A Marduk mítosz eredete az ókori Akkádban

A legnagyobb babiloni, kánaáni, görög, egyiptomi, perzsa, indiai és más legendák és mítoszok közül néhány az ezekről az uralkodókról szóló egykori történetekhez vezethető vissza, amint azt Willem McLoud nemrégiben bemutatta Sárkánymag (2025) és A nefilimek: Egy epikus kor királyai (2021) című munkáiban.

Különösen érdekes, ahogyan ezek a legendák és mítoszok kiegészítik egymást emberi szinten és az isteni szférában. Idővel ezek a legendák elvesztették minden közvetlen kapcsolatukat a bennük szereplő történelmi királyokkal, és felvették őket, majd más kultúrákba is beolvadtak saját őstörténetük részeként. Isteni szinten hasonló mítoszokat meséltek e népek nagy isteneiről. Két párhuzamos univerzumhoz hasonlóan az akkád császárokról, különösen a Naram-Sinről szólók, egykor mesélt nagyszerű történetek tükröződtek az isteni birodalomban, ahol hasonló történeteket meséltek az istenekről. Ez Naram-Sin idejébe nyúlik vissza, amikor hősies történeteit olyan istenekhez kapcsolódó mítoszok egészítették ki, mint Tispak és Samas.

Mezopotámia vallástörténetének egyik fontos eseménye, amely a babiloni hódítást követte, Marduk felemelkedése volt, mint az istenek új királya Babilonban. Bár Marduk felemelkedését gyakran pusztán babiloni értelemben tekintik, ez valójában nem helyes. Inkább a korábbi mezopotámiai események, konkrétabban az akkád kor eseményeinek kontextusában kell vizsgálnunk Marduk felemelkedését. Ez kristálytisztán kiderül, amint felfedezzük, hogy a Mardukhoz kapcsolódó mitológia az isteni Naram-Sin mítoszából ered. Marduk dicsőséges tettei valójában magának Naram-Sinnek a mítoszához nyúlnak vissza.

Marduk volt a babiloniak főistene, akik az Iszin-Lársza korszak második felében (kb. kr. e. 2060-1818) kerültek hatalomra a kr. e. 19. században. A babiloniak lettek Sumer és Akkád ősi földjének új uralkodói, amikor a híres törvénykönyvéről ismert babiloni Hammurapi (kb. 1848-1806) kr. e. 1818-ban Mezopotámia ura lett, ezzel megkezdve az úgynevezett óbabiloni korszakot.

Henry Frankfort (1897-1954) tudós felismerte, hogy a Marduk mitológia eredete az akkád korra nyúlik vissza. Egy 1934-ben megjelent, Istenek és mítoszok a szargón pecséteken című cikkében ez a nagy holland régész, egyike azon kevés tudósnak, aki egyszerre volt egyiptológus és orientalista, megfigyelte, hogy a napisten ikonográfiája az akkád ikonográfiában feltűnő egyezést mutat Marduk mitológiájával.

Ezen hasonlóság alapján Frankfort azt feltételezte, hogy Marduk mitológiájának eredete legalább részben az akkád korban keresendő: „Ezek (az akkád pecsétek) azt mutatják…, hogy az újbabiloni újévi ünnep alapjául szolgáló legfontosabb hiedelmek némelyike, és ezért legfeljebb Hammurabi koráig vezethető vissza, már az akkád Sargon-dinasztia alatt is létezett.”

Ezt a felvetést alátámasztja az olyan tudósok nézete, mint Thorkild Jacobsen, akik szerint amikor a babiloni Hammurapi kb. kr. e. 1817-ben meghódította Esnunnát, Tispak isten városát, istene, Marduk örökölte Tispak sárkányát, ami arra utal, hogy átvette és magáévá tette Tispak mitológiáját is. Marduk dicsőséges tettei, amelyeket élénken ír le a babiloni teremtéseposz, az Enuma Elis, tehát Tispak mítoszára vezethetők vissza, amely viszont magának Naram-Sinnek a mítoszából származik – derül ki az ancient-origins.net cikkéből.