A történelem egyik leghíresebb botrányának kulcsszereplője

Dreyfus 1859. október 19-én született az elzászi Mulhouse-ban egy textilgyáros legfiatalabb fiaként. A németek elleni vesztes 1870-es háború után, hazafias meggyőződésből lépett katonatiszti pályára, harmincévesen már a vezérkar egyetlen zsidó tisztje volt. Kálváriája 1894-ben kezdődött, amikor a francia elhárítás egy katonai titkok kiszolgáltatásáról szóló dokumentumot talált a német követség papírkosarában. Mivel egy másik irat egy "D." nevű tisztet említett, aki térképeket adott át a német attasénak, megindult a vezérkari tisztek vizsgálata. Az Hubert-Joseph Henry őrnagy vezette nyomozás Dreyfusra összpontosított, akit nemcsak zsidó származása tett gyanússá, hanem az is, hogy családja a németek által 1871 óta megszállt Elzászból származott.

A századost 1894. október 15-én kémkedés vádjával letartóztatták, gyorsított eljárásban, zárt ajtók mögött lefolytatott pere december 19-én kezdődött és három nappal később már véget is ért. A vádat egyetlen, kétes hitelességű dokumentumra alapozták, a védőügyvéd még a periratokba sem tekinthetett bele. A magát ártatlannak valló Dreyfust bűnösnek találták kémkedésben és hazaárulásban, ezért lefokozták és életfogytiglani rabságra ítélték a hírhedt Ördög-szigeten. A pert antiszemita hírverés kísérte, a sajtóban azt írták: Dreyfus "a francia zsidók hiányzó hazaszeretetét testesíti meg", a lefokozásakor összegyűlt tömeg antiszemita rigmusokat kiabált.

A katonai elhárítás élére nem sokkal később Marie-Georges Picquart ezredes személyében új főnököt neveztek ki, aki megdöbbenve fedezte fel, hogy a Dreyfus elleni egyetlen bizonyíték kézírása megegyezik az örökös pénzzavarral küszködő, magyar nevű, de francia Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagyéval, aki érintkezésben állt a német követséggel. Walsin-Esterhazy ellen indult ugyan vizsgálat, de gyorsan felmentették, Picquart-t pedig félreállították. Ő ezek után érintkezésbe lépett Dreyfus bátyjával, aki maga is bizonyítékokat gyűjtött, magánnyomozókat, grafológusokat bérelt fel öccse ártatlanságának bizonyítására.

Hamarosan megszerveződött a Dreyfus-pártiak tábora azokból a köztársasági érzelmű, szocialista, antimilitarista értelmiségiekből, akik nem hitték, hogy Dreyfus áruló lenne. A fordulópontot Émile Zola 1898. január 13-án, a Georges Clemenceau által kiadott L'Aurore című lap címoldalán megjelent J'accuse (Vádolom) című cikke jelentette. A Félix Faure köztársasági elnökhöz intézett nyílt levél justizmorddal vádolta meg a katonai igazságszolgáltatást, támadta az államérdek ürügyén a politikai szabadságjogokat elnyomó nacionalizmust, az antiszemita hecckampányt. Az újságból csak a megjelenés napján 200 ezer példányt adtak el, a cikk visszhangja óriási volt. Az írót becsületsértés miatt beperelte a hadügyminiszter, de a nagy sajtónyilvánosság mellett zajló per a kormány szándékaival ellentétben nem elterelte, hanem ráirányította a figyelmet az ügy lényegére. Zolát végül letöltendő börtönbüntetésre és pénzbírságra ítélték, ő a letartóztatás elől Angliába menekült.

Franciaország két részre szakadt, kis híján polgárháborús helyzet alakult ki, de már nem Dreyfus személyéről, bűnösségéről vagy ártatlanságáról volt szó. A Dreyfus-ellenes tábor szerint az eset csak ürügy a nemzet ellenségeinek a hadsereg bomlasztására, szerintük a nemzet hívei csatáztak a nemzetközi szocializmussal, a franciák a németekkel. Dreyfus hívei viszont a lelkiismereti szabadságot, az egyén jogait védelmezték az államérdekkel, a katonai kaszttal szemben. Gyakorivá váltak a tüntetések, sőt párbajok, néha még antiszemita zavargások is előfordultak.

A perújrafelvételt 1899-ben rendelték el, miután az ügyet elindító Hubert őrnagy öngyilkosságot követett el és búcsúlevelében beismerte hamisításait; Esterhazy külföldre menekült. Dreyfust visszahozták az Ördög-szigetről, s bár egyértelmű bizonyítékok támasztották alá ártatlanságát, a katonai bíróság a hadsereg tekintélyének megőrzése érdekében ismét bűnösnek találta és tíz évre ítélte. Ez már akkora botrányhoz vezetett, hogy Émile Loubet köztársasági elnök kegyelemben részesítette Dreyfust, akit szabadon bocsátottak, de sem erkölcsi, sem jogi értelemben nem rehabilitáltak. Ez csak 1906. július 12-én következett be, köszönhetően a mögé felsorakozó értelmiségiek kitartó küzdelmének. Dreyfus újra katonai szolgálatba lépett, alezredesként részt vett az első világháborúban, s 76 éves korában, 1935. július 12-én halt meg. A németeknek ténylegesen kémkedő Esterhazyt soha nem vonták felelősségre.

A Dreyfus-ügy vízválasztó volt a Harmadik Köztársaság és Franciaország történetében. Megerősítette a baloldalt és az értelmiség politikai szerepét, az ügy fejleményei nyomán érlelődött meg a tárgyalásról tudósító Herzl Tivadarban a zsidó állam megalapításának eszméje. A per hatása még ma is érezhető - 1985-ben például a hadsereg vezetőinek ellenállása hiúsította meg Dreyfus szobrának felállítását a párizsi Katonai Akadémia udvarán. Elítélésének centenáriumán a hadsereg hadtörténeti szolgálatának vezetőjét leváltották, mert a perről írt tanulmányában a történelem revíziójának szükségességére célozgatott.

2021-ben nyílt meg a Dreyfus életét és perének történetét bemutató múzeum Zola egykori házában, a Párizstól északkeletre fekvő Médanban. A francia Nemzetgyűlés idén június 3-án egyhangúlag elfogadott döntésében tábornoki rangra emelte Dreyfust, ezzel 130 évvel elítélése után befejeződött teljes rehabilitációja.