Történelem
Magyar párbajhősök a 20. század elején
„Hatszor csaptak össze, végül a viadal Stuchly százados súlyos sebesülésével végződött”
(Forrás: Wikipedia)
Százharminc évvel ezelőtt a közkedvelt Vasárnapi Ujságban (1887, 51. szám) Párbaj címmel megjelent egy cikk, melynek szerzője „–rs.” szignóval látta el írását. Ebben szerepelt:
„Ha szilaj parasztlegények mámoros fővel összetűznek a korcsmában s valamelyik a pillanatnyi dühtől józan eszméletétől is megfosztatva agyoncsapja társát: nincs az az enyhítő körülmény, mely öt a törvényes megtorlás sújtó keze alól elvonhatná s kimérik a boldogtalanra a 10 évig terjedhető börtönt. […] Ah, a törvény! Persze, hogy kell lenni törvénynek, mely az emberi élet erőszakos kioltását, bármi alakban követtetett is el, megtorolja. De mit mond a törvény? Azt mondja, hogy halállal végződő párbaj esetében az életben maradó fél a legsúlyosabb esetben 5 évi fegyházra ítélhető el. Többre nem. Ha másként, például pillanatnyi fölhevülésben, mint a szegény emberek teszik, végezte volna ki ellenfelét, kétannyira büntetnék. De mivel ő művelt ember, tudta, hogy mit cselekszik, s volt ideje a gondolkozásra, tehát esetleg előre jól megfontolt gyilkos szándékkal, csak bizonyos formák megtartásával sütötte el fegyverét: hát már enyhébb beszámítás alá esik. Ez a legnagyobb abszurdum.”
„Ne bántsd a magyart!”
Emlékezetes párbajra adott alkalmat 1903-ban a „chlopyi hadparancs”. Ma már bizonyára kevesen vannak, akiknek mond valamit ez a kifejezés. A Monarchia ebben az évben nagy lovassági hadgyakorlatot tartott Galíciában, amelynek befejeztével az idős Ferenc József császár és király a főhadiszálláson (Chlopy) kiadott egy hadparancsot. Ennek záró mondata így szólt: „Esküjéhez híven fog összes fegyveres erőm a komoly kötelességteljesítés útján továbbhaladni, áthatva az egyetértés és összhangzat azon szellemétől, mely minden nemzeti sajátságot tisztel, és minden ellentétet megold, valamennyi néptörzsnek különös előnyeit a nagy egész javára fordítva.” Ez a látszólag ártalmatlan mondat azonban kiverte a biztosítékot a magyar közvélemény egy részében. Sokan úgy érezték, hogy a császár a „valamennyi néptörzs” kifejezéssel degradálta a magyarokat, mivel egyfajta birodalmi szemlélettel egy sorba helyezte őket a Monarchia más nemzetiségű népcsoportjaival.
A szeptember 16-án kelt hadparancs miatt keletkezett feszültség látványos formában jelentkezett másnap este a pozsonyi Nemzeti Udvar elnevezésű vendéglőben, ahol katonatisztekből és polgárokból álló társaság mulatozott. Valaki szóba hozta a hadparancsot, mire egy Stuchly Lipót nevű vadászszázados (nyilván a hadparancs említett kifejezéséből erőt merítve) becsmérlő szavakkal illette a magyarokat. A pozsonyi polgárok megbotránkozva és felháborodva hallgatták a gyalázkodást, de senki nem merte rendre utasítani a századost. Az incidens talán feledésbe merült volna, ha a Magyarország című lap nem szellőzteti meg az esetet. Ám megszellőztette, így a hír eljutott Bónis Sándor földbirtokoshoz is. Clair Vilmos író, újságíró és párbajszakértő Magyar párbajok című munkájában (Budapest, 1930) a történetet így folytatta:
„Bónis Sándor földbirtokos, a tolcsvai híres Bónisok sarja, nagy fölháborodással vett tudomást a magyarság elleni inzultusról s a miskolci Ellenzék hasábjain a következő nyílt levelet tette közzé: Stuchly Lipót vadászszázadosnak
Pozsony.
A Magyarországban olvastam Önnek a magyar nemzet ellen irányuló és nem is jellemezhető alávaló nyilatkozatát. Hogy nem akadt ott mindjárt egy ember sem, aki Önt arcul üsse, annak a meglepetésnek tulajdonítom, amit egy ilyen szemtelen nyilatkozat előidézhetett. Az akkor elmaradt arculütést fogadja tőlem ez úton.
Miskolc, 1903. szeptember 21.
tolcsvai Bónis Sándor.”
A százados és Bónis segédei ezután találkoztak és megállapodtak a menetrendben. Stuchly segédei ragaszkodtak a pisztolypárbajhoz, amit Bónis segédei megtetéztek azzal, hogy ha ez nem hozna eredményt, következzen a kardpárbaj. Előbbiek még felmutatták a pozsonyi Felsőmagyarország egy példányát, amelyben a százados elismerte, hogy megsértette a magyarok nemzeti érzéseit, és a helyi polgároktól bocsánatot kért, Bónis segédei viszont kijelentették, hogy megbízójuk jogosan írta nyílt levelét, ezért az abban foglalt sértést nem vonja vissza. A segédek végül kardpárbajban egyeztek meg, amelyet a felek magyar kardokkal, harcképtelenségig vívnak.
A párbajra másnap, a Ferenc József lovassági kaszárnyában került sor. Clair szerint mind a két fél erős vívónak bizonyult. „Hatszor csaptak össze, míg végül a párbaj Stuchly százados súlyos megsebesülésével végződött. Bónis kardja hatalmas sebet ütött a mellén, amely csontig hatolt, míg ő maga sértetlen maradt.”
A párbaj híre mindenhová eljutott, Bónis rengeteg üdvözletet, gratulációt kapott. A miskolci polgárok és diákok fáklyászenével ünnepelték, és a Bónis család címerével díszített ezüstserleggel is megajándékozták. A serlegen olvasható volt a párbaj dátuma és ez a felírás: „Ne bántsd a magyart!”
Krúdy és a huszárkapitány
Feltehetően Krúdy Gyula, a modern magyar próza mestere sem a párbajban lelte örömét, ám 1911 novemberében mégsem térhetett ki előle. Clair Vilmos az ő kalandját is megörökítette. Az író egyik este (szokásának megfelelően) betért egy fővárosi mulatóhelyre, ahol egy Sztojanovits Viktor nevű huszárkapitány szórakozott a barátaival. A társaság tagjai a kapitány kivételével ismerték az írót, barátságosan üdvözölték, majd bemutatták Sztojanovitsnak is. Neki viszont valamiért nem volt szimpatikus Krúdy, és mindenáron bele akart kötni. Erről a többiek rendre lebeszélték, így az éjszaka és a másnap délelőtt incidens nélkül zajlott. A résztvevők déltájban köszöntek el egymástól. A kapitány ekkor nem fogott kezet Krúdyval, és ezzel a kijelentéssel adott nagyobb súlyt a modortalanságnak:
– Az íróval nem fogok kezet!
Krúdy valamit visszaszólt, mire a kapitány a kardjához kapott. Krúdy kicsavarta kezéből a fegyvert, ám ekkor Sztojanovits a revolverét próbálta használni. Az író ezt úgy akadályozta meg, hogy a kardmarkolattal fejbe kólintotta a kötekedő tisztet. Ebből az afférból is párbaj lett. „A segédek kardpárbajban egyeztek meg, súlyos föltételekkel, nehéz lovassági karddal, bandázs [a könnyen sebezhető testtájak, mint nyak, csukló, hónalj, has védelmét ellátó kötés vagy felcsatolható bőr – B. A.] nélkül, harcképtelenségig.”
Krúdy bebizonyította, hogy nemcsak a tollal, hanem a karddal is jól bánik. Kétszeri összecsapás után úgy megvágta a huszárkapitány homlokát, hogy annak szemét elöntötte a vér. A segédek a párbajt befejezettnek nyilvánították, az ellenfelek pedig kibékültek. Krúdy ezzel a bravúrral fölzárkózott írótársai, Herczeg Ferenc és Gárdonyi Géza mellé, akik korábban szintén véres párbajokkal bizonyították férfiasságukat.
Tisza István utolsó párbaja
Még több mint egy hónap választotta el Ferenc Ferdinánd főherceget és a világot a szarajevói merénylettől, amikor 1914. május 19-én gróf Tisza István miniszterelnök és Rakovszky István politikus, a Néppárt alapítója kardpárbajra készülődtek. Mindketten gyakorlott vívók és rutinos párbajozók voltak. A fegyveres megméretésre az adott okot, hogy egy parlamenti vita során összeszólalkoztak. Rakovszky segédei pisztolypárbajt javasoltak, de ezt a másik fél nem fogadta el, mert a miniszterelnököt korábban mindkét szemére megműtötték. Végül lovassági szalonkardok használatában egyeztek meg, s a párbajt a harcképtelenség megállapításáig kellett vívni. Clair Vilmos így írta meg a történetet:
„A miniszterelnök segédei beszélték el, hogy valamennyi párbaja közül Tisza István gróf ebben a párbajában volt a legagresszívabb, aminek az a magyarázata, hogy Rakovszky személye annyira ellenszenves volt előtte, hogy azt Tisza minden komolysága mellett sem tudta elleplezni. Tisza legbizalmasabb barátai beszélik különben, hogy valahányszor Rakovszky a képviselőházban bármi címen is fölszólalt, Tisza Istvánon mindannyiszor rendkívüli idegesség vett erőt. Ennek az idegességnek tulajdonítható, hogy mindjárt az első összecsapásnál mind a ketten könnyebben megsebesültek. A második és harmadik összecsapásban egyikük sem sebesült meg, mind a ketten kivédték a támadásokat és riposztjaik sem sikerültek. A segédek ekkor, az orvosok tanácsára, kétpercnyi pihenést engedélyeztek az ellenfeleknek. A negyedik menet szintén eredménytelen volt és Tiszának leesett a szemüvege. Az ötödik és utolsó összecsapásban Rakovszky éles és nagyerejű vágást kapott a gyomortájra, úgy, hogy a segédek, az orvosok véleménye alapján, harcképtelenné jelentették ki Rakovszkyt és a párbajt beszüntették.”
A felek nem békültek ki. Tisza István, aki előző évben gróf Károlyi Mihállyal is hosszú, Károlyi vereségével végződött párbajt vívott, több párbajra már nem vállalkozott (Károlyi bizalmas embere által felbérelt gyilkosok végeztek vele 1918-ban). Rakovszky viszont a világháborút követően sem fért a bőrébe. Nemzetgyűlési képviselő lett, s 1922 januárjában ezzel a bekiabálással zavarta meg Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyi miniszter beszédét:
– Ugyan hallgasson, maga kommunista!
A miniszter két képviselőt, Karafiáth Jenőt és Borbély-Maczky Emilt kérte fel arra, hogy a nevében lovagias elégtételt kérjenek Rakovszkytól. A segédek kardpárbajban állapodtak meg, és erre hamarosan sor került. A két politikus a párbajt eredményesen zárta, mivel kölcsönösen megsebesítették egymást.
Százharminc éve a Vasárnapi Ujság a legnagyobb abszurdumnak nevezte, hogy párbaj során az előre megfontolt szándékkal történő emberölés büntetési tétele jóval kisebb, mint a hirtelen felindulásból elkövetett emberölésé. Pedig ez semmiség ahhoz az abszurditáshoz képest, amelynek ugyan a párbajhoz nincs, az emberöléshez azonban annál több köze van. A legtöbb polgári áldozattal járó háborús cselekmények döntéshozói és végrehajtói minden további nélkül megdicsőülhetnek, ha az eseményekből győztesként kerülnek ki.
A szerző író, újságíró