Amikor Hitler és a nagymufti kezet fogott

Mohammad Amin al-Husayni 1921-ben lett Jeruzsálem főmuftija, majd hamarosan a palesztin arab nacionalista mozgalom vezéralakjává vált. Elutasította a brit uralmat Palesztinában, és mindenekelőtt a cionizmus ellen küzdött, amelyet az ott élő arab lakosság jogainak és földjeinek eltiprásaként értelmezett. A brit hatóságokkal való folyamatos konfliktusai miatt 1937-ben száműzetésbe kényszerült, és először Libanonba, majd Irakba, végül – a britek elől menekülve – Olaszországon keresztül Berlinbe érkezett 1941-ben.

A nagymufti a náci Németországot nemcsak szövetségesként, hanem potenciális felszabadítóként is látta, mely segíthet megszabadítani a Közel-Keletet a „cionista uralom” és a brit gyarmatosítók alól. Berlinben már 1941 októberétől aktívan lobbizott a náci vezetésnél, különösen Joachim von Ribbentrop külügyminiszternél és Heinrich Himmlernél. A végső célja az volt, hogy a németek ismerjék el az arab világ függetlenségét, és támogassák egy jövőbeli „cionizmusmentes” Palesztina létrejöttét. 1941. november 28-án végül sor került a találkozóra Adolf Hitlerrel a berlini kancellárián. A beszélgetésről készült hivatalos feljegyzés tanúsága szerint a találkozó körülbelül másfél órán át tartott, és főként a jövőbeli arab–német együttműködésről szólt. A berlini találkozón a jeruzsálemi nagymufti, Mohammad Amin al-Husayni világossá tette Hitler számára, hogy miért keres szövetségest a náci Németországban: egyértelmű célja volt egy független, egységes arab állam létrehozása, amely nemcsak Palesztinát, hanem Szíriát, Libanont és Irakot is magában foglalta volna. Al-Husayni ezt a térséget – történelmi, vallási és geopolitikai érvek mentén – arab érdekszféraként képzelte el, ahol sem a briteknek, sem a zsidóknak nem lenne helye. A mufti különösen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a nácik segítségét kérje a zsidók Palesztinába való bevándorlásának teljes leállításában. Attól tartott, hogy a brit uralom alatt álló területekre érkező európai zsidók – különösen a nácizmus elől menekülők – megerősítik a cionista mozgalmat, és ezzel kiszorítják az arab lakosságot saját földjéről. Ezért azt kérte Hitlertől, hogy a német politika aktívan akadályozza meg a zsidók tömeges kitelepítését és új „hazába” áramlását a Szentföldre.

Emellett következetesen sürgette a brit befolyás teljes felszámolását a Közel-Keleten. Al-Husayni szemében a brit uralom nemcsak kolonialista elnyomás volt, hanem a cionizmus csendes támogatója is. Azzal, hogy Németország akkoriban hadban állt Nagy-Britanniával, a mufti lehetőséget látott arra, hogy a náci hadigépezet segítségével megszabaduljon a brit jelenléttől, és egy arab vezette, zsidómentes régiót hozzon létre.

Ez az érdekszövetség – bár formálisan soha nem vált valóra – a korabeli politika egyik legsötétebb és legellentmondásosabb kísérlete volt egy ideológiai szövetségre, amelyben a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a gyarmati rendszer elleni lázadás keveredett egy robbanásveszélyes eleggyé.

Hitler – noha semmilyen hivatalos politikai elismerést nem tett – megígérte, hogy amint Németország „megtisztította” a keleti frontot a Szovjetunióban, és katonailag elérhető közelségbe kerül a Közel-Kelethez, akkor kész lesz támogatni az arabok függetlenségi törekvéseit és „felszabadítani” őket az angol és zsidó befolyás alól. Vagyis: addig is tartsanak ki.

Érdemes megjegyezni, hogy a találkozón Hitler nem tett konkrét ígéretet Palesztina jövőjére vonatkozóan, és nem kötelezte el magát semmiféle formális egyezményben. Ez részben azért volt, mert még nem volt katonai fölénye a Közel-Keleten, és Németország nem akart nyíltan konfrontálódni a britekkel ebben a térségben, ahol az angolok erősebbek voltak. Emellett Hitler a Közel-Keletet másodlagos hadszíntérnek tekintette a Szovjetunióval szemben.

A találkozó után a nagymufti aktívan részt vett a náci propagandagépezetben: arab nyelvű rádióadásokat sugárzott Berlinből, amelyben antiszemita és anticionista üzeneteket terjesztett az arab világban. Emellett közvetett szerepe volt abban, hogy arab önkénteseket toboroztak a Waffen-SS egységekbe, főként a Balkánon. A legismertebb alakulat a 13. „Handschar” SS-hegyihadtest volt, amely főleg muszlim bosnyákokból állt.

A találkozó utóélete hosszú ideig kísértett. A második világháború után al-Husaynit háborús bűnökkel nem vádolták meg, noha sok történész és politikai csoport morálisan felelősnek tartja a náci propagandában és a zsidók elleni uszításban betöltött szerepéért. Izraeli politikai körök időről időre felhozzák al-Husayni nevét, azzal vádolva, hogy ő volt a „palesztin Holokauszt-terv” egyik ideológusa – ez ugyanakkor erősen vitatott álláspont. Tény, hogy a nagymufti nemcsak szimpatizált a náci ideológiával, hanem nyíltan azonosult is annak céljaival, legalábbis a zsidók elűzése tekintetében. A találkozóról készült német jegyzőkönyv máig hozzáférhető, és egyedül innen tudjuk, pontosan miről esett szó. A nagymufti nem beszélt németül, így arab tolmácson keresztül kommunikáltak. Al-Husayni Berlinben lakott a háború végéig, de 1945-ben Svájcon át megszökött, és végül Egyiptomban talált menedéket. A náci vezetés sosem bízott meg teljesen a muftiban, de hasznos eszköznek tekintették az arab világban.

A Hitler–al-Husayni-találkozó nem volt stratégiai fordulópont, inkább egy geopolitikai flört, amely mindkét fél számára reményt adott saját céljai eléréséhez, de hosszú távon nem hozott valódi eredményt. Az esemény mégis szimbolikussá vált: összekapcsolta a náci antiszemitizmust az arab nacionalizmus egy radikális ágával és a 20. század egyik legsötétebb politikai szövetségi kísérleteként maradt fenn.