Az ókori görögök rettegték a tengerpartot

Azonban a tengerparti nyaralások csak a 19. és 20. század fordulóján váltak népszerűvé a nyugati világ gazdagjai között. A korai európaiak, különösen az ókori görögök, a tengerpartot inkább a nehézségek és a halál helyszíneként tartották számon. Tengeri népként ugyan a partvidéken éltek, de féltek a tengertől, és úgy vélték, hogy a mezőgazdasági életforma biztonságosabb és tiszteletreméltóbb.

Kultúrtörténészként és a görög mitológia szakértőjeként különösen érdekel ez a szemléletváltozás a tengerpart iránt.

A tengerpart érzéki élményei

A „The Sea in the Greek Imagination” (2016) című könyvemben leírom, hogy az ókori görög irodalom elhanyagolja a tengerpart és a tenger pozitív érzeteit, és inkább a negatívumokra koncentrál, kiemelve, milyen kellemetlennek tartották a görögök a partot és a tengert.

Például a görög irodalom gyakran hangsúlyozza a tengeri moszat és sós víz erős szagát. Az „Odüsszeiában”, amely az i.e. 8. században játszódik, Menelaosz hőst és társait Egyiptom partjainál ragadja el a tenger. A tengeri isten, Proteusz elfogásához fókaszőrök alatt kell elbújniuk, de a fókaszag és a tengeri bróm annyira visszataszító, hogy a csapdájuk majdnem kudarcba fullad, és csak a mágikus ambroszia semlegesíti a bűzt.

Míg a hullámok halk zúgása sokaknak megnyugtató, a viharos tenger ijesztő lehet. Az ókori görög irodalom kizárólag a viharok félelmetes erejére fókuszál, a tengeri viharokat a csaták zajához hasonlítva. Az „Íliászban” a trójai hadsereg rohamát egy viharhoz hasonlítják, amely az egész földet söpri.

Az Odüsszeusz is megváltozik a tengeri út során: a tenger és a nap tönkreteszi a külsejét. Amikor végül partra ér a fájak országában, Nauszika királylány szolgáit megijeszti a napégéses, sós bőrű, elhanyagolt megjelenésével.

Halál és temetkezés a tengerparton

Az ókori görög irodalomban a tengerpart halált és félelmet jelentett. Gyakori volt, hogy a halottakat a tengerparton gyászolták, és a sírok, különösen a tengeri áldozatok emlékére állított üres síremlékek (kenotafok) gyakran a part közelében voltak.

Azok, akiket nem tudtak eltemetni, a görög hit szerint szellemként bolyongtak a földön, míg a megfelelő temetésben részesülők az alvilágba kerültek. Ez az alvilág sötét és nyirkos hely volt, de tiszteletreméltó végső állomásnak számított.

Így a tengerpart az élet és a halál közötti határhely volt, egyfajta „küszöb”, ahol a görög kultúrában az élők és holtak világa találkozott.

Jóslatok és isteni jelenések

Nem minden volt negatív a tengerparttal kapcsolatban: mivel a part a tenger és a szárazföld közötti kapocs, a görögök úgy tartották, hogy itt találkoznak az élők, a holtak és az istenek világa is. Sok holtakkal kapcsolatos jóslat és jóslóhely éppen a tengerparton vagy a tengerparti szikláknál volt.

Az istenek is gyakran megjelentek a tengerparton, ahol meghallgatták a hívők imáit, és akár meg is jelentek előttük. Az „Íliászban” Apollón isten hallja papja, Chryseis panaszát a tengerparton, majd haragjában pestist küld a görög hadseregre, amit csak úgy lehet megállítani, ha visszaküldik a lányt az apjához.

A tengerpart, mint a világkapcsolat helye

A tengerpart volt a görögök kapuja távoli országokhoz. Ellenséges flották, kereskedők és kalózok gyakran kötöttek ki a partokon, mivel az ókori hajók nem bírtak sokáig a tengeren maradni. Emiatt a tengerpart veszélyes hely is lehetett.

Ugyanakkor a hajóroncsokból származó úszó roncsdarabok gyakran hoztak váratlan kincseket, amik sok görög történet fordulópontjai voltak. Például a „Dafnisz és Chloe” című ókori regényben a szegény pásztor, Dafnisz egy pénztárcát talál a parton, ami lehetővé teszi, hogy összeházasodjon Chloéval és boldogan éljenek.

Talán a mai napig él bennünk ez a tengerparti misztika. A tengerparti hulladékgyűjtés népszerű hobbi, egyesek fémdetektorral kutatnak az elrejtett kincsek után – legyen az kagyló, tengeri üveg vagy akár régi aranypénz.

Ahogy a görögöknek, nekünk is érzésünk lehet, hogy a tengerpart egy másik világ kapuja.