Tudomány

Eleven torlasz

A harc legválságosabb pontjain jelent meg, és (…) vakmerő bátorsággal harcolt törzse élén – ez áll a Tordánál elesett Böszörményi Géza ezredes kitüntetési felterjesztésében

A 20. századi viharos történelmünk bőven ad lehetőséget az évfordulókra, megemlékezésekre. Alig értek véget az első világháborús események centenáriumi évfordulói, már a második világégés befejezésének 75. évfordulója közeleg. A hadtörténelem és a magyar katonai múlt iránt fogékony olvasó idén azokra a háromnegyed évszázaddal ezelőtti harcokra emlékezhet, amikor a nyomasztó emberi és anyagi túlerővel támadó szovjet vörös hadsereggel szemben a galíciai mezőkön, a Kárpátokban, majd hazája védelmében vívta reménytelen harcát a honvéd.

Eleven torlasz
Böszörményi Géza gyalogos ezredes portréja, aki 1944. szeptember 19-én esett el Tordánál, nem messze szülei végső nyughelyétő
Fotó: Babucs Zoltán gyűjteménye

Reménytelen – mondja a tények ismereté­ben a magát okosabbnak gondoló utókor, de abban a helyzetben nem volt más választás, a parancsot teljesíteni kellett, és a határokhoz egyre jobban közeledő, majd már a szűkebb lakóhelyet is közvetlen fenyegető ellenséggel szemben fel kellett venni a harcot.

A Bihar vármegyei Micskén született Lakatos Sándor a következő sorokban fogalmazta ezt meg édesanyjának: „(…) Édes, azért hoztak ide bennünket, hogy a Hazát őrizzük, erre esküdtünk fel, s ennek az eskünknek eleget kell tenni. (…) ha nem harcolnánk, akkor Édesék se lennének már a kedves fészkükben (…) Inkább mi itt éjjel-nappal kint a harcmezőn, minthogy Édeséket kizavarják a fészkükből.”

Honvéd helytállás Galíciában

 Lakatos tizedes a nagyváradi 25. gyalogezred I. zászlóaljának állományában vonult ki a harctérre, és Wlodzimierz városánál halt hősi halált 1944. április 12-én. A tizedes részére később a Magyar Királyi Honvédség 31. tagjaként adományozták posztumusz a Magyar Arany Vitézségi Érmet.

A helytállásra és a hősiességre számos további példát találunk az 1944-es esztendőből.

Az ugyancsak a nagyváradi 25-ösöknél szolgáló Kádas Géza szakaszvezető a májusi harcok során mutatott hihetetlen bátorságával érdemelte ki a Magyar Arany Vitézségi Érmet. Május 9-én a századából valamennyi tiszt és tiszthelyettes megsebesült, így ő vette át a század vezetését, amit szilánksebesülése ellenére is tovább vitt, és sikerült az ellen­sé­get visszavernie, majd május 16-án a 42 főre apadt századdal akkor is tovább küzdött, amikor bal lábszára robbanólövedéktől teljesen szétroncsolódott. A harcot eszméletvesztésig folytatta. Kádas szakaszvezető túlélte a világégést, de sebesült lábát később amputálni kellett. A kommunista diktatúra során nem sokköszönetben volt osztályrésze a hadi­-rokkantnak…

Szintén az 1944-es esztendőben, a Kárpátok közvetlen előterében dúló harcokban halt hősi halált a magyar rohamtüzérség megalapítója és a hajmáskéri 1. rohamtüzérosztály legendás parancsnoka, vitéz nemes barankai Barankay József százados. Barankay a Ludovika Akadémia tüzéroktató tanára volt a háború előtt, majd tüzértisztként szolgált, és már a Donnál kiemelkedő fegyvertényt hajtott végre. A német rohamtüzér tanfolyam után ő lett az 1943 szeptemberében felállított 1. rohamtüzérosztály parancsnoka. Az áprilisi mozgósítás során rohamlövegeivel ő is a galíciai frontra került, 1944 júliusának első napjaiban a senki földjén rekedt egyik Zrínyi rohamlöveget vontatta vissza néhány katonája segítségével a folyamatos orosz tűzben. A nagy értékű harceszközt élete kockáztatásával megmentő századost a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre terjesztették föl, de a kitüntetést már nem vehette át, mert a Targowica település melletti tüzér figyelőpontját 1944. július 13-án bombatalálat érte, és két rádiósával, Fejős Dávid tizedessel és Táncos János őrvezetővel együtt hősi halált halt. Stanislau városában temették el. A Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozói hosszas levéltári kutatás és számos terepbejárás után 2012-ben találták meg maradványait az egykori temető helyén létesített közparkban. Azonossági jegytokja alapján sikerült beazonosítani, majd az akkori honvédelmi miniszter, Hende Csaba engedélye alapján sor került a hazaszállítására. Temetésén teljes katonai díszpompát kapott, és a legnagyobb hősökhöz méltóan, koporsóját ágyútalpra helyezve kísértük utolsó útjára. Egykori rohamtüzérei közül még ketten jelentek meg szeretett parancsnokuk temetésén a Fiumei úti sírkertben. Az idős hadfiak a koszorúszalagra ezt a mindent kifejező két szót írták rá: „ISTEN HOZOTT”.

Egy repülő ász hősi halála

Még egy tiszti arany vitézségi érmes hőstől kellett búcsút venni 1944 nyarának folyamán. Az egyik legeredményesebb magyar vadászpilóta, vitéz Molnár László hadnagy 1943 őszétől a keleti fronton érte el első légi győzelmeit, majd rendkívüli tehetségű légi ász vált belőle. A következő év márciusában tért haza, és a híres 101. Puma vadászrepülő-osztályhoz vezényelték, ahol már a magyar légteret kellett védelmezni az egyre sűrűsödő és komoly vadász túlerőben lévő amerikai bombázókötelékektől. Molnár hadnagy számára 1944. augusztus 7-én érkezett el az utolsó óra, amikor Káld község légterében az amerikai vadászokkal vívott légi harcban halt hősi halált. A légierő első tagjaként érdemelte ki a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet a huszonöt légi győzelmet elért hős. Földi maradványait a sopronbánfalvai temetőben helyezték végső nyugalomra 1944. augusztus 14-én. Síremlékét mai napig Messerschmitt repülőgépének összehajlott légcsavarja díszíti, felhíva az arra járó figyelmét, hogy egy rendkívüli vadászpilóta nyugszik itt.

A tordai hídfő védelmében

Az őszi harcok során Torda térségében majd egy hónapra sikerült feltartóztatni a szovjet túlerőt, így az 1944. szeptember 13-tól október 8-ig terjedő időszak tekinthető a Magyar Királyi Honvédség utolsó sikeres hadműveletének. A tordai csata alatt számos egyéni fegyvertény született. Négy esetben ítélték meg az Arany Vitézségi Érem tiszti változatát és egyet egy legénységi állományú katona részére. Itt esett el a fent már említett 25. gyalogezred parancsnoka is, Böszörményi Géza ezredes, aki 1944. július 30-án vette át az ezred vezetését. Mint a tordai védőkörlet parancsnoka 1944. szep­tember 19-én, délelőtt 11 órakor, erős tüzérségi előkészítés után harccsoportja élén a szigetvári 10. rohamtüzérosztály támogatásával visszafoglalta az előző nap elveszett védőállás vonalát. A támadás eredményeképp összeszorult az ellenséges hídfőállás, de azt teljesen nem tudták felszámolni. A szovjet 4. gárdahadosztály szívósságára jellemző, hogy egy háromszáz fős bekerített harccsoportjuk felszámolását követően, mintegy kétszáz elesett szovjet halottat számláltak meg a harctéren. Böszörményi ezredes a Torda melletti temetőnél, szülei sírjától alig pár száz méterre esett el egy Sztálin-orgona sortűzben, többszörös szilánksebesülés következtében. Holttestét a 25. gyaloghadosztály parancsnokának, Hollósy-Kuthy László vezérőrnagynak utasítására gépkocsin szállították Várpalotára. Erről így írt a vezérőrnagy: „Rögtön táviratoztam feleségének. Holttestét pedig sebesültszállító gépkocsin, koszorú és levél, valamint tiszti küldöncének kíséretében otthonába, Várpalotára irányítottam. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a gépkocsi előbb érkezett meg, mint a távirat.” Halála után felterjesztették a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre, helyette 1944. november 29-én a Magyar Érdemrend középkeresztjét kapta meg hadiszalagon, kardokkal. Post mortem soron kívüli vezérőrnagyi előléptetését javasolták 1945 februárjában. A soron kívüli vezérőrnagyi előléptetés, valamint a kitüntetési javaslat szerint „1944. szeptember 19-én Torda-észak 429. magassági ponton hősi halált halt. (…) Torda-keleti ellenséges hídfő ellen indított támadás alkalmával saját személyi törzse kíséretében mindig a harc legválságosabb pontjain jelent meg, és ott személyének bevetésével, vakmerő bátorsággal harcolt törzse élén, és több ellenséges fészket megsemmisített. Leharcolt csapatai e példa láttára a szívósan védekező ellenséget visszavetve, együtt érték el e napon a kitűzött támadási célt.”

A hadműveletek során elesett honvédek egy részét a tordai református temető hősi parcellájában helyezték végső nyugalomra.

A parcella felújítására 2004-ben a csata 60. évfordulóján került sor, azóta olvashatjuk ott Döbrentei Kornél gyönyörű sírversét: „Adassék tisztelet a honvédő katonáknak, testük eleven torlaszát állították gátnak, a ránk zúduló vörös áradat ellenében állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben; és nem haltak meg, válságos órán előjönnek, mert utóvédként előőrsei jövendőnknek.”

A szerző hadtörténész

Székely és magyar főhajtás

Az Úz-völgyben 1916-ban és 1944-ben is rendkívül súlyos harcok zajlottak


Az 1944. augusztus 23-i román átállást követően a szovjetek három nappal később, az Úz-völgyben érték el a Magyar Királyság határait. Az egykori első világháborús hadszíntér újra fegyverropogástól volt hangos, de ekkor már nem sikerült megállítani az ellenséget. A kiváló felderítésnek, valamint a megtévesztésnek köszönhetően a páncélosokkal megerősített szovjetek gyorsan nyomultak előre. A védelemre hivatott sepsiszentgyörgyi 11. székely határőr zászlóalj erőit szétugrasztották, és csak az Aklos csárda térségében sikerült felvenni a harcot a betörő szovjetekkel. A völgyben számos honvéd és menekülő civil lelte halálát.

A második világháború után a megemlékezésekre gondolni sem lehetett. Az első világháborús temetőt a román hatalom az enyészetnek hagyta, területén évtizedeken át tehéncsordák legelésztek, és semmi nem emlékeztetett a két világégés hősi halottaira. Az agyonhallgatást 1994. augusztus 26-án sikerült megtörni, amikor a székelyek emlékkő elhelyezésével és kopjafák állításával emlékeztek meg az 1944-es harcokról. A sepsiszentgyörgyi Szőts Dániel és Váncsa Albert mondott ünnepi beszédet, akik részesei voltak az Úz-völgyi és a környékbeli harcoknak. Azóta minden év augusztus 26-án egyre többen látogatnak ki az Úz-völgybe, hogy megemlékezzenek a hősi halottakról, a rendezvények mindenkori házigazdája a csíkszentmártoni önkormányzat. Az utóbbi esztendőkben az első világháború centenáriuma alkalmából, a Nagy Háborúban elesett osztrák–magyar haderőben szolgáló katonák emlékére sírkeresztek százai és az elesett hősök neveit tartalmazó gránittáblák kerültek ki a temetőbe, amely faragott székelykaput és kerítést is kapott. Idén augusztusban lesz huszonöt éve, hogy a helyi magyarság életre hívta a megemlékezést. Azt csak remélni lehet, hogy a közelmúltban lezajlott események nem szakítják meg ezt a hagyománnyá nemesedett folyamatot.

Kapcsolódó írásaink

Hetvenöt éve robbant ki a varsói felkelés

ĀA lengyelek hősi fellángolásának leveréséhez a Magyar Királyi Honvédség nem járult hozzá, nem szolgálta a németek céljait, fontosabbnak tartotta népeink történelmi barátságát

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom