, amit a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek gyártott

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom