Ősi szárazföldi híd tárja fel az elfeledett útvonalat Ázsiából Európába

A felfedezés megkérdőjelezi azokat a régóta fennálló feltételezéseket, amelyek szerint őseink hogyan jutottak el először európai földre, és azt sugallja, hogy nem egyszerűen a hagyományos északi útvonalakon utaztak a Közel-Keleten keresztül, hanem szigetről szigetre ugráltak egy olyan őskori tájon, amely azóta eltűnt a Földközi-tenger hullámai alatt. Ez a rendkívüli lelet nemcsak az emberi migráció térképét írja át, hanem rávilágít egy elveszett világra is, ahol a hatalmas tengerparti síkságok, az édesvízkészletek és a folyamatos szárazföldek lehetőséget biztosítottak az ősi népeknek arra, hogy olyan módon terjeszkedjenek a kontinenseken, amilyenekről korábban soha nem is álmodtunk.

A felfedezés egy kéthetes régészeti felmérésből származik, amelyet 2022 júniusában végeztek a nyugat-törökországi Ayvalık festői égei-tengeri partvidékén. A kutatók vezette expedíció 138 őskori kőeszközt tárt fel, amelyek több paleolitikumot ölelnek fel. Ez az első kézzelfogható bizonyíték arra, hogy ez a régió egykor dinamikus folyosóként szolgált a kontinensek közötti emberi mozgáshoz. Rendkívüli leleteikről szóló jelentés nemrégiben jelent meg a Journal of Island and Coastal Archaeology című folyóiratban.

A pleisztocén jégkorszakban a drámai tengerszint-ingadozások a mediterrán tájat szinte felismerhetetlenné alakították. Amikor a hatalmas jégtakarók elzárták az óceán vizét, a tengerszint több mint 100 méterrel zuhant, a tengerfenék hatalmas területeit szárazföldként fedve fel. Az Észak-Égei-tengeren ez hozta létre az úgynevezett „észak-égei-tengeri szigethidat” – egy összefüggő szárazföldet, amely a mai Törökországot Görögországgal és a tágabb európai kontinenssel köti össze.

Dr. Gökcin Karahan, a Hacettepe Egyetem munkatársa, az úttörő kutatás vezetője a következőket mondta el:

„Régészeti felfedezésünk rávilágított arra, hogy ez a ma már idilli régió egykor létfontosságú szárazföldi hidat kínált az emberi mozgáshoz a pleisztocén korban – amikor a tengerszint csökkent, és a ma már elárasztott táj rövid időre feltárult” – írja az Interesting Engineering.

Több jégkorszak – különösen a 12., 10., 8., 6., 4. és 2. tengeri izotóp-szakaszok – alatt olyan szigetek, mint Leszbosz, Limnosz és Gökceada, nemcsak az anatóliai szárazföldhöz, hanem a görög partvidékhez is csatlakoztak. Az utolsó jégkorszaki maximum, amely nagyjából 26 000 és 19 000 évvel ezelőtt következett be, a tengerszint a jelenlegi szint alatt érte el a legalacsonyabb pontját, körülbelül 122 méterrel, ami egy hatalmas szárazföldi környezetet hozott létre, ahol a mai szigetek és félszigetek belső zónákat alkottak a hatalmas part menti síkságokon belül.

Az ezt az ősi migrációs útvonalat alátámasztó régészeti bizonyítékok jelentősnek és meglepőnek bizonyultak. A kihívást jelentő körülmények – sáros terep, kiterjedt mezőgazdasági átalakítások és modern fejlesztések – ellenére a kutatócsoport sikeresen azonosított tíz különálló lelőhelyet, mintegy 200 négyzetkilométeren. Az általuk feltárt tárgyak figyelemre méltó történetet mesélnek el a technológiai kifinomultságról és a több százezer éves kulturális folytonosságról.

A legjelentősebb felfedezések között szerepeltek az alsó paleolitikum hagyományait képviselő bárdok, valamint a középső paleolitikum mousteriai kultúrájára jellemző fejlettebb levallois-i magtechnológia.

„Ezen tárgyak jelenléte Ayvalıkban különösen jelentős, mivel közvetlen bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a régió része volt az Afrikában, Ázsiában és Európában egyaránt meglévő szélesebb technológiai hagyományoknak” – magyarázta dr. Karahan.

A kőeszköz-leletek feltárták a kiváló minőségű helyi anyagok, többek között a kovakő, a kalcedon és a kvarc szisztematikus használatát, ami arra utal, hogy az ókori népek nemcsak áthaladtak ezen a régión, hanem ideiglenes településeket is létrehoztak, és kifinomult eszközkészítési tevékenységeket folytattak. A levallois-i szilánkeszközök – a neandervölgyiekhez és a korai Homo sapienshez egyaránt kapcsolódó összetett eszközök – felfedezése arra utal, hogy ezt a folyosót a legközvetlenebb evolúciós rokonaink közül néhányan használták.

Talán a legérdekesebb, hogy a kutatók a felső és az epipaleolitikum korszakát képviselő penge- és pengevágó technológiákat is feltártak, ami arra utal, hogy ez a migrációs útvonal az emberi őstörténet későbbi szakaszaiban is aktív maradt, valószínűleg egészen 10 000 évvel ezelőttig.

Ez a felfedezés alapvetően megkérdőjelezi az Európába irányuló emberi migráció hagyományos modelljeit. A hagyományos narratíva elsősorban az északi szárazföldi útvonalakra összpontosít a Levante-félszigeten és Anatólián keresztül, a korai emberek Afrikából az Arab-félszigeten és a Perzsa-fennsíkon keresztül utaztak, mielőtt a Balkánon keresztül Európába érkeztek volna. Az ayvalıki leletek azonban arra utalnak, hogy a déli tengeri és szárazföldi hídútvonalak ugyanolyan fontos szerepet játszottak az emberek szétszóródásának mintáiban.

„Az eredmények élénk képet festenek a korai emberi alkalmazkodásról, innovációról és mobilitásról az Égei-tenger mentén” – jegyezte meg dr. Karahan.

„Úgy érzem, mintha egy teljesen új oldalt nyitnánk az emberi szétszóródás történetében. Kutatásunk izgalmas lehetőségeket vet fel a jövőbeli felfedezésekre, és reméljük, hogy olyan munkaként jelenik meg, amely évtizedekre megváltoztatja a pleisztocén régészet megközelítését.”

A következmények messze túlmutatnak Törökország határain. Ez a kutatás az emberi alkalmazkodóképesség, a technológiai innováció és a környezeti változások migrációs minták alakításában betöltött szerepének tágabb kérdéseivel is összefügg. Az a tény, hogy a korai emberek sikeresen kihasználták ezeket az ideiglenes szárazföldi kapcsolatokat, kifinomult földrajzi ismereteket és a változó tájakhoz való figyelemre méltó alkalmazkodóképességet bizonyít.

A felfedezés segít megmagyarázni a görög szigeteken talált korai emberi maradványok és eszközök jelenlétét is, beleértve a leszboszi híres acheuliánus Rodafnidia lelőhelyet is, amely körülbelül 470 000 és 160 000 év közötti. Ezek a leletek most már értelmet nyernek az észak-égei szárazföldi hídrendszer mentén zajló nagyobb mozgásminta részeként.

Bár ez a kezdeti felmérés meggyőző bizonyítékokat szolgáltatott az észak-égei-tengeri szárazföldi híd hipotézisére, a kutatók elismerik, hogy a történet nagy része szó szerint víz alatt maradt. Az ebből az időszakból származó legjelentősebb régészeti lelőhelyek valószínűleg a kontinentális talapzaton helyezkednek el, üledék védi őket, és a jelenlegi technológiával nehezen megközelíthetők - adta hírül az ancient-origins.net.

A kutatócsoport a leletek abszolút kormeghatározását, rétegtani ásatásokat és paleo-környezeti rekonstrukciókat tervez elvégezni, hogy jobban megértsék az ősi folyosót formáló kronológiát és környezeti feltételeket. Azt is remélik, hogy kiterjeszthetik felméréseiket a török ​​partvidék más, potenciálisan feltárt területeire is.