Történelem
Eszköze voltam és szolgája
Száz éve született Szent II. János Pál pápa (Wadowice, 1920. május 18.)
Eszköze voltam és szolgája. Kortársa és lelki útitársa. Ösztönösen is, tudatosan is. Születésének 100. évfordulóján jó lesz most is elfogultnak lenni, és a Szent II. János Pál pápa bennem is élő szeme fényében fölragyogtatni emléket, mondatot, mozdulatot.
Halála után fél esztendővel, 2005. október 15-én szoboravató ünnepségre gyülekeztünk a lakiteleki Népfőiskolán, a Szent István-kápolna előtti keresztény panteonban. Juliusz Janusz apostoli nuncius Bábel Balázs érsek atyával érkezett. A Szentszék követének szavait Szalai Attila fordította:
– Engem Ő szentelt pappá Krakkóban, 1967 tavaszán. Akkor még érsek volt, néhány hónap múlva már bíboros. Ott éltem mellette, körülötte több mint egy évtizeden át. Nekem nem szobor, nekem élő jelenvalóság. Naponta szólok hozzá. Ma is tanít. Belül hallom, ahogy együtt imádkozunk. Kíváncsi vagyok, sikerült-e az arcát, szelíden szigorú, mégis derűs tekintetét megformázni.
Test és lélek
Testünk apró porszem a hatalmas teremtett univerzumban – lelkünk révén mégis felette állunk az egész anyagi világnak.
(II. János Pál: Gondolatok az életről)
Látom, hogy Lantos Györgyi csongrádi szobrászművész erősebben kapaszkodik a művésztársa, Máté István karjába.
Amikor az avatóbeszédek után lehullott a fehér lepel a bronz mellszoborról, Juliusz Janusz apostoli nuncius lengyelül fölkiáltott:
– Ő az! Megismerem!
Megkönnyebbültünk. A hitelesítő mondat felavatta, életre segítette a Szentatya bronz képmását.
Akkor már a Szentatya a nagyvilág egyik legismertebb arca volt. Világtörténelmet alakító személyiség, nekünk katolikusoknak: a Szentatya, akinek derűs arca adott hitet és erőt, hogy a sorsfordító helyszínek, a pesti Corvin köz, a prágai Vencel tér és a gdanski hajógyár történelmi erőforrása lehet a magyarországi változásoknak is.
Megválasztásakor, 1978-ban a szögesdróton is átjött a híre. Titokban csempészett újságokból, folyamatosan zavart rádióadásokból próbáltunk tájékozódni.
Ekkortájt már erősen zsúfolt időket éltem. A tilalom és a tűrés határán szervezkedtünk. 1979. május 22-én Illyés Gyula józan politikai számvetése, humora adott erőt a fiatal írók lakiteleki találkozóján, ahol a baráti beszélgetésekben „a lengyel pápa” iránti figyelem is érzékelhető volt. Ratkó József mondatai ma is visszhangoznak bennem: „Nagy időt élünk! Lengyel a pápa, nem olasz! Forrong Lengyelország, és a lengyel pápa belülről érzi a sorsunkat!”
Két hét múlva, 1979. június elején magam is a Szabad Európa Rádió sercegő, államilag zavart adását hallgattam, és a várakozás feszültségével figyeltem, hogy mi lesz a Szentatya első mondata, amikor szülőhazájának földjére lép. Mintha nekem is üzent volna: „NE FÉLJETEK!”
Az ezt követő években egyre több könyvet, írást, lapkivágást sikerült becsempészni az országba, és a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja, a Vatikáni Rádió, a kölni Deutsche Welle és az egyre bővülő személyes kapcsolatok, híradások, élmények segítségével formálódott bennem a Szentatya személyisége, gondolkodása. Az 1987-es lakiteleki találkozó után hónapokkal, ellenzéki fórumok és az MDF szervezésének rendkívüli sodrásában talált telibe a hír, hogy a Szentatya 1988-ban, a nyár elején Ausztriába látogat. Keserű voltam és dühös, hogy nem hozzánk jön, hanem Ausztriába. Másodszor!
A középpont
Az imádság nem csupán egy a sok tevékenység közül, hanem az életünk középpontja Krisztusban. Figyelmünket elfordítja önmagunkról, és az Úrra irányítja. Az imádság igazsággal tölti meg az elmét, és reményt önt a szívbe.
(II. János Pál: Gondolatok az életről)
Mivel év elejétől lehetett igényelni „kék világútlevelet”, ezért a plébániák, a katolikus közösségek buszkirándulásokat kezdtek szervezni a határ menti Darázsfalvára, a szabadtéri pápai szentmisére. Az alakuló MDF kapcsolati hálózatával segítettünk, sőt magunk is szerveztünk buszos csoportokat. „Integetésre” egyre több csomag hurkapálcikás papírzászlót vásároltunk, hogy érzékeltessük a magyarok jelenlétét a várhatóan százezres tömegben. Az áprilisi Jurta színházbéli ellenzéki fórum szünetében erről beszéltem (mit „beszéltem?”, keseregtem) Eva Maria Barki Bécsben élő magyar származású nemzetközi jogásznak. Elpanaszoltam, hogy az Esztergomi Érseki Hivataltól rosszalló üzeneteket kaptam, hogy az MDF ne szervezkedjen, ne lengessük a magyar zászlókat, ne irritáljuk a vendéglátó osztrákokat és a más országokból érkező hívőket.
– Ez jellemző az osztrákokra, de Esztergomra is, ahol még mindig félnek Mindszentyről beszélni – mondta Éva asszony, majd erélyesen kérdezett: – Maga mit akar csinálni?
– Vásárolni fogok húsz-harmincezer magyar papírzászlót, megpróbálom barátaimmal átvinni a magyar határon a szentmise helyszínére, és ott elosztogatjuk a magyar hívők között.
– Akarja a segítségemet?
– Megköszönöm.
– Akkor küldök magának pénzt, maga is hozzáteszi, amennyi van, és vásárol minél több zászlót. Hoz magával embereket, a határon én várom magukat, onnan megyünk Trausdorfba, szétosztjuk a zászlókat, a magyarok integetnek a Szentatyának, így hozzá is eljut majd a magyarok szeretete.
Így is történt.
Hit és ész
A hit és az ész mint két szárny emeli az ember szellemét az igazság szemlélésének magasságaiba. Az ember szívébe Isten oltotta az igazság – maga Isten – megismerésének vágyát, hogy Istent ismerve és szeretve eljuthasson önmaga teljes igazságban való megismeréséhez.
(II. János Pál: Gondolatok az életről)
A határon az ügyvédnő meggyőzte a magyar és az osztrák vámosokat, hogy a kereskedelmi mennyiségű, negyvenezer magyar papírzászlót osztogatni fogjuk, nem pedig árusítani. A Szabad Európa Rádióban dolgozó Juhász László segítségével megszereztem a darázsfalvi sportrepülőtér alaprajzát, ez segített eligazodni. A bevezető utakhoz állítottam kettesével a lakiteleki színpadosokat, a Bécsből érkező fiatalokat, és Feleségemmel együtt késő este, éjszaka, a hajnalig érkező buszokat megállítottuk, és ötven-ötven zászlót adtunk a magyar buszoknak. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Idézek egy korabeli tudósításból: „Amint a pápát szállító helikopter leszállt Darázsfalván, tengernyi kis piros-fehér-zöld papírzászló kezdett lobogni, jelezve az örömteli eseményt: ilyen sok magyar utazott Ausztriába.”
Ami az ezt követő években, évtizedekben hazánk életében történt, az nekem is (ne tűnjön erősnek a jelző: történelmi) elégtétel. Még akkor is, ha nem többre, csak ennyire voltunk képesek. Több tízezren jöttek a „kék útlevéllel” Darázsfalvára, az első szabad választás napján tízezrek mentek a „kék útlevéllel” Bécsbe bevásárolni. Ezt nem tartom ellentmondásnak, inkább történelmi adottságnak és figyelmeztetésnek: nemzeti programunkat mindenkor egyeztetni kell a valósággal.
A napi aprómunkához, az önfegyelemhez bátorítást adott 1991. augusztus 20-a, amikor a családommal, Édesanyámmal ott lehettem a Hősök terén, és áldoztam a Szentatyánál. Akkor kezdtük szervezni Lakiteleken a Népfőiskolát, az Antológia Kiadót és Nyomdát. Első könyveink egyike még 1991-ben Reményi J. Nicodem: Mi a titka? (Morzsák egy rendhagyó életútról), a Szentatya életét, gondolatait népszerűsítette. Az ötezer példány gyorsan elfogyott.
A nő szerepe a családban
Nemcsak a gyermekeknek, de a nőknek, sőt magának a társadalomnak is a kárára válik, ha egy nőnek bűntudatot kell éreznie, amiért otthon szeretne maradni, hogy táplálhassa és nevelhesse gyermekeit. Azzal a téveszmével is fel kell venni a harcot, amely az anyaságban a nő elnyomását látja, s úgy véli, a család s különösen a gyermekek iránti elkötelezettség meggátolja, hogy egy nő személyében kiteljesedjen, avagy hatást gyakoroljon a társadalomra. A nők helyzetének értékelése nem nélkülözheti a családban játszott szerepük megfontolását, illetve azt a tényt, hogy az anyaméh titka által minden új élet védelme a nő gondoskodására van bízva.
(II. János Pál: Gondolatok az életről)
A Népfőiskolán megépítettük a Szent István-kápolnát. A Vatikánból bíborosi levelet kaptunk, hogy a volt szocialista országok területén a mi kápolnánk az első katolikus templom, amely nem egyházi, hanem magánkezdeményezésre épült.
A fölszentelés előtt Szőke atyával a Lakitelek Alapítvány kurátorával Rómába vittük Polyák Ferenc mestermunkáját, a fából faragott Korpuszt, amit a Szentatya megáldott. Ez a találkozás is maradandó élmény marad, mivel a Nyugat-Európában élő P. Szőke szalézi szerzetes a hetvenes évek közepétől az Üldözött Egyházak Segélyszervezetének Keleti Osztályát vezette, svéd útlevelével járta a szocialista országokat. Jó emlékek és konspirációs élmények kötötték 1976-ig a Szentatyához, aki ezt a Korpusz áldásakor, a rövidke találkozás alkalmával érzékeltette is velünk.
A Szentatya életútja iránytű volt a barna és a vörös, a náci és a kommunista vészkorszakban. Iránytű maradt, amikor a neoliberális kisebbség kezdte zülleszteni országunkat, nemzetünket, Európát.
Társadalmi kérdésekben a Szent-atya egyaránt bírálta a létező szocialista rendszereket és a kapi-talizmust. A Szovjetunió összeomlása után fogalmazta: „A kommunizmus bukása még nem igazolás a kapitalizmus gátlástalanságaira.”
Az élethez való jog nevében fölemelte szavát az abortusz, az eutanázia, a halálbüntetés és a fogamzásgátlás ellen. Ellenezte az azonos neműek házasságát.
Szorgalmazta a keresztény gyökerek megemlítését az Európai Unió alkotmányában.
II. János Pál pápa imája a hitről
Uram! Tudom, hogy a hit csak a kapcsolat elején látszik magánügynek. Szeretném meghallani kezdeményező szavadat, és igent mondani rá. Meghívásod nem zárhat be önző magányomba, hanem kinyit valóságra, az élet teljességére. Hitem által kezet nyújtok a másik ember felé. Tudom, hogy hitem bekapcsol Isten népének nagyobb közösségébe. Erősítsd legszemélyesebb ügyemet, hogy életet alakító közügy legyen. Élni, hinni és szeretni csak közösen lehet.
Gondolatai erősítették, teljessé tették Alaptörvényünket, a 2011. áprilisában kétharmados parlamenti többséggel elfogadott új Alkotmányunkat, amelynek minden mondata, gondolata dolgozik nemzetünk mélyáramlataiban, hajszálgyökérzetében. Ezt érzékelhetem nap mint nap a Parlamentben, választókerületemben, szerte a Kárpát-medencében. A Szentatya a szülővárosából hozott wadowicei tölgyfacsemetét ültető ünnepségeken Kalocsától Csíkszentimréig, iskolai vetélkedőktől a népfőiskolai mozgalomig, vagy a Szentatya bronz mellszobrát avató találkozások alkalmával Pálmonostorán, Kecskeméten, Izsákon vagy hamarosan Jakabszálláson.
A Biblia évében, 2008-ban olvastam, hogy a Szentatya „Ne féljetek!” bátorító üzenete valamilyen formában 365-ször jelenik meg a Bibliában. Erről is beszélgettünk a parlamenti irodámban az MDF alapítóival.
– Minden napra jut egy bátorító mondat a Bibliából, hogy ne féljünk – mondom okoskodva.
– És a szökőévben? Négyévente a szökőnapon? – villan rám a protestáns Csurka István, aztán önmagának is válaszol: – A magyarok erejében kell akkor is bizakodnunk (ekkor felemelte a hangját) és cselekednünk. A magunk észjárása szerint.
Ez a mi leckénk a jövőben is Mind-örökké. Ámen.
Lakitelek, 2020. május 13.
Életút
Szent II. János Pál pápa 1920. május 18-án Wadowicében született, Karol Józef Wojtyła néven. Pappá 1946-ban szentelték, majd 1958-ban krakkói segédpüspök lett. Az 1960-as évek elején aktív résztvevője volt a II. Vatikáni Zsinatnak, amelynek értelmezéséből és népszerűsítéséből is aktívan kivette a részét. Bíborosi kinevezését 1967-ben vette át. Pápává 1978. október 16-án választották. Ő lett 450 év után az első nem olasz Szentatya. Huszonhat évet és öt hónapot (1978–2005) töltött az apostoli szentszékben. Nála hosszabb ideig csak Szent Péter apostol és IX. Piusz pápa volt Róma püspöke. Halála után (2005. április 2.) hat évvel boldoggá (2011. május 1.), majd rá három esztendőre (2014. április 27.) szentté avatták. A családok, a katolikus ifjúság, a Krakkói Főegyházmegye és a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó védőszentje.
