Történelem
800 év magyar diadalai, amikről nem is hallottunk
Interjú Udvardy Zoltánnal Elfeledett győzelmeink című kötetéről
- Hogyan találta meg és válogatta ki a kötetben szereplő csatákat?
- Újságíróként mindig is előszeretettel készítettem beszélgetéseket történészekkel. Az elfeledett győzelmek egy részét már igen hosszú ideje ismertem, a limanovai csatáról talán a Kádár-rezsim idején olvastam először, talán még a „zárt osztályon” – nem bekasztliztak, hanem az Országos Széchenyi Könyvtár egyik raktárának politikai okok miatt elzárt, zárolt részének polcaihoz fértem hozzá, regénybe illő körülmények között. Talán ott akadt a kezembe a két világháború közötti történeti munka a „nagy háborúról”, benne Muhr Ottmárról, aki maroknyi emberével megállította az „orosz gőzhengert”. Mégis, az egyik kiindulópont a karszi erőd ostromának története volt, amikor 1855-ben Kmety Györgyék vitézül tartották a török erődöt a krími háború során.
Erről szerettem volna egy történésszel beszélgetést készíteni. Ám szöget ütött a fejembe: vajon hány ilyen elfeledett vagy mesterségesen elfeledtetett győzelmünk lehet még? Felhívtam Hermann Róbert professzort, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár intézetvezetőjét, s elmondtam neki: azt tervezem, interjú-sorozatot indítok lapunk, a hirado.hu oldalán, amelyben – történészek segítségével – némi ízelítőt adnék az olvasónak, egy-két példát kiemelve, az elfeledett magyar győzelmekről, a honfoglalástól a 20. századig. Professzor úrnak tetszett az ötlet. A sorozat elkészítéséhez számos tippet adott, hogy mely történelmi eseményekkel volna érdemes foglalkozni, illetve abban is segített, hogy kiket kéne egy-egy témában megszólaltani. Most, hogy a Püski Kiadó számára kötetbe szerkesztettem interjúimat, ő írta hozzá az előszót.
- Tényleg csodálatos a bátorság, a találékonyság, az önfeláldozás ezekben a történetekben, de olyan szomorú, hogy gyakran hiába győzünk hihetetlen áldozatok árán, ahhoz nincs meg a háttér, hogy döntően megfordítsuk a helyzetünket. De az is igaz, hogy mégsem lehetett hiábavaló a küzdelem, mert mi még mindig itt vagyunk, és a nyelvünket beszéljük, míg a minket bekebelező birodalmak már nincsenek sehol. Ön hogy látja ezt?
- Szellemi eszmélésem egyik meghatározó pillanata volt 1986-ban az a vita, melynek egyik pólusát Fekete Sándor, az egykori „Hungaricus” – de hát ki emlékszik már rá, a rezsim meghasonlott kiszolgálójára, aki magas lóról oktatta ki lapjában az ellenzéket – képviselte az Új Tükörben írt cikkeivel, a másik pólust Csurka István Amerikában kiadott esszékötete, Az elfogadhatatlan realitás címadó anyaga jelentette.
Fekete az Új Tükörben leközölte Csurka Istvánnak a Párizsi Irodalmi Újságban ugyanezzel a címmel megjelent esszéjét, melynek szövege burkoltan arra utalt, hogy a szovjet megszállás és a kommunista rendszer egy olyan realitás, amit akkor sem lehet elfogadni, ha azon változtatni nem áll módunkban.
Fekete Sándor ugyanabban a lapszámban terjengős, pökhendi hangnemen megfogalmazott, kioktató válaszcikkel igyekezett helyre tenni Csurkát. Csakhogy ez az attitűd, a realitások el nem fogadása, melyet más megszállt országokban megfogalmaztak, nagymértékben hozzájárult a berlini fal pár éven belül bekövetkező leomlásához.
Igen, tanúja voltam annak a pillanatnak, amikor lehull a lánc egy nemzetről, mert nem fogadta el „a realitásokat”.
S nézzük az úgymond hiábavaló küzdelmeket: az 1848-49-es szabadságharc megalapozta a kiegyezéstől az első világháborúig tartó, hihetetlen magyar felívelés és virágzás korát. S bár igencsak szeretik elfeledni, de 1956 példátlanul hősies kiállásának köszönhető, hogy közel négy évtizeden át kitüntetett helyzetben voltunk, afféle legvidámabb barakk státusában. Mint egy korabeli együttes megénekelte: nyilvántartanak – nyilván tartank tőled! Moszkva igenis tartott a magyaroktól.
Nem a hipokrata, véres kezű Kádár-Csermanek elvtárstól, hanem 56-tól, s a magyaroktól tartottak, kiharcolt státusunk a forradalmárok érdeme volt. Csak így, hirtelen két példa arra, hogy igenis megváltoztatható a „realitás”, hiszen a magyar képes arra, hogy előbb-utóbb igenis fordítson a helyzeten. Nemcsak rezsimek kimúlását értük meg, hanem még fennállásuk alatt kiharcoltuk, hogy számba veendő tényezőként, sőt adott esetben, lásd a Monarchiát, kényszerű partnerként tekintsenek ránk. Éppen erről szól ez az interjúsorozat.
- Szembeötlő, hogy ahogy időrendben haladnak a történetek, minél későbbiek, annál többet megtudunk róluk, annál több a finom részlet. Ez annak köszönhető, hogy az újabbakhoz sokkal több forrásanyag köthető?
- Érdekes meglátás, nekem nem tűnt fel ez a különbség. Nyilván, ha csak példaként vesszük a második világháborút, Kolozsvár és Kassa visszatérését, vagy akár a trianoni országvesztést, szinte végtelen mennyiségű családi, személyes, vagy kissé közvetettebb, de igen plasztikus vonatkozásokat találhatunk: a mi nemzedékünknek, a most nyugdíj felé ballagóknak a nagyapái még megjárták a visszacsatolt területeket, s harcoltak az orosz fronton; apáink dobálták a Molotov-koktélokat a szovjet tankokra 56-ban.
Ha házunkból kiballagok, egy kilométert sem kell megtennem, s annak a régi telepnek a határához érek, amelyen azért kellett kényszerbarakkokat felhúzni 1918 után, mert a főváros már nem tudta rendesen elszállásolni idegenek által megszállt országrészekből tízezrével érkező magyar menekülteket.
Gyerekkoromban, az 1970-es években, hiába hazudott a kommunista propaganda, még mindig több utcányi állt ezekből a nyomorúságos viskókból. Természetesen jóval kevesebb személyes, vagy akár régészeti emlékünk maradt fenn az 1146-os, a Lajta és a Fischa folyók melletti csatából, amikor II. Géza királyunk totálisan szétverte Jasomirgott Henrik, mondjuk úgy, „osztrák” főerőit. Ha tréfára fordíthatom a szót, ott nem sokunk nagyapja harcolt.
- Azért tartom izgalmasnak, hogy ebben a kötetben kevésbé közismert magyar történelmi eseményekről lehet olvasni, mert az ilyen történetek, amik nincsenek a fősodorban, nem fogalmazták meg őket rengetegszer különféle elvek és érdekek mentén, talán több részletet őriztek meg a múlt gazdagságából. Ön is sok olyasmit hallott a történészektől, ami újdonság volt?
- Meghatott és megrázott például az a mozzanat, hogy Kmety az 1848-as szabadságharc eltiprásáért kapott érdemrendeket talált 1855-ben a karszi erőd ostrománál elesett oroszok ruházatán, s ezt írta naplójába: „Ezzel is boszúltam a szegény hazát.” Meglepett például a szántalpas huszár epizódja, amikor szellemes találékonysággal kelnek át a magyarok a jeges francia magashegység hágóin. Vagy egy másik példa: szinte magam előtt látom a császári hadakat vezető Buquoy döbbent arcát, amint – 1621-ben – váratlanul szembe robog kis csapatával Bethlen Gábor hadseregének elit alakulata Érsekújvár falai alatt. Nemcsak hogy képtelen bevenni az erősséget, de percek alatt előáll egy sakk-matt helyzet is, ahogy a magyarok fogságába kerül. Nemcsak hogy sok újdonságot hallottam, de interjúalanyaim többnyire kitűnő előadók is, akiknek színes stílusa, egyik-másikuk szellemes szófordulatai gazdagították a beszélgetést.
- Miért nem ismerjük ezeknek a csatáknak a történetét? Mindig volt egy másik csata, amely még fontosabb volt, vagy valakinek az lehetett az érdeke, hogy mi ezekről ne tudjunk?
- Ez egy jó kérdés. Nem akarom megint Muhr Ottmárt előhozni, de például képzeljük el azt a helyzetet, hogy itt van a nyakunkon egy százeres szovjet fegyveres erő, csauszaik a tanári szobákban s még a mellékhelyiségben is kukucskálnak. Egy ilyen környezetben, mondjuk 1983-ban egy általános iskolai történelem-tanárnő lelkes előadást tart arról a nebulóknak, hogyan verte szét Muhr, az első világháborús hős az oroszokat (ráadásul a későbbi Lengyelországban, dicsőségünk azon helyszínén, ahol éppen katonai puccs zajlott a 1982-ben-, s amelynek szabadságszerető népe ellen emiatt a 80-as években hazánkban vad hisztériakeltés folyt).
Képzeljük el ezt a tanárnőt, ahogy előadja a kisdiákoknak, hogy szintén 1914-ben, amikor az orosz már Miskolcot fenyegette, miképpen kergették ki hős honvédeink a muszkát a Kárpátokon túlra …
S ezután a tanító néni kivonul a gyerkőcökkel, megkoszorúzni a szovjet katona emlékművét, mellyel kapcsolatban az összes gyerek valahol azért nagyon jól tudja, hogy ezek azonosak az egykori muszkával, és most itt vannak, megszállóként, hatalmas laktanyáikban.
Tegyük hozzá: a tanárnő eleve nem nagyon tudhatott Limanováról, hiszen az valahogy kimaradt a felsőoktatásban oktatott tananyagból. Mint ahogy kimaradt, s nemcsak az alsó és középszintű oktatásból olyan történeti tények kiemelése, mint a tatárok felett 1285-ben aratott, fényes győzelem, vagy mint az a nemzeti büszkeségünk erősítésére alkalmas, szívet melengető história, amikor 1849. júliusában a reménytelen helyzetben levő magyar honvédsereg egyik hadteste különösebb megerőltetés nélkül készteti ismételten futásra Jellasicsot, aki azt hiszi, hogy most végre törleszthet a korábbi fiaskóért.
- A Habsburgok is elferdítették a történelmünket, később pedig a szocialisták akarták, hogy „ merjünk kicsik lenni”, magunkról sem tudni. De ahhoz, ahogy ma a történelmünkre gondolunk, a XIX. század magyar alkotói is hozzátettek borongós műveikkel, amelyeket ma is tanítanak az iskolákban.
- Tegyünk különbséget a borongósságra valóban hajlamos, ám őseit mélyen tisztelő, s győzelmeit is igen szívesen ünneplő, hagyományos magyar mentalitás és az emlékezetkultúránkat, sőt, tárgyi s egyéb emlékeinket tudatosan szétverő, a magyarságot demoralizálni igyekvő megszállói magatartás között!
Ha szabad egy példát felhoznom: őseink sírjához nem azért nem tudunk letenni egy szál virágot, mert a 19. század második felében a magyar romantikus festők, a szabadságharc allegóriájaként, mondjuk megfestették Hunyadi László vagy II. Lajos holttestét, tegyük hozzá, világszínvonalú, látványos alkotásokat létrehozva, hanem mert 1955-ben, a kommunista rezsim idején szabályosan kiszántották a 20 ezer magyar honvéd nyughelyéül szolgáló, monumentális méretű magyar katonatemetőt a budapesti Új Köztemetőben.
Ott volt ugyanis Európa, sőt tán a világ egyik legnagyobb hősi temetője. A mai napig nem tudjuk, a gazemberek hová szóratták szét a hősök csontjait. A sírokat, emlékoszlopokat szétverték, majd nem átallották urnafalakkal elcsúfítani, felszabdalni a régente hatalmas, összefüggő térséget, melynek másik részét a direkt elvadulni hagyott bozót lepte el, s ez ma is így van, bár már megindult a katonasírok helyreállítása. Ezt egyébként megírtam tavaly ősszel. Még egy mini dokumentumfilmet is készítettem; ám nem mondhatnám, hogy a téma sokakat érdekelt volna. Itt tartunk most.
- A kötetben szereplő csaták és történetek közül melyik a kedvence, és miért?
- Mindegyik történet a szívemhez nőtt, de hadd emeljek ki egyet közülük a rezsimek, megszállások előtti, hagyományos, s a mostaninál jóval egészségesebb, igazabb magyar történelemszemlélet példájaként. Thökölyt az 1690. augusztusi, zernyesti csata okán, melyről e kötet is megemlékezik, „magyar Hannibálként” emlegették. Különös haditettet hajtott végre ugyanis: átvitte csapatát a Kárpátok elvadult, ember nem járta hágóin keresztül, a Havasalföld felől közelítve meg az ellenfél harcállásait. Ebben a kifejezésben, hogy ő volt a „magyar Hannibál”, megfogalmazódik, s be is teljesül az az igény, hogy elhelyezzük nemzeti múltunkat a világtörténelemben. Jelzi, hogy nekünk is megvoltak a magunk hőseink, hadvezéreink. A magyar Hannibálok és Gaius Mariusok.
- Ön mit kapott ettől a sorozattól?
- Tartást és megerősítést. Gróf Teleki Pál gondolatait jelentették meg 1943-ban egy füzetecskében, az ifjúság számára, ezzel a címmel: Merjünk magyarok lenni! A győztes csaták, a példamutató haditettek alátámasztják ezt a felhívást, hiszen méltónak kell lennünk eleinkhez. Számos dicsőségünk, szívós erőd-védelmünk, példaadó hadjárataink, merész, hegyormokat átszelő támadásaink felerősítették bennem azt az érzést, hogy egy nagy múltú, erős nép fia vagyok. Különös volt, a beszélgetések beírása kapcsán, szinte magam előtt látva az eseményeket, „együtt menetelni” felmenőimmel, hiszen mind a 48-as szabadságharcban, mind az 1878-as boszniai okkupációban harcoltak, tiszti rangban, sok generációs katona-családunk hajdani elődei.
- Ha játékfilm-sorozat készülne a könyvből, ahhoz mely fejezeteket ajánlaná?
- Látványos epizód lenne az otrantói csata, ahogy Magyar Balázsék elfoglalják azt a bizonyos forrást, amely fontos stratégiai pont a török által sanyargatott dél-olaszországi városban. Szépen meg lehetne rendezni azt a pillanatot is, ahogy az 51. számú magyar királyi honvéd gyalogos hadosztály 1916 szeptemberében, egy fontos hadműveletben részt véve, Nagyszebennél megkezdi a rabló, fosztogató román betolakodók kiűzését Erdélyből.
Egy Maderspach Viktorral a képernyőn, vagy filmvásznon, micsoda film lehetne, gondoljunk bele! S nem igazán tülekedtek eddig rendezőink, hogy feldolgozzák Limanova véres harcát, a hullaheggyé vált hegy történetét, melynek tetején küzdve pár orosz és magyar katona kézitusában döntötte el egy hadjárat s egy haza sorsát. S micsoda téma lenne: miként élték át vereségüket a Szovjet Hadsereg Budapestről, 1956. október 30-án kétségbeesetten távozó páncélosai?
Hogy festene a tankjaikon puszta életüket mentve, megszégyenülve kigördülő harckocsizók története? S a Londonban, 1956 áprilisában különös látogatást tevő szovjet cirkáló históriája, illetve a darabokra vágott búváré, Hruscsov londoni vizitje idején? Vagy annak a kérdésnek a feldolgozása, hogy mindez összefügghet-e az ősszel kitört, elemi méretű magyar forradalommal és szabadságharccal. Nem, még e könyv alapján sem tudnám felsorolni a kínálkozó, kitűnő témákat, melyek után, mondjuk úgy, nincs túl nagy sorban állás kortárs a filmszakmában.
