Égető aggodalom a nácizmus okán

Hogy a Gonosszal szembeni ellenállást nem lehet elég korán és komolyan kezdeni, arra az egyik legszebb hiteles példa Dietrich Bonhoeffer német evangélikus teológus, lelkész tanúságtétele. Két nappal Adolf Hitler kancellári kinevezése után, 1933. február 1-jén rádióbeszédében a huszonhét éves berlini egyetemi oktató elutasította a Führer-elvet, a vezérnek való behódolást bálványimádásnak nevezte, és azt mondta, az istenként tetszelgő vezetők és hivatalok csúfot űznek Istenből és az emberből. A rádióbeszédet önkényesen megszakították ugyan, de a bátor Krisztus-követő lelkészt nem tudták elhallgattatni, még tizenkét évig. Egészen 1945. április 9-ig, amikor – három héttel a Führer halála és egy hónappal a német kapituláció előtt – Hitler parancsára kivégezték a flossenbürgi koncentrációs táborban.

Előző nap, a húsvétot követő fehérvasárnapon Bonhoeffer a schönbergi iskolában még áhítatot tartott protestáns és katolikus sorstársainak, majd az egyik angol fogoly pilótát megkérte, hogy ha hazatér, adja át különleges üdvözletét Chichester püspökének. Utolsó szavai ezek voltak: „Ez a vég számomra az élet kezdete.” Másnap reggel üres cellájában csupán egy Biblia és egy Goethe-kötet maradt, mindkettőbe Bonhoeffer neve volt beírva…

A 20. század egyik legjelentősebb protestáns gondolkodója és tanítója azt tartotta a legfontosabbnak, hogy Isten iránti hűségünk, a gonoszsággal és az erőszakkal szembeni ellenálló képességünk erős legyen, és ez felelős cselekedeteinkben is megmutatkozzon. Mintha ismerte volna a magyar katolikus költő, Babits intelmét – „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás” –, nemcsak elméletben: beszédeiben és írásaiban, könyveiben hirdette a Gonosszal való szembeszállást, hanem tettekkel is megmutatta, bizonyította. Ha egy őrült a berlini sugárúton egymás után elgázolja az embereket, akkor nem elég, ha az egyház beköti a sebeket és vigasztalja a gyászolókat, hanem rudat kell tolni a kerék küllői közé, meg kell állítani az őrültet – így foglalta össze meggyőződését. Hogy Bonhoeffer nyolc évtizede kit tartott a legveszélyesebb őrültnek, az nyilvánvaló, de azokat az őrülteket is bírálta, akik őszintén imádták és fanatikusan követték vezérüket. Márpedig Németországban 1933-ban mind a világi társadalomban, mind a katolikus és a protestáns (evangélikus) egyházban kétségkívül többségben voltak azok, akik üdvözölték vagy legalábbis elfogadták a nemzetiszocializmust és Hitler totális diktatúráját. Mint a nácik által egyetemi állásából elmozdított, Amerikába emigráló evangélikus teológus és filozófus, Paul Tillich írta 1944 áprilisában német barátai­nak: „Amikor a nemzetiszocialisták leigázták Németországot, valami végképp elromlott. Sok német látta, hogy ez rossz, sokan ellenálltak. Sokakat száműztek, kifosztottak, megöltek, mert ellenálltak. De a német nemzet egésze, előkelői és a nagy tömeg nem állt ellen. És ez az, amitől elromlott Németország.”

Az is tény azonban, hogy már 1934 tavaszán megalakult a Német Keresztyének (Deutsche Christen) által elfoglalt és nácibaráttá tett evangélikus egyház ellenpólusaként a náciellenes Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche). Bonhoeffer a Hitvalló Egyház egyik alapító tagjaként azt vallotta és hirdette: „Aki tudatosan elhatárolja magát a Hitvalló Egyháztól, az a megváltástól határolja el magát.” Ezzel nem az egyház fennhatóságát vagy egyedül üdvözítő jellegét akarta bizonyítani, hanem azt érzékeltette, hogy minden keresztyén szükségszerűen megtagadja Jézus Krisztust, aki nem áll ellen a náci eszmének és diktatúrának. Mivel Bonhoeffer lelkész volt, nem politikus, úgy vélte, az egyház nem léphet föl közvetlenül politikai értelemben, nem szólhat bele az állam ügyeibe, de ez nem jelenti azt, hogy az egyház részvétlenül szemléli a politikai cselekvést. Módjában áll, sőt felelőssége és kötelessége, hogy újra és újra kérdőre vonja az államot a tekintetben: cselekvése a jog és a jó rend megteremtésére, fenntartására irányul-e vagy éppen ellenkezőleg? S ha az utóbbi történik, akkor az egyháznak föl kell szólnia ellene, de az, hogy ebből a verbális ellenállásból mikor következik a közvetlen politikai cselekvés, a tényleges, tettleges ellenállás, azt mindig a konkrét szi­tuá­cióban kell eldönteni.

Bonhoeffer az 1938. november 9-i „kristályéjszaka” után jutott arra a döntésre, hogy csatlakozik a Hitler-ellenes politikai és katonai ellenálláshoz. A titkos mozgalom tagjaként bekapcsolódott a Hitler elleni merényletre és a náci uralom megdöntésére szőtt összeesküvésbe, s 1943 áprilisában a Gestapo letartóztatta, de csak az 1944. július 20-án, a kelet-poroszországi „farkasveremben” (Wolfschanze) megkísérelt merénylet utáni nyomozás során derítettek fényt a valódi szerepére. „Szabadság, régóta keresünk téged fegyelem, cselekvés, szenvedés által; halálunkban, amikor meglátjuk Istent, megmutatkozol nekünk te magad.” Ezt a sikertelen merénylet utáni napon írta Bonhoeffer, vagyis tudatosan készült az önként vállalt halálra, ami a „legnagyobb ünnep az örök szabadság útján”.

Tillich 1944-ben az eltékozolt szabadságot kérte számon honfitár­sain: szerinte a német népnek sosem lett sorsává a szabadságharc, sosem volt igazi forradalma, ahogy más népeknek, inkább engedelmeskedtek, mintsem vállalják a szabadság kockázatát. „Azzal vigasztalták magukat, hogy a lélek szabad, még ha az élet rabszolgasorban marad is.” Ez az önbírálat és Bonhoeffer önként vállalt mártírhalála ma is figyelmeztető jel kell hogy legyen a legerősebb és leggazdagabb európai ország gondtalan, gondatlan, a valósággal szembenézni nem nagyon tudó, nem nagyon akaró népe számára. A szabadságért nem csak a nácik ellen kell küzdeni.