Miért csak ritkán találnak emberi maradványokat az ókori egyiptomi piramisokban?

Talán hallotta már, hogy egyetlen egyiptomi piramisban sem találtak emberi maradványokat, de ez nem igaz. Csontokat találtak Neferefre király befejezetlen piramisában, és a fizikai jellemzők és a radiokarbon kormeghatározás alapján valószínű, hogy azok hozzá tartoztak. Djedkare Isesi király csontjait állítólag a Saqqara déli részén található piramisából találták meg, lányaival együtt.

Számos más korai piramisban is találtak emberi maradványokat, bár furcsa módon ezek gyakran nem egyeznek meg azzal a királyi alakkal, akinek a piramist tulajdonítják. Az Egyiptomban ismert legkorábbi piramisban, Dzsoser piramisában talált csontokat megvizsgálták, és megállapították, hogy azok vagy jóval a III. dinasztia után, vagy esetleg még korábban keletkeztek. Más szóval, egyik maradvány sem Dzsoser királyé volt.

A Menkaure-piramisban talált csontvázak kormeghatározása szintén nem egyezik Mycerinus királyéval, ami arra utal, hogy a fáraó helyett egy másik holttestet helyeztek ide.

Szintén feltűnő, hogy sok jól ismert fáraót nem toronypiramisokban temettek el, hanem a Királyok völgyében mélyen elrejtett, sziklába vájt sírokban. Közöttük volt a modern kor egyik leghíresebb fáraója: Tutankhamon, az Újbirodalom „fiú királya”, akinek híres sírja az ókori Thébai (a mai Luxor) közelében, a völgy lejtőibe vájták.

A piramisban való temetkezésről való eltávolodás fontos kérdést vet fel: Egyiptom piramisainak többsége az ókori birodalom idején épült, amelyet gyakran „a piramisépítők korszakának” neveznek. Ez a hosszú időszak magában foglalja a ikonikus gízai piramisegyüttes és a Vörös piramis megépítését is.

Az Újbirodalom idejére, évszázadokkal a nagy piramisok kora után, az egyiptomi uralkodók nagyrészt felhagytak ezekkel a monumentális építményekkel, és inkább rejtettebb, könnyebben védhető sírkamrákat választottak, mint például Tutankhamon sírkamrája.

Az ókori és középső birodalom után a piramisépítés fokozatos elhagyását valószínűleg több tényező is ösztönözte. Ezek a hatalmas építmények rendkívül drágák és bonyolultak voltak, de ami még fontosabb, könnyű célpontnak bizonyultak a sírrablók számára.

A fosztogatás az ókori Egyiptom történelme során állandó fenyegetés volt. Különösen elterjedt volt az első és a második átmeneti időszakban, amely az ókori és a középső királyságok összeomlását követte.

Ezekben a viszonylagos hanyatlás időszakában a központi hatalom gyenge volt, és az államnak nem voltak megfelelő erőforrásai a királyi sírok megfelelő védelmére. Az Új Királyság hanyatlása szintén fokozta a korrupciót és az instabilitást, ami újabb sírrablási hullámhoz vezetett.

A sivatagban elképzelhetetlen gazdagság óriási jelzőfényként ragyogó piramisok az ókori királyság egész területéről vonzották a sírrablókat. A kétségbeesés vagy a kapzsiság hajtotta sírrablók gyakran megsemmisítették a helyszínt, mielőtt kincsekre és aranyékszerekre vetették volna a szemüket a királyi sírokban.

Egy vallomás egy Amenpanufer nevű ókori egyiptomi sírrabló és kőművestől, amely i. e. 1110-ből származik, a következőképpen hangzik: „Kinyitottuk a szarkofágjaikat és koporsóikat, és megtaláltuk a király nemes múmiáját, amelynek kard volt a kezében. Nyakán számos amulett és aranyékszer volt, fején pedig arany fejdísz. A király nemes múmiája teljesen arannyal volt borítva, koporsái belül és kívül arannyal és ezüsttel voltak díszítve, és drágakövekkel voltak berakva.”

„Összegyűjtöttük az isten múmiáján talált aranyat, beleértve a nyakán lévő amuletteket és ékszereket is. Koporsáikat felgyújtottuk” – tette hozzá.

Nyilvánvaló, hogy az ókori egyiptomi piramisok többségében nem fáraók holttestei vagy fizikai kincsei találhatók, mert 4500 éves történelmük során számtalan kincsvadászat áldozatául estek.

A 21. században természetes, hogy a piramisokra nézve csak az isteni nagyságot és az örök örökséget látjuk. De az ókori Egyiptom történelme hosszú és bonyolult, kétségbeesés, fosztogatás és romlás időszakokkal tarkított.