975 éve született az az uralkodó, aki a Canossa-járás „atyja”

III. Henrik német-római császár fiát már háromévesen német királlyá koronázták. Apja három évvel később meghalt, nagykorúságáig anyja és a német főpapok kormányoztak régensként, hatalmi harcuk során Hanno kölni érsek 1062-ben el is rabolta a kis királyt.

Henriket tizenöt évesen nagykorúsították, és azonnal hozzálátott hatalma megerősítéséhez. Várak sorát építtette, de az ehhez szükséges adók és munkaterhek, a katonák túlkapásai miatt egyre nőtt az elégedetlenség. Henriknek nem volt állandó székhelye, folyamatosan járta a birodalmat, elszállásolása az ott lakók feladata volt. Amikor 1073-ban a szászországi Harzburg várába érkezett, az adóterhektől felbőszült helybéliek elkergették és a várat lerombolták, de a lázadást gyorsan leverték.

Henrik hamarosan szembekerült a világi hatalomra is igényt támasztó egyházzal. A pápa által megkoronázott német-római császárok – Nagy Károlyhoz hasonlóan – hatalmukat istentől származtatták, és ők gyakorolták az uralmuk alá tartozó területeken a püspökök, apátok kinevezésének (invesztitúra) jogát. Ezáltal nemcsak azt tudták biztosítani, hogy a főpapi tisztségeket hozzájuk hű személyek – akik egyben hűbéreseik is voltak – töltsék be, de még a pápaválasztásra is befolyással lehettek.

Az 1073-ban pápává választott VII. Gergely, a híres Cluny apátságból indult reformmozgalom legnagyobb hatású képviselője azonban nemcsak az egyház „megtisztítását” tűzte ki céljául, így például fellépett a szimónia (egyházi hivatalvásárlás) ellen, eltiltotta a szolgálattól a nős papokat, hanem ki akarta vívni az egyház függetlenségét a világi hatalomtól. Mivel a pápa magát Krisztus földi helytartójának tekintette, akinek hatalma egyetemes és minden világi hatalom felett ítélkezhet, sőt meg is foszthatja trónjától az uralkodókat, a német-római császárok viszont úgy vélték, isten kegyelméből uralkodnak és az „egyház világi védnökei”, a konfliktus elkerülhetetlenné vált.

VII. Gergely 1075-ben kibocsátott Dictatus papae című enciklikájában deklarálta, hogy püspököket egyedül az isteni alapítású egyház feje, azaz a pápa nevezheti ki és távolíthatja el hivatalukból. A pápa külön rendeletben tiltotta meg, hogy a német-római császár a világi invesztitúrát gyakorolja, megkezdődött az invesztitúraharc. A feldühödött IV. Henrik ennek ellenére még abban az évben a régi mód szerint nevezte ki a kölni és a milánói érseket, sőt Wormsba birodalmi gyűlést hívott össze, ahol a német püspökök letették Hildebrandot (ez volt a pápa eredeti neve), aki „már nem pápa, hanem ravasz barát”. Gergely válaszul legfélelmetesebb fegyveréhez nyúlt: kiközösítette a királyt, alattvalóit pedig felmentette hűségesküjük alól.

Az uralkodóval ellenséges viszonyban lévő fejedelmek erre az 1076-os birodalmi gyűlésen ultimátumot adtak: ha az egyház egy éven belül nem fogadja vissza Henriket, új királyt választanak, maguk közül. Henrik, más választása nem lévén, 1077 januárjában átkelt az Alpokon, és télvíz idején böjtölve, szőrcsuhában, mezítláb vezekelt három napig Canossa várának falai alatt, ahol a pápa éppen tartózkodott – azaz Canossát járt.

A pápa kénytelen volt megadni a feloldozást, jóllehet tudnia kellett, hogy a megalázott király még ádázabb ellenfele lesz, mint azelőtt volt. Jóllehet Henrik eleget tett a birodalmi gyűlés felszólításának, a rendek egy része 1077 márciusában Sváb Rudolf személyében új királyt választott, a két uralkodó között váltakozó sikerrel zajló háború tört ki. Henrik hatalma biztosításáért ismét a világi invesztitúra eszközéhez nyúlt, amiért a pápa 1080 februárjában ismét kiátkozta, és Rudolfot ismerte el királynak. A belharcot eldöntő csatára 1080 végén az Elster folyó mellett került sor, amelyben Rudolf győzött ugyan, de másnap belehalt sebeibe, hívei pedig visszatértek Henrik hűségére.

A király hatalmának biztosítása után a pápa ellen fordult. Még 1080 nyarán a német klérussal ellenpápát választatott III. Kelemen személyében, majd 1081 és 1084 között több hadjáratot is vezetett Itáliába. Miután csapatai élén kierőszakolta az észak-itáliai városok és püspökök támogatását, 1084-ben elfoglalta Rómát is, VII. Gergely az Angyalvárba szorult vissza. A megfélemlített bíborosok formálisan is pápává választották Kelement, ő pedig azonnal német-római császárrá koronázta Henriket, akinek néhány nappal később már távoznia is kellett a VII. Gergely támogatására érkező normannok elől.

Ugyan VII. Gergely rövidesen meghalt, de III. Kelement 1091-ben bekövetkezett haláláig sem ismerte el a főpapok többsége, és továbbra is a cluny reformot pártoló pápák kerültek Szent Péter trónjára. Az áhított császári címet megszerző Henriknek évekig tartott, amíg ismét megszilárdította az itáliai hadakozás alatt meggyengült németországi hatalmát.

1089-től ismét Észak-Itáliába vezetett hadjáratot, de ez a háborúja is elhúzódott: időközben német királlyá koronázott idősebb fia, Konrád a bajorokkal szövetségben fellázadt ellene, Itália királyává koronáztatta magát. Apja 1098-ban letette a trónról, és másik fiát, a későbbi V. Henriket választtatta meg német királlyá, majd miután kibékült ellenfeleivel, 1103-ban első alkalommal hirdetett egész Németországra kiterjedő „birodalmi békét” (Reichsfriede). Ez csak két évig tartott, mert akkor másik fia, V. Henrik is ellene fordult, és a fejedelmek nagy részének támogatását elnyerve 1105 végén lemondtatta apját.

A koronáját elvesztő Henrik 1106-ban Lotaringiába szökött, de trónját már nem sikerült visszaszereznie, megbetegedett, és 1106. júliusában Liege-ben elhunyt. Mivel II. Paszkál pápa 1102-ben kiátkozta, és ezt a császár haláláig nem is vonta vissza, csak öt évvel később, fia közbenjárására kapott egyházi temetést.